Isztambuli Egyezmény: mi ez pontosan, és miért annyira fontos ratifikálni?
Az Isztambuli Egyezmény az Európa Tanács áldozatvédő dokumentuma, mely a legfontosabb irányelveket és gyakorlati teendőket összefoglalva átfogó stratégiát tartalmaz a nők elleni erőszak visszaszorítására.
Ezeket láttad már?
Az Isztambuli Egyezmény kitér a megelőzésre, az áldozatok támogatására és a védelmükkel kapcsolatos intézkedésekre is - Magyarországon ezek szinte teljesen hiányoznak.
Milyen a helyzet ma Magyarországon?
Az Isztambuli Egyezményt Magyarország kormánya tíz éve, 2014. március 14-én aláírta, utána azonban nem ratifikálta, és végül 2020. május 5-én a „gender” és a migráció állítólagos veszélyeire hivatkozva elutasította. Hogy miért fontos ratifikálni, azaz kihirdetni, a magyar jogrend részévé tenni? Nagyon röviden azért, mert nélküle nem sikerül megvédeni az áldozatokat.
Rendszeresen halnak meg nők és gyerekek úgy, hogy haláluk az őket tipikusan már korábban is bántalmazó, illetve megöléssel fenyegető személy körültekintő megfékezésével (elzárás, megfelelő technológiával érdemben betartatott távoltartás) megelőzhető lett volna.
Nem arról van szó tehát, hogy a különféle jelzőkkel ellátott nőjogi szervezeteknek az Isztambuli Egyezmény a mániájuk és ne lennénk nyitottak más megoldásra, hanem arról, hogy tíz év után sem látunk hatékony alternatívát.
Az Áldozatsegítő Központok hálózata a semminél természetesen jobb, de, azon túlmenően, hogy nem is kimondottan a kapcsolati erőszakra specializálódik, nem elegendő. A szemléletformálásért például vajmi keveset tesz, és nem védi meg az áldozatokat az újabb bűnelkövetéstől, ami hetente egy nő életébe, és ennél is több nő testi épségébe, adott esetben szeme világába kerül.
Messze nincs tehát olyan eredményes a magyar áldozatvédelmi rendszer, hogy az országnak lenne alapja büszke különutasként felvágni és a szakértői iránymutatásokat figyelmen kívül hagyni.
Azzal is tisztában vagyunk, hogy az Isztambuli Egyezmény maga nem fogja visszatartani a gyilkosokat, bántalmazókat (eleve trollkodás az a feltételezés, hogy mi ezt gondoljuk, de gyakran találkozom vele) – a benne foglalt előírások maradéktalan megvalósítása azonban igen.
Miért fontos ratifikálni az Isztambuli Egyezményt?
Mert az áldozat biztonságát és emberi jogait teszi első helyre.
Ez azért fontos, mert így nem érvényesülhetnek az olyan nézetek, melyek szerint pl. a család szentsége az első, így a családon belüli erőszakot „jobb a szőnyeg alá söpörni”, főleg, hogy az „rendezetten élő” emberekkel „úgysem történik meg”.
A családot nem a családon belüli erőszakról beszélők szentségtelenítik meg, hanem a bántalmazó. A családon belüli, illetve kapcsolati erőszak előfordulása pedig nem függ világnézettől, társadalmi rétegtől vagy kapcsolati formától.
Jelenleg az áldozatok egy része kétségbeesésében a nyilvánossághoz fordul, mert úgy érzi, másképp nem tud védelmet szerezni a maga és gyerekei számára. A médiafigyelem sokszor pozitív irányba mozdítja ezeket az eseteket (bár csodát nem tesz, például az eljárások embertelen elhúzódásán nem javít), ugyanakkor a rendszeren magán nem változtat.
Jelenleg ma Magyarországon heti egy nőt öl meg partnere, volt partnere vagy zaklatója, a bántalmazó kapcsolatban élők száma pedig a NANE becslése szerint 226 ezer fő lehet. A nyilvánosság ennyi esetben nem mozgósítható – az áldozatok védelmét automatikusan kellene biztosítania az államnak. Nem a népharagtól tartva, hanem a nők emberi jogait elismerve.
Mert szakmai képzéseket ír elő az áldozatokkal kapcsolatba kerülő hatósági dolgozóknak.
Fontos, hogy a rendőr vagy a bíró képes legyen felismerni a kapcsolati erőszakot, és felmérni a kockázatot: a jóhiszeműség öl. Jelenleg sajnos nagyon gyakori, hogy a témában járatlan külső szemlélő nem ismeri fel, hogy A bántalmazza B-t, hanem a helyzetet az egyformán balhés A és B kölcsönös veszekedéseként értelmezi félre, és adott esetben a védekező bántalmazott felet is szankcionálja, vagy figyelmezteti.
A bántalmazónak pedig nagyon is érdeke az „olaszosan élünk” narratíva fenntartása, és sokszor nagyon jól megtalálja a hangot a hatósági dolgozókkal, akiket udvarias modorával félrevezet. „Ne aggódjon, beszéltem vele, nem fogja bántani” - „nyugtatta meg” egy rendőr a szétvert arcú Orosz Bernadettet, a Tamásiban nemrég gyilkoló férfival szemben pedig börtönbeli jó magaviselete miatt nem rendelt el a bíró távoltartást.
Aki tisztában van a kapcsolati erőszak természetrajzával, nem teszi kockára a nők életét, mert tudja, hogy a bántalmazó egész más arcát képes mutatni a külvilág felé, mint a négy fal között. (Ez a kettősség az, ami sokszor az áldozatot is összezavarja, és késlelteti benne a felismerést, hogy őt a partnere bántalmazza.)
A hatósági dolgozóknak nyújtott képzések a másodlagos áldozattá válás elkerülését is biztosítják - jelenleg túl gyakori, hogy az áldozat csak újabb megaláztatást kap, ha segítséget kér. Nehéz lenne elfelejteni a hathónapos Ádámot, akit különélő, a partnerét bántalmazó és a gyerek megölésével már fenyegetőző apja 2015-ben ledobott a gangról.
A joggal aggódó nagymamát korábban a bíró így intette csendre: „Ez nem a Mónika show!” – a gyilkosság után viszont nem maradt el az anya felé a hatóságok részéről az áldozathibáztatás. („Minek engedte be?”) Az Isztambuli Egyezmény egyúttal kapcsolati erőszak esetén tiltja a mediációt, ugyanis a bántalmazó azt a helyzetet is manipulációra használhatja fel – egy bántalmazóval nem lehet megegyezni.
Mert előírja az áldozatok fizikai védelemét az elkövetővel szemben.
Az Áldozatsegítő Központokban igényelhető tájékoztatás, érzelmi segítség és anyagi kár esetén azonnali pénzügyi segély pozitív, de nem elég. A kapcsolati erőszak áldozatai ugyanis fizikai védelemre is szorulnak az elkövetőtől. Az áldozat védelme csak akkor garantálható, ha az elkövetőnek fizikailag lehetetlen őt megközelítenie.
Ennek legbiztosabb megoldása az elkövető elzárása, de Magyarországon erre legtöbbször sajnos csak akkor kerül sor, amikor az áldozatnak már mindegy. Jelenlegi formájában a távoltartás kevés védelmet nyújt, betartása is csak az elkövető kénye-kedvén múlik (illetve azon, hogy mennyire fél a távoltartás megszegése miatti szankcióktól).
2016-ban felmerült az elektronikus bilincs (bokaperec) alkalmazása távoltartás esetén, de ebből az előremutató kezdeményezésből aztán nem lett semmi. Nem ideális megoldás, hogy az áldozatnak kelljen menekülnie, munkahelyét, gyermekei iskoláit és a többi hátrahagynia és lakhelyet váltania, hiszen nem ő követett el bűncselekményt. De még, jobb híján, ez az irány sem megoldott, ugyanis – ellentétben az Isztambuli Egyezmény előírásaival – jelenleg nem áll rendelkezésre Magyarországon kellő számú és megfelelő elhelyezkedésű védett ház az áldozatok számára.
Mert hangsúlyt fektet a megelőzésre, szemléletformálásra is.
Ez szintén ordítóan hiányzik a jelenlegi magyar áldozatvédelmi rendszerből. Az Áldozatsegítő Központok hálózata és az Ökumenikus Segélyszervezet elhelyezett ugyan néhány tájékoztató anyagot a Youtube-on, de ezek szerény elérést produkáltak.
A közmédiában nem adták le őket, és plakátkampányt sem láttunk a témában. Az Isztambuli Egyezmény előírja, hogy a nemek egyenlőségét és az erőszakmentes konfliktuskezeléssel kapcsolatos ismereteket a tanmenetbe is be kell építeni, és a média, valamint az áldozatvédő civil szervezetek bevonásával társadalmi tudatosságnövelő kampányokat kell indítani.
A szemléletformálás egy kitartást igénylő munka, az eredmények nagyobb része nem jelentkezik azonnal, pláne nem egy parlamenti cikluson belül – így itt a jövő generációkért való társadalmi felelősségvállalásnak különösen nagy szerepe van.
A szemléletformálás fontos abból a szempontból is, hogy azok a nők, akik erősnek tartják magukat, ne szégyelljék, hogy ők is erőszak áldozataivá válhattak és ne várják el maguktól, hogy a problémát egyedül, segítség nélkül oldják meg.
Mert a kapcsolati erőszak problémáját nem csak felszínesen, hanem az okokat felismerve kezeli.
A hagyományok – tükröződve az ünnepekben, a művészetben, a folklórban, a mesékben, az ételekben és a többi – adott esetben nagyon szép és fontos dolgok, a káros kulturális gyakorlatok azonban nem tartoznak a megőrzendő hagyományok közé.
Nem adhatunk teret például olyan, a szólásokban is tükröződő hagyományos nézeteknek, melyek egyedül a nőkre hárítják a család kiszolgálását, illetve a család összetartásának feladatát. Vissza kell utasítanunk azt a felfogást, mely szerint „jó asszony mindent megbocsát”, illetve „az asszony köténye mindent eltakar”.
Nem hagyhatjuk magunkat a háttérből irányító furfangos feleség legendáival megtéveszteni („a férfi a fej, de az asszony a nyak”, meg „minden sikeres férfi mögött áll egy nő” és társai): férfi és nő egyenrangúak, egymás mellett állnak, és egyformán felelősek egymásért és a kapcsolatért.
Az, hogy mi a szerepe a nőnek a kapcsolatban, a házasságban, a családban és a társadalomban, társadalmi szokások, elvárások függvénye. Fontos felismerni, hogy az a felfogás, hogy „a nőnek mindent tűrnie kell”, illetve „egy nőnek szégyen, ha egyedül marad”, a társadalmi nemi sztereotípiák és nemiszerep-elvárások révén jön létre.
Az Isztambuli Egyezmény ezt felismerve tartalmazza a „társadalmi nem” (gender) kifejezést - azaz, semmi köze a legendás „nemváltó óvodásokhoz”, csak ahhoz, hogy a kapcsolati erőszak felszámolásához a nemek egyenlőségéből kell kiindulni.
Mert külön figyelmet fordít a gyerekek védelmére.
A bántalmazó az agresszióját nem mindig fordítja a feleség/partner mellett a gyerek ellen is, azonban a gyerekeket már önmagában traumatizálja, ha kapcsolati erőszak tanúivá válnak. Ezt a gyermekvédelem is felismeri, de sokszor úgy „oldja meg” a helyzetet, hogy az anyát megfenyegeti: amennyiben nem szabadul meg a bántalmazótól, elveszik tőle a gyereket.
Csakhogy ehhez segítséget nem kap: oldja meg egyedül. Az Isztambuli Egyezmény, amikor külön rendelkezéseket ír elő a gyerekek védelmére, elkerüli az áldozathibáztatást és a gyerekek további traumatizálását.
Kiemelt jelentőségű a kényszerláthatás tilalma. Nagyon gyakori, hogy a kapcsolatból nagy nehezen kiszabadult nőt a volt partner a közös gyereke(ke)n keresztül bántalmazza tovább: eljárások sorozatát indítja a volt partner ellen, megpróbálja a gyerekek felügyeleti jogát megszerezni.
Ez meglepően gyakran sikerül neki, de ha nem, akkor a láthatás elmulasztása miatt pénzbüntetések sorozatát zúdíthatja az anyagilag így is nehéz helyzetbe került áldozatra, sőt akár börtönbe is juttathatja. A kapcsolati erőszak tanújává vált gyerek sok esetben nem akar láthatásra menni, nem akarja a bántalmazó szülőjével a kapcsolatot tartani, fizikai és lelki tünetekkel küzd, ha erre kényszerítik.
A felügyelt láthatás elrendelése is viszonylag ritka, emiatt gyakoriak a hatóságok által elősegített gyerekrablások, azaz amikor a bántalmazó apa nem viszi vissza a láthatásról a gyerekeket, és az anya hiába küzd - különösen emlékezetes a rács mögé zárt ikerbabák esete.
Ez csak néhány az Isztambuli Egyezményben foglalt előírások pozitívumai közül, de mindegyik önmagában is meggyőző lehet. Ugyanakkor fontos, hogy miután elérjük a ratifikációt, az Isztambuli Egyezmény ne jusson a CEDAW sorsára.
Nem tudod, mi az a CEDAW? Pedig 1982 óta (!) a magyar jogrend része: az ENSZ nőjogi egyezménye. Csak épp senki sem foglalkozik vele. Az Isztambuli Egyezményben foglaltak betartását egy szakértőkből álló ellenőrző nemzetközi bizottság, a GREVIO felügyeli.
Persze őrült nagy szankciókat ők sem tudnak kiszabni a renitens országokra. De nem is ez a cél. Hanem az, hogy a nők elleni erőszak visszaszorításának fontosságát mindenki belássa, és valóban tenni akarjon érte.
