Az otthon nem luxus, hanem alapjog – Kerekesszékkel albérletet találni szinte egyenlő a lehetetlennel
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
Az albérletkeresés már önmagában is kimerítő feladat: böngészés hosszú órákon át, kutatás az ideális hely után és az állandó kompromisszumok őrlő malma. De képzeljük el ugyanezt kerekesszékesként. Ez nem csupán egy kihívás, hanem valódi akadálypálya, ahol minden döntés többszörösen nehezített. Nem túlzás azt mondani, hogy ezen az érzelmi hullámvasúton a mélységek mélyebbek, a csúcsok ritkábbak – és a jegy rá egy életre szól.
Otthont találni: Kaland vagy küldetés?
Amikor albérletet keresel, nemcsak egy helyet választasz ki, ahol aludhatsz. Az otthonodról döntesz, arról a térről, ami a mindennapjaid alapja lesz. Egy kerekesszékes számára azonban az „álomotthon” fogalma teljesen új értelmet nyer: nemcsak tágasnak és jól megközelíthetőnek kell lennie, hanem egy olyan helynek, amely fizikailag és társadalmilag is befogad. Ez nem válogatás, hanem egy küldetés – olyan akadálypálya, amelyet sokan el sem tudnak képzelni.
Amikor minden ajtó bezárul
Tegyük fel, hogy Budapesten keresel kiadó lakást. Első lépésként szűkíted az igényeid alapján a 600 találatot: napfényes, teraszos, megfizethető. Talán marad 500. De ha kerekesszékesként rákeresel az „akadálymentes” opciókra, 50 lakásra csökken a lista – és ez még a jobbik eset. A valóság azonban még ennél is lehangolóbb. Az„akadálymentes” címke mögött gyakran lépcsők vagy meredek rámpák éktelenkednek a bejáratnál, vagy – hihetetlen, de igaz – galériás lakásokat titulálnak akadálymentes jelzővel. Ezek egyértelműen alkalmatlanok számomra. Máris a felére csökken a választék.
A maradék lakások közül sokat a közlekedés tesz elérhetetlenné: a metró aluljárói, a magaspadlós villamosok, vagy a domboldalakon fekvő lakóövezetek. Mintha minden sarkon egy újabb „zárva” tábla várna. Az ember ekkor már nemcsak a lakások között válogat, hanem a saját türelmét és kitartását is teszteli.
Álmok a sztereotípia falai mögött
Nincs értelme tagadni, hogy mi magyarok vagyunk az egyik olyan nép a világon, akik az élen járnak, ha ítélkezni kell. Legyen szó romákról, gyerekesekről, kisállattal költözőkről, idősekről vagy kerekesszékesről, sokan azonnal elzárkóznak tőlünk. Azt vettem észre, hogy az általánosítás olyan szintű méreteket öltött az utóbbi időben, hogy ezek az emberek kizárólag fekete-fehérben képesek látni másokat, és eszük ágában sincs változtatni a hozzáállásukon. A roma lopni fog, a gyerek szétszedi a házat, a kisállat körbepisili a lakást, az idős nem fog tudni fizetni, a kerekesszékes nekimegy a bútoroknak. Ne értsetek félre, minden tulajnak szíve joga dönteni arról, hogy kire bízza a lakását, csak azt kívánom, bár az embert látná, mielőtt megítéli az illetőt.
Így tehát a legnagyobb akadály számomra nem a lépcső vagy a rámpa, hanem az előítéletek láthatatlan fala. Az egyik legfájóbb élményem az, amikor végre találtam egy akadálymentes, tágas, tökéletesen megközelíthető lakást – de a tulajdonos egyszerűen nem akarta kiadni nekem. Mindenféle mondvacsinált indokkal utasított el: „Ez a lakás nem kényelmes neked” (pedig képekről látszott, hogy az), vagy „A kádat nem fogod tudni használni” (pedig épp ezt kerestem). Valójában azonban világos volt: nem akart kerekesszékes bérlőt. Eldöntötte helyettem, hogy az ingatlan nem alkalmas számomra, és ezzel bezárta előttem az ajtót - pontosabban inkább ki sem nyitotta. Ez a fajta hozzáállás mélyen megalázó, hiszen nemcsak a lakhatásodért kell küzdened, hanem az emberi méltóságodért is.
Máskor a pénzügyi helyzetemet kérdőjelezték meg. Konkrétan bizonygatnom kellett, hogy fizetőképes vagyok. Szintén gyakori sztereotípia, hogy egy kerekesszékes képtelen mind az önfenntartásra, mind pedig az önellátásra, ami most ennél a helyzetnél is bebizonyosodott. Ez a meglátás nemcsak elkeserítő, de a valóságtól teljesen elrugaszkodott is. Mégis, megszámlálhatatlanul sokszor szembesülünk vele.
És mégis: Happy end?
De végül eljött az én időm, a nap, amire vártam, és a történetemnek happy end lett a vége. Egyszer csak szembe jött velem az a lakás, ami csak rám várt, és ami nemcsak elméletileg, de a gyakorlatban is akadálymentes (kivéve a teraszt, de ebben az egy dologban muszáj volt kompromisszumot kötnöm). A tulajdonos pedig nem a „macerát” látta a kerekesszékben, hanem az embert, és nem elzárkózott előlem, hanem azt nézte, mit tehet azért, hogy a lehető legakadálytalanabbul, legkényelmesebben tudjam élni ott majd az életem. És mikor végül megérkeztem a lakásba, csak ennyit mondott: „Üdv itthon.”
Ez a történet ugyan boldog befejezéssel végződött, de sokan nem jutnak el idáig. A fizikai akadálymentesség önmagában nem elég. Amíg a társadalmi előítéletek falai állnak, egy kerekesszékes számára az albérletkeresés nem egy álomotthon keresgélése, hanem túlélési stratégia. Tegyünk azért, hogy ez ne így legyen!
