Kényszeres evés - Az elme, a test és a lélek lassan pusztító betegsége

Bizonyára volt az életetekben egy pont, egy hullámvölgy, amikor úgy éreztétek, ideje segítséget kérni. Mikor fordultatok az Anonim Túlevők programjához?

Éva: Világéletemben azt gondoltam, hogy kövér vagyok. De a helyzet a gyerekek megszületése után romlott el igazán. Tudtam, hogy sok a súlyom, volt jó néhány sikeres fogyókúrám, de mindig visszahíztam a leadott kilókat. Egy idő után arra jöttem rá, hogy a gond mélyebben gyökeredzik, mint hittem. Pontosan tudtam, mit ehetek, és egy ideig semmilyen nehézséget nem okozott tartani magam a szabályokhoz. Szeretem az egészséges ételeket, örömmel fogyasztottam őket, nem éheztem, szépen ment a fogyás, de néhány hónap elteltével mégis mindig "elkattant" valami. Feltűnt, hogy akkor száll el a súlyom, ha nincs rendben az életem. Amikor először hallottam az Anonim Túlevők Közösségéről, úgy voltam vele, hogy nincs mit vesztenem, kipróbálom. A legelső gyűlésen a tagokból áradó nyugalom és a béke fogott meg, illetve az a szeretet, amivel fogadtak. Látszott rajtuk, hogy rendben vannak önmagukkal, és nagyon vágytam arra, hogy én is így érezzem magam. A program része az is, hogy szembenézzünk önmagunkkal, megértettem, hogy mik azok a fájó pontok a múltamban, amiket rendbe kell tennem, hogy megszabaduljak a folyamatos túlevéstől. Ez a szembenézés volt a kulcsa annak, hogy már harmadik éve nem eszem kényszeresen.

Anikó: Klasszikus jojózó voltam tizenhárom éves koromtól kezdve. Amikor a kisebbik gyerekem megszületett, és visszatértem a munka világába, akkor ugrott fel a súlyom száz kiló fölé. Egyre drasztikusabb módszerekkel, például léböjtökkel próbálkoztam, de mindegyik rendre kudarcba fulladt, és egyre több kilót szedtem vissza. Az utolsó próbálkozásom egy személyi edző volt, akinek nagyon súlyos összegeket fizettem ki egy fél évre, mondván, hogy ha kifizetek ennyi pénzt, akkor az majd motivál. De kiderült, hogy nem tudom az edzéstervhez ajánlott étkezési tervet követni, így a súlyom sem változott érdemben. Idővel elviselhetetlen lett, hogy estig tartom magam, majd hazaérve nekiesem a hűtőnek, s gyakorlatilag evésből alszom el. Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy majd szétcsattan a gyomrom és nehezen emésztek. Akárcsak az alkoholisták, én is fogadkoztam, hogy holnaptól nem így lesz, de másnap is így lett. A kényszerességnek ez az ördögi kör kellett ahhoz, hogy az OA-ba jöjjek öt évvel ezelőtt. A program Tizenkét Lépése segítségével megszabadultam huszonöt kilótól, de jelenleg a mindennapjaimra sokkal nagyobb hatása van annak, hogy a programtól a lelki egyensúlyom biztosításához is kaptam eszközöket.

Zsófi: Én 2018 szeptemberében csatlakoztam a gyűlésekhez. Mindig túlsúlyos voltam. Voltak ugyan sportolós periódusaim, amikor a testsúlyomat kordában tudtam tartani, de jellemzően túl sokat és túl sokszor ettem naponta. Az evés és a fogyni vágyás témaköre gúzsba kötötte az életemet. Egy végigkajált hétvége után tudtam, hogy ez nem mehet így tovább, és ellátogattam egy OA-gyűlésre, ahol megtaláltam azt a közösséget, ahol úgy éreztem, haza érkeztem. Nyitottsággal és elfogadással találkoztam. Teljesen új élményt jelentett, hogy a társaim mély őszinteséggel beszélnek az érzéseikről és arról is, hogyan tanulják meg ezek kezelését, hogy teljes életet éljenek. Reményt adott, hogy társak komoly testsúlytól szabadultak meg a program hatására. Bár vannak rossz napjaim, tudom, hogy nem kell ennem, hogy elnyomjam az érzéseimet. Eszközöket, iránymutatást és reményt kaptam az OA-tól ahhoz, hogy ezeken a napokon túljussak.

Mikortól számít valaki kényszeres evőnek?

Éva: Amikor az ételt használod ahelyett, hogy a problémáiddal szembenéznél. Ez nem egy tudatos döntés eredménye. A legtöbben nem tudják, hogy kényszeres evők. Én sem tudtam, hogy beteg vagyok, hogy nem egészséges az ételhez való viszonyom, csak kerestem a megoldást, hogy kijussanak ebből az őrületből. Az ételhez való egészségtelen viszony sokféle formát ölthet. Az Anonim Túlevők Közösségének gyűléseire nem csak túlevők járhatnak – anorexiások, bulimiások, kényszeresen edzők és ortorexiások (az egészséges táplálkozáshoz görcsösen ragaszkodók) is részt vesznek a programban.

Az OA-tagok az Anonim Alkoholistáktól (AA) átvett felépülési programot követik. De mi történik pontosan ezeken a gyűléseken?

Zsófi: A honlapunkról tájékozódhatnak az érdeklődők a gyűlések időpontjáról (a járvány miatt online platformokon zajlanak a találkozók). A gyűlés elején a levezető köszönti az újonnan érkezőt, megkérdezi, hogy hogyan szólíthatják őt (csak a keresztnevet) illetve, hogy miért csatlakozott a csoporthoz. A válaszadás nem kötelező. A gyűlés egy sorvezető mentén zajlik, aminek során megosztjuk egymással a nehézségeinket, valamint azt, hogy a nehézségeinkre hogyan sikerül megoldást találnunk. Jellemző, hogy az újonnan érkezetteket egy-két társ megkeresi a gyűlést követően, érdeklődnek, hogy tetszett a gyűlés, de semmi kötelező nincs ebben. Ide mindenki önszántából jön és megy el, vagy jön vissza.

Anikó: Az OA egy önsegítő csoport. A felépülés Tizenkét Lépésének gyakorlásával tartózkodunk a kényszeres evéstől, és az újonnan érkező társakkal megosztjuk, hogyan csináljuk, hogy nekik se kelljen kényszeresen enniük. Ahogy Éva is említette, valóban mindenkit szívesen látunk, aki abba akarja hagyni a kényszeres evést. Fontos hangsúlyozni, hogy az OA nem profitorientált szervezet, nincs díj, nem vagyunk kapcsolatban semmilyen nyilvános vagy privát intézménnyel, politikai mozgalommal vagy vallási tanítással. A gyűlések végén mindenki annyit dob a kalapba, amennyiről úgy érzi, hogy éppen meg tud válni.

Zsófi: A felépülésnek spirituális, érzelmi és fizikai pillére van. A felépülést keresők választanak maguknak egy szponzort – így nevezzük azokat a személyeket, akik előrébb járnak a programban, megtették a Tizenkét lépést, vagyis már nem esznek kényszeresen, és képesek átadni a tapasztalataikat a rászorulóknak. A szponzor segít kidolgozni az étkezési tervet, mely mindenki esetében teljesen egyéni. A túlevők esetében az absztinencia azt jelenti, hogy a program segítségével tartózkodnak kényszeres evéstől és a kényszeres evési magatartási formáktól. Tehát ez az egész nem úgy néz ki, hogy bejön valaki az utcáról, és a kezébe nyomnak egy általános étkezési tervet. A különbség a fogyókúrás klubhoz képest az, hogy mi érzelmileg és spirituálisan is fejlődünk, és egy életen keresztül figyelünk magunkra.

Minden utcasarkon találni egy élelmiszer üzletet, egymást érik a gyorséttermek, a kifőzdék, az aluljárókban pékáru illatra terjeng. Ha jobban belegondolunk, a kényszeres evők sokkal nagyobb kísértésnek vannak kitéve, mint például a drogosok, vagy az alkoholisták?

Zsófi: Igen, gyakorlatilag naponta eshetünk kísértésbe, és az egészben pont az a nehéz, hogy míg alkohol és drog nélkül lehet élni, táplálék nélkül nem. Egy túlevőnek is muszáj ennie. Csak nem mindegy mit, mikor és hogyan.

Anikó: A családom azt mondja, ez az egész OA dolog felesleges, "csupán normál mennyiséget kellene enni". Pedig ez a probléma jóval messzebbre mutat ennél. Aki kényszeres evő, az segítség nélkül hosszú távon képtelen megőrizni az absztinenciáját. Mi ezzel a programmal eszközt kapunk arra, hogy amikor érzelmi turbulenciák jelentkeznek, ne az ételt válasszuk, hanem más, építő jellegű dolgot.

Vannak olyan ételek, amiket tiltólistára kellett tennetek, azért, mert "belobbanthatják" a túlevést?

Éva: Mi "piros" ételeknek nevezzük ezeket. Mindenkinek más-más étel lobbantja be az étkezési problémát. Nekem pirosak a cukros ételek – jellemzően a krémes sütemények, vagy a sós, zsírban gazdag ropogtatnivalók. A zöld ételek biztonságosak, a sárgák csak bizonyos párosításban vagy élethelyzetben fogyaszthatóak. Számomra ilyen a gyümölcs, ami egy normálisan működő embernél egészséges ételnek számít. Ha fehérjével eszem, semmi bajom, abba tudom hagyni a tervezett mennyiség elfogyasztása után és nem érzek késztetést a folytatásra, de ha gabonafélével, akkor sokkal nagyobb erőfeszítést kíván abbahagyni a gyűmölcsevést (ha egyáltalán sikerül).

Anikó: Nem csak az ételek lehetnek problémásak, hanem evési magatartásformák is.

Az is kényszeres evést válthat ki, ha valaki sokat, rendszertelenül, útközben, dobozból vagy tévé előtt eszik. De a kényszeres testmozgás is kényszeres evési magatartásforma. Én is sokszor ettem azért, mert úgy voltam vele, hogy majd lemozgom.

Milyen most a viszonyotok saját testetekkel? Hogyan látjátok magatokat?

Anikó: Az évek során, a programnak köszönhetően sokkal elfogadóbb lettem a testemmel és testképem is javult. Most egy soványabb embert látok a tükörben, ami reális kép. Régebben hajlamos voltam akkor is kövérnek látni magam, amikor sovány voltam, és fordítva.

Zsófi: Olyan szempontból szerencsés vagyok, hogy amikor huszonkét kilóval több voltam sem szégyelltem a testem. A gond csak az volt, hogy akkor is azt hittem, úgy nézek ki, mint most. Teljesen torz volt az testképem, most viszont összhangban vagyok magammal.

Éva: Fényképeken szembesültem azzal, hogy mekkora vagyok. Tudtam, hogy több a súlyom, mint kellene, de nem hittem, hogy ennyire. Az elmúlt két és fél évben közel 60 kilót adtam le. Még van rajtam túlsúly, de biztos vagyok benne, hogy a program segítségével idővel ez is le fog menni. Ami igazán fontos számomra, hogy már nem kell ételekkel tompítani magam, hogy szembe tudjak nézni az élet nehézségeivel. Az, hogy fogyok egy kellemes "mellékhatás".

Köztudott, hogy gyógyult alkoholista és drogos nincs – a betegségből csupán felépülni lehet. Hogy van ez a kényszeres evéssel?

Zsófi: Ugyanígy. Ez egy életre szóló program. Én jelenleg absztinens vagyok, de tudom, hogy a felépülés egy roppant törékeny dolog, bármikor visszacsúszhatok. Nem mondhatom azt, hogy már meggyógyultam, vagy hogy nem járok gyűlésre, csak mert fogytam. Azzal, hogy továbbra is figyelek magamra, és járok a közösségbe, sínen tartom a felépülésem, és kiegyensúlyozott életet tudok élni.

Szöveg: Jónás Ági