Randira számítottam, könyöradomány lett belőle
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
Azon szerencsések kerekesszékesek közé tartozom, akiket nem ért hátrányos megkülönböztetés gyerekkorában. Nem voltam csúfolódás tárgya az iskolában, sosem közösítettek ki vagy zaklattak, és olyat sem tapasztaltam, hogy lenéztek volna a speciális élethelyzetem miatt. Ez egészen addig tartott, míg 13 évesen el nem kezdtem egyedül bejárni az iskolába, majd tanítás után haza. Onnantól kezdődtek el a furcsaságok, de megjegyzem: ott sem a környezetem – a szaktársaim vagy később a kollégáim - „bántottak”, hanem mindig az utca emberei. Kezdve a buszsofőröktől a bolti eladókon át egészen a járókelőkig. A legnagyobb szívdöfést minden esetben azok az esetek okozták számomra, amikor hajléktalannak néztek. Igen, HAJLÉKTALANNAK.
„Ne haragudj, de te miért vagy ilyen csinos?”
Ne érts félre, végtelenül szomorúnak találom a fedél nélkül élő emberek helyzetét, empatizálok velük és amikor csak tudok, segítek rajtuk – hol némi pénzzel, hol pedig egy kis étellel. De nem szeretem, ha azonosítanak velük, és bízom benne, hogy meg tudod érteni, miért. Mindig is nagyon fontos volt számomra, hogy adjak magamra. Édesanyám sokszor festette magát, így hamar ellestem tőle a szépségápolás és a sminkelés csínját-bínját. E mellett pedig – mint a legtöbb lányt – engem is lázba hoztak a csinos ruhák vagy egy gyönyörű manikűr. Ezért találtam nagyon furcsának, amikor egy szórakozóhelyen egyszer megkérdezte tőlem egy srác, hogy miért vagyok ilyen csinosan felöltözve? Döbbent fejjel és kissé cinikusan azt válaszoltam neki, hogy „miért, talán pizsamában kellett volna jönnöm bulizni?”, mire ő sértődötten tovább állt. Pedig nekem kellett volna felháborodni, hiszen arra vonatkozott a kérdés, hogy kerekesszékes létemre minek öltözöm ki, miért nem ülök inkább a négy fal között és magzatpózban sírdogálok a sanyarú sorsom miatt? Bár megrökönyödtem, akkor még nem tudtam, hogy ennél jóval sértőbb incidensek is fognak még érni az életben.
Most sírjak vagy nevessek?
Az egyik legszürreálisabb helyzet az volt, amikor az utcán vártam a barátomat, kezemben egy pohár narancslével. Teljesen felkészületlenül ért a pillanat, amikor egy járókelő váratlanul beledobott 50 forintot. A narancslé az arcomra fröccsent és beterítette a fehér blúzomat… Mire felocsúdtam, ő már árkon-bokron túl járt, én meg mehettem sürgősen a tisztítóba. Bizonyára jól megpaskolta a saját vállát később, hogy na, a napi jótett is megvolt, én pedig szívem szerint utána kiáltottam volna, hogy ha ennyire segíteni akar egy „szerencsétlen mozgássérültnek”, akkor inkább vegyen nekem egy új blúzt.
Amikor az ad, akinek nincs
Azok az esetek, amikor valaki a legnagyobb jószándékkal közelít felém, egyáltalán nem viselnek meg, sőt. Egyenesen szívbe markoló volt azt megélni, amikor egy hajléktalan bácsi akart nekem pénzt adni. Egyrészt egyszerűen nem hittem el, hogy ez történik, másrészről viszont azon gondolkodtam, hogy mennyi kedvesség és melegség szorult ebbe az emberbe, aki a legnagyobb szükségben is azon gondolkodik, hogy valaki másnak segítsen. Ugyanakkor rám jött a röhögőgörcs, ahogy belegondoltam: mennyire lehetek szakadék, ha még egy hajléktalanabbnál is hajléktalanabbnak nézek ki? Aztán azonnal át is lendültem a saját egómon, mert ez egyáltalán nem rólam szólt, hanem róla. Hogy ő, akinek nincs mit ennie, az utolsó forintjait is nekem adta volna. Gondolkodtam rajta, hogy később visszamegyek hozzá és adok neki egy péksütit, de belül úgy éreztem, ezzel a gesztussal inkább megsértettem volna őt, mint segítettem volna neki. Ezért csak magamban adtam neki hálát a jó szívéért.
Amit nem látunk, az nem létezik, ugye?
Oké, túltettem már magam azon, hogy valaki benézte a kerekesszéket és azonnal arra asszociált, hogy nincs hol laknom és nincs mit ennem. Nem sértődőm meg, mikor a régebbi generáció tagjai próbálnak ekképpen jót tenni velem, hiszen, amikor ők voltak fiatalok, még szinte semmit nem lehetett tudni a fogyatékossággal élőkről. Honnan is lett volna bármilyen ismeretük rólunk, amikor az utcára nem tudtunk kimenni? A ’60-as-’70-es, de még a ’80-as években is „láthatatlan” volt egy fogyatékossággal élő ember. Intézetekbe dugták őket, hogy ne szúrjanak szemet - igazából senki se volt kíváncsi rájuk. Hogy mennyire volt valós ez a mentalitás azokban az időkben, azt bizonyítja az a néhány évvel ezelőtti eset is, amikor szóba került, hogy különböző sérültséggel élők szerepeljenek utcai plakátokon. Akkor is voltak olyan véleménnyel bíró emberek, akik lázadtak a döntés ellen, mert nem akarták, hogy a gyerekeik „megijedjenek” a képek láttán. Kollektíven volt benne az emberek fejében, hogy egy kerekesszékes vagy látássérült embert nagyplakáton látni lehangoló, elrettentő, sőt, egyenesen viszolygást keltő. Hiába a XXI. század, úgy tűnik, hogy ezt a fajta torz gondolkodást még a mai napig nem sikerült kigyomlálni. Valószínűleg ezt bizonyítja az az eset is, ami a napokban ért.
Ha egy nőnek pénzt adnak az utcán, abból nem sülhet ki jó
A Déli pályaudvar mellett megálltam picit fürdőzni a napsütésben, miközben vígan szürcsölgettem a gőzölgő kávémat. Hála istennek most nem dobtak bele aprót (akkor már az égési sérültek osztályán lennék), azonban odajött egy fiatal, öltönyös srác, aktatáskával a kezében. Azonnal megállapítottam, hogy pont az esetem: napbarnított bőr, meleg barna szemek, magabiztos kisugárzás. Szélesen rám mosolygott és elindult felém, nekem pedig azonnal átfutott az agyamon, hogy vajon nem kenődött-e el a sminkem, miközben kedvesen visszamosolyogtam rá. Lelki szemeim előtt lezajlott egy teljes hollywoodi romantikus sztori: elkéri az elérhetőségem, majd randizgatni kezdünk. Mindössze néhány másodpercen belül el is döntöttem, hogy mi lesz a gyerekeink neve, amikor megállt előttem és… Benyúlt a zsebébe, hogy kivegyen egy ezrest és nekem adja. Mondanom sem kell, azonnal leolvadt a mosoly az arcomról és döbbenten néztem rá. Egy elegáns, piros kis kabátban, frissen mosott hajjal és teljes sminkben ittam a kis kávémat, amikor megint, ismét, újra: hajléktalannak néztek. Legszívesebben beleüvöltöttem volna az arcába, hogy nyugodtan kenje a hajára a pénzét, nekem nincsen időm ilyenekre, dolgozni megyek, szerkesztő vagyok, a Glamournál dolgozom. Ehelyett viszont lefagytam, kinyögtem egy nemet és az irodáig tartó úton kisírtam magam.
A kerekesszéket látja, nem az embert
Elgondolkodtam, hogy vajon mi zajlott le a fejében abban a pillanatban, milyennek láthatott engem, ha arra a következtetésre jutott, hogy nem vagyok képes fenntartani saját magam? Azt hiszem, hogy ez a vízió keserített el engem igazán: a rólam kialakult kép az ő fejében. Bár ő is csak jószándékkal közelített felém, én azt éreztem, hogy a nőiességemet és az emberi méltóságomat egyszerre tiporta sárba. Hiába tudom legbelül, hogy van munkám, hogy azt dolgozhatom, amit szeretek, van egy csodás családom, nagyszerű barátaim és egy albérletem, amit magam tartok fent, ilyenkor kizökkenek a magabiztos, erős nő szerepéből, hiszen az önbecsülésem és az énképem időnként igenis törékeny. Meg tudnak rendíteni, és sajnos nem is olyan ritkán, mint ahogyan azt szeretném. Ezt tette ez a férfi is: pénzt adott egy nőnek az utcán. Ez egyik tekintetben sem oké, mert vagy szexualizálás vagy pedig sajnálat áll mögötte, de minden esetben egy bitang erős előítélet. Ő lát négy kereket, de hogy ki ül benne, hogy néz ki az az adott ember, milyen kisugárzása van, ápolt-e vagy sem, kedvesen mosolyog-e vagy sem, az egyáltalán nem mérvadó. Az ő a szemében az csak egy üres kerekesszék, ami a kilátástalanságot, az elesettséget, az igénytelenséget és a szegénységet szimbolizálja.
Nyugodtan vedd fel a szemüvegem, nem fog fájni
Sajnos nem tudom a homlokomra írni, hogy VAN MUNKÁM, sem bármilyen más módon jelezni a körülöttem lévő embereknek, hogy keresőképes és a társadalom hasznos tagja vagyok. Olyasvalaki, akinek értékei és erőforrásai vannak, amiket tud kamatoztatni a mindennapokban. Hiszen annyi, de annyi féle foglalkozás létezik a világon! Lehetőségek tárháza van előttünk, főként amióta a digitalizáció utat tört magának: új szakmák születnek, egyre többen dolgoznak home office-ból és arra is van lehetőség, hogy akár többször munkahelyet váltsunk. Miért gondolja a mai napig valaki azt, hogy egy kerekesszékes nem képes helytállni egy munkahelyen? Hogy valaki csak alpinista vagy balerina lehet? Hogy nincsen ezer és egyféle szellemi munka, amihez nem kell futni, mászni, ugrálni? A kérdés költői, ugyanis tudom, hogy az emberek egy része pontosan tisztában van azzal, hogy léteznek szellemi munkák. Hogy egy kerekesszékben ülő lehetne ügyvéd, szoftverfejlesztő, újságíró, marketinges… - de ahhoz gondolkodni kell. És sajnos ezt nem feltételezi rólunk az, aki aprópénzekkel szúrná ki a szemünket. Természetesen tisztelet a kivételnek. Csak az én perspektívámból tudok nyilatkozni és eszemben sincs általánosítani; mindössze arról van szó, hogy néha felveszem ezeknek az embereknek a szemüvegét, és megfigyelem, hogy ők miként látnak engem. Fáj ezt érezni és azt kívánom, bár ők is felvennék néha az én szemüvegemet, hogy lássák, mennyire szerencsésnek és boldognak érzem magam. Ja, és hogy van hol laknom!
