Milyen a katolikus egyház világában nőként jelen lenni? – interjú dr. Perintfalvi Rita teológussal

Hogy jött az ötlet, hogy erre a pályára lépj? A gyakorlatban - a vonatkozó képzések elvégzése mellett - hogy lesz valakiből teológus?

Igen, az alap a tanulás. Engem mindig vonzott a tudás, szomjazom rá. És ha már tanulok, akkor mindent tudni akarok. Ezért nem volt elég a teológiai diploma, hanem kellett a doktori cím is. Fontos volt az is, hogy minél több nyelvet sajátítsak el: az ógörögöt, óhébert azért, hogy a bibliai szövegeket ne mások ilyen-olyan fordításában, hanem eredetiben tudjam elolvasni. És kellettek a modern nyelvek is (német, angol), hogy minél szélesebb rálátásom legyen a teológia és az élet kérdéseire is. Ne csak arról halljak, amit idehaza tanítanak, hanem lássak rá arra is, hogy mi van a világban. S persze a teológia nem csak tanulás, hanem egy mély benső kapcsolat Istennel. Ehhez nekem a kontemplatív – azaz szemlélődő imára – van szükségem és a teljes csendre, hogy mindazt, amit nem bírok megérteni az értelmemmel, megértsem sokkal mélyebben, valahol belül a lényem legmélyén. Ott, ahol a valósággal találkozom. És csak az olyan teológia érdekel, ami közel akar kerülni az emberekhez, főként a szenvedőkhöz, a bántalmazottakhoz, az elnyomottakhoz. És tenni is akar értük. Az önmagáért való teológia untat.

Fotó: Bolega Niki, Smink és haj: Szanyi Zsuzsa

Általánosságban milyen a katolikus egyház világában nőként jelen lenni napjainkban?

Már több mint húsz éve az osztrák egyházhoz kötődőm és nem a magyarhoz. Ott doktoráltam, ott tanítok régóta az egyetemen, előbb Bécsben, most pedig Grazban, ott fizetek egyházi adót, a bíborosom is Christoph Schönborn, nem Erdő Péter. A két egyház nőkhöz való hozzáállása között olyan óriási a különbség, mintha nem is ugyanarról az egyházról beszélnénk. Idehaza szinte egyetlen nő sem tanít a teológiai fakultásokon, kint pedig rengeteg női teológusnak van egyetemi katedrája, sőt sokan tanszékvezető professzorok is közülük, vagy éppen dékánok. Az egyházak közösségi vagy spirituális életében is sokkal jobban megbecsülik Ausztriában a nőket, mint idehaza. Nem is lehet összehasonlítani a kettőt. Számomra néha olyan, amikor hazajövök, mintha egy időutazáson vennék részt, és a jelenből hirtelen visszakerülnék a XIX. századba vagy a XVII-be. És a magyar hívő nők el sem tudják képzelni, hogy mennyi mindentől meg vannak fosztva idehaza, mert elhiszik, hogy minden jól vagy úgy, ahogy van.

Több helyen is feminista teológusként írnak rólad. Ez mit jelent?

Ez egy nagyon izgalmas dolog, mert sokan úgy gondolják, hogy nem is létezhet olyan, hogy feminista teológus. Ezt gondolják a vallási fundamentalisták, meg a szélsőjobb is. Szerintük a feminizmus valami ördögi marxista métely, köze nem lehet a teológiához. De a feministák egy szűk rétege is azt gondolja, hogy az egyház lenézi a nőket, sőt mint patriarchális maradvány, elnyomja őket. Így egy szabad nő, aki feminista, nem lehet semmiképpen sem teológus. Én pedig azt gondolom, hogy senkinek a véleménye nem érdekel, az identitásaimat én választom. Ettől vagyok szabad ember. És én azt választottam, hogy feministaként vagyok teológus vagy teológusként feminista. És számomra ez a kettő teljesen összefér. Nagyon kellenek ebbe a világba az olyan nők, akik nem hagyják azt, hogy mások írják elő nekik azt, hogy ők miként élhetnek teljes és boldog életet. Mivel az egyházak mindig is elő akarták ezt írni a nőknek, hát pont ott van leginkább szükség olyan nőkre, akik kimondják, hogy mi ezt nem engedjük! Mert az Isten szabadnak teremtett minket is, sőt nőként is az ő képmásai vagyunk, azaz a férfiakkal teljesen egyenlők. Mindenféle tekintetben. Persze, hogy nem tetszik ez a majdnem két évezredes férfiuralomra épített katolikus egyháznak, hiszen ez a hatalmi status quo megdőlésével fenyeget. Ettől még az idő kerekének forgását ők sem fogják tudni megállítani.

Az utóbbi években az egyházon belüli szexuális zaklatásokat feltáró munkád miatt lettél ismert. Mit csinálsz pontosan? Hogyan, milyen indíttatásból kezdtél ezzel foglalkozni?

2019. februárjában Ferenc pápa összehívott egy vatikáni szintű csúcstalálkozót, aminek a célja az volt, hogy a világ minden részéről érkező püspökökkel együtt gondolkodjanak arról, hogy a szexuális bántalmazási ügyekre kimondott zéró tolerancia elv milyen konkrét intézkedések bevezetését kívánja meg a gyakorlatban. Vagyis, hogy miként tudja az egyház ezt a súlyos rendszerszintű bűnt teljesen felszámolni. Ebben az időben a magyar katolikus egyház képviseletében Veres András püspök azt nyilatkozta a sajtónak, hogy idehaza szinte nincsenek is ilyen esetek, ilyesmi csak a dekadens, liberális nyugaton fordul elő, ahol nem érték a gyermek. Neki, a püspöki kar elnökeként összesen tizenegynéhány esetről volt tudomása, amelyekből egyetlen egyet sem ismert személyesen. Amikor ezt meghallottam, úgy éreztem, hogy nagyon messze vagyunk még idehaza attól, hogy a probléma valódi mélységével szembe merjünk nézni. A Grazi Egyetem oktatójaként jól ismerem azt a feltárási és tisztulási folyamatot, ami például Németországban és Ausztriában az elmúlt 10-20 évben végbement. Mi még csak a folyamat legelején tartunk. Az első lépés a gyógyuláshoz az, amikor az egyház felhagy a probléma tagadásával és őszintén meg akarja hallgatni az áldozatokat. Én akkor úgy gondoltam, ha az egyházam hivatalos vezetősége ennyire érzéketlen, akkor szívesen magamra vállalom – szabadidőmben – azt, hogy meghallgatom azokat az áldozatokat, akiknek szükségük van erre. Néhány publicisztikámban és aztán pár interjúban elmondtam ezt és az áldozatok kezdtek jönni és jönni. Rögtön a legelső cikkem után hárman, majd folytatódott a sor, ma már 35 áldozat durvábbnál durvább szenvedéstörténetét ismertem meg. A munkám lényege, hogy a meghallgatáson kívül segítséget is nyújtok az áldozatoknak. Közben pszichológusok – Heves Andrea és Csóka Judit - és jogászok – Dr. Gál András és Dr. Bartos Bálint – is kapcsolódtak ehhez a misszióhoz, akikkel együtt dolgozunk és az egyháztól független módon segítünk, amiben csak tudunk.

Milyen visszhangja van a tevékenységednek? Ha jól tudom, nem örvendesz töretlen népszerűségnek.

Annak ellenére, hogy a kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaélési ügyek felszámolása nagyon fontos egyházi és társadalmi ügy, aminek nem is értem, hogyan lehetnek ellenzői, mégis nagyon sok támadás érte már az eddigi munkásságomat is. Főként protestáns-evangelikál lelkészek, szélsőséges katolikus hitvédők, fundamentalista vagy neonáci bloggerek, szélsőjobboldali újságírók, kormánypárti tévés műsorvezetők részéről. Az áldozatokat védő munkámat egyházellenes támadásnak, sőt keresztényellenességnek titulálják. Néha „parazita élősködőnek” neveznek, vagy éppen személyesen a házasságomat, a férjemet támadják, vagy arról írogatnak, hogy én számukra szexuálisan mennyire visszataszító vagyok, csak azért, mert elmondom a véleményemet a világról. Engem ezek a támadások azonban mindig csak megerősítenek, mert azt jelzi, hogy amit csinálok az fontos és félnek tőlem. Aki fél, annak lehet, hogy van oka rá?

Támogatóid, szimpatizánsaid is akadnak?

Igen, hogyne! Rengetegen vannak, hála a jó Istennek! A támogatók között természetesen ott vannak a média legkülönfélébb képviselői is: újságírók, tévés műsorvezetők, de több véleményformáló, író, színművész, sőt politikus is. A Perintfalvi Rita Publik Facebook-oldalamon pedig kifejezetten azok az emberek gyűltek körém az elmúlt hónapokban, akik ezt a nyitott, az elfogadást és a szeretetet hirdető, egészen másfajta teologizálást részesítik előnyben a gyűlöletkeltő, hataloméhes prédikátorokkal szemben. A követőimnek is szívügyük az erőszak mindenfajta formája elleni fellépés, így hát pláne fontos az egyházon belüli bántalmazás témája. De manapság már olyasmi is megtörténik velem, mint például tegnap, – amikor végre hosszú hónapok után eljutottam a kozmetikusomhoz –, hogy amikor kijöttem a kezelésről, megkérdezte tőlem egy teljesen vadidegen hölgy, hogy én vagyok-e Perintfalvi Rita, mert ha igen, akkor nagyon szeretne nekem köszönetet mondani és bátorítani a küzdelmeimben. Elképesztő érzés, hogy ilyen sokan felfigyeltek már most erre az ügyre. Hiszek abban, hogy pont ez a figyelem és a nyilvánosság ereje tudja elhozni a változást ebben a témában. Hiszen itt rendkívül súlyos tabukat kell megtörnünk és még csak most kezdtük el ezt a nagyon fájdalmas és sok sebet feltépő folyamatot. Soha nem szabad azonban elfelejteni, hogy egy mély, gennyes seb, csak akkor gyógyul meg, ha nagyon mélyen ki lett tisztítva. Ez a kitisztítás az egyházon belüli őszinte szembenézést jelenti: azt a folyamatot, hogy végre nem akarjuk letagadni az áldozatok létét és nem tartjuk fontosabbnak az egyház jóhírének védelmét az áldozatok szenvedésénél. És persze az egész társadalomnak is fel kellene ébrednie, hogy az egyházon belüli szexuális visszaélések feltárása nem egyházi belügy, hanem társadalmilag fontos ügy. Vagy mindenki teljesen biztonságban tudja a gyermekét egy olyan egyházi iskolákban, ahol ilyen dolgok bármikor megtörténhetnek?

Az ilyen visszaélések feltárása mellett mivel foglalkozol?

Hát megmondom őszintén, amióta ez az önkéntesen vállalt feladat a „missziómmá” lett, nem igazán létezik számomra ezenkívül más. Hiszen ez egy annyira átfogó, nagyon sok időt, odafigyelést és energiát igénylő feladat. S persze emellett nekem van egy fő állásom, hiszen egyetemi oktató vagyok a Grazi Egyetem Katolikus Fakultásán, ahol a diákjaimmal is sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról, már szemináriumot is tartottam a témában. S a legújabb fejlemény, hogy a téma még mélyebb tudományos feldolgozása a habilitációs kutatásom részét fogja képezni, azaz mindent mélyebb tudományos alapokra helyezhetek. Ezen kívül bloggerkedem is, a Felszabtér Blog alapító főszerkesztője vagyok. S gyakran írok közéleti témákban publicisztikákat is. Amikor időm engedi, akkor pedig spirituális meditáció csoportokat is vezetek.

Épp most fejezted be a könyvedet. Mesélnél kicsit róla?

Az „Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban” című könyvem pont az egyházi szexuális visszaélési ügyek kapcsán íródott. A Kalligram Kiadó keresett meg azzal a nagyon megtisztelő ajánlattal, hogy írjak az áldozatvédő tevékenységemről és azokról a túlélőkről egy könyvet, akiket megismertem. Nagyon bátor dolog Mészáros Sándor igazgató részéről, hogy beleállt ebbe a kényes témába azzal, hogy megjelenteti a kiadónál ezt a rendhagyó kötetet. Aminek merész ötlete Toldi Veronika szerkesztőtől származik, aki felfedezte, hogy egyre több áldozat keres meg engem és inspirált engem, hogy ebből akár egy könyv is lehetne. Mindkettőjüknek és a kiadó többi munkatársának is nagyon hálás vagyok, öröm velük a közös munka. A könyv június 10-től kapható lesz a Libri boltjaiban.

S mitől különleges ez a kötet? Azért, mert a könyv témáját ilyen módon még nem dolgozta fel Magyarországon senki, sőt a nemzetközi szakirodalomban is rendkívül ritka, amikor egy könyvön belül ismerheti meg az olvasó az egyházi közegben szexuálisan bántalmazott áldozatok valós történeteit és a hozzá kapcsolódó, a megértést elmélyítő szakmai (pszichológiai, teológiai, jogi) alapokat. Ilyen módon ezt a könyvet tankönyvnek is szánom, amit minden papi szeminaristának, illetve szerzetesjelöltnek, papnak és lelkésznek, egyházi vezetőnek, pszichológusnak és pszichiáternek, valamint a gyermek- és ifjúságvédelemmel foglalkozó szakembernek és a pedagógusnak is nagy szeretettel ajánlok.

És még azért is nagyon egyedi ez a könyv, mert ez nemcsak egy klasszikus interjúkötet, nem is csupán egy szakmai elemzés, probléma iránti érzékenyítés, hanem ebben a kötetben az író maga is nagyon sajátos helyzetbe kerül. Nem külső szemlélő pusztán, hanem gyóntató, lelki segítő és jogvédő is egyben. A könyv pedig azzal a céllal íródott, hogy lehetőséget adjon az eddig néma vagy éppen elnémított áldozatoknak a megszólalásra, arra, hogy hallassák a hangjukat. Üzenni fognak sorstársaiknak, de egyúttal az egyház vezetőinek is. Így ez a könyv nemcsak az én könyvem, hanem a mi könyvünk lesz.

Cikk: Dózsa Kamilla