29 éve interneteznek a magyarok, de vajon mit adott nekünk és mit vett el tőlünk a világháló?
Magyarországon ‘95-ben, az akkori Matáv vezette be az első, telefonmodemes lakossági internet-szolgáltatást. Azóta felnőtt egy generáció, amelyik az internettel egyszerre volt kamasz, és egy, amelyik már digitális polgárnak született. Május 18-án van az internet világnapja, szóval nézzük, hogy áll a világháló mérlege! Vajon több jót tett az életünkkel, mint rosszat?
Ezeket láttad már?
Az a korosztály, amely kamaszként találkozott az internettel, az “Y”, más néven millenniumi generáció. Ők azok az 1981 és 1996 között születettek, akik a kétezres években voltak tizen-huszonévesek, és akik még nem a világhálón nőttek fel, de már komoly szerepe volt az életükben - az oktatásban, társas kapcsolatokban és a kikapcsolódásban -, az internetnek.
Sokáig nem volt általános, hogy minden háztartásban van betárcsázós - ha most hallod a nyekergő-sípoló hangot, biztosan elmúltál harminc -, majd ISDN internetkapcsolat, és maga a netezés nem olyasmi volt, ami levágott az offline külvilágról, mert “netezni” inkább csak egyike volt a közös programoknak, amiket átmentünk egymáshoz csinálni, ahogyan együtt videójátékoztunk vagy vettük fel kazettára a rádióban játszott kedvenc dalainkat. A “képernyőidő” olyan kevés volt, hogy a szó sem létezett még.
A milleniálok a legtöbb szempontból még nagyon hasonlóan szocializálódtak, mint a baby boomer generációhoz (1946-64) tartozó szüleik, illetve az 1965-80 között született “X” generáció. De már akkor nagyobbak voltak a különbözőségek, mint a csendes generáció (1928-45) és a boomerek (igen, eredetileg a boomer nem gúnynév) között, akik egyformán az újság, rádió, tévé szentháromságban tájékozódtak a világ dolgairól.
A milleniálok az utolsó generáció, akik még úgy nőttek fel, hogy azért nagyjából mindenki a tévében, legfeljebb videokazettáról (később dvd-ről) nézte a filmeket, rádión, kazettáról, majd cd-ről hallgatta a zenét. Az első sokk a nem percdíj-alapú, korlátlan internettel, és az mp3-lejátszókkal érkezett, amelyekre ugye a világháló (ma már ez a szó is milyen modorosan, “boomerül” hat), akkor alakuló bugyraiból “szedték le” a zenéket, és ide sorolható az írható DVD megjelenése is, amelyekre a torrentezett filmek kerültek. 2001-ben pedig debütált a Wikipédia is, és ezzel megnyílt a mindenki előtt nyitott információs szupersztráda.
Viszlát, generációs béke!
Ezek voltak az első komoly generációs törések a nemzedékek kultúrafogyasztási szokásaiban, és bár az idősebb generáció utóbb viszonylag széles körben felzárkózott az új technológiák és platformok nyújtotta lehetőségekhez, az internet akkora, sokkolóan nagy ablakot nyitott, amit a világ azóta sem dolgozott fel.
És ez az ablak az elmúlt negyed évszázadban jóval bonyolultabb kérdéseket generált, mint amilyen az volt, hogy bakelitről vagy mp3-ról hallgatjuk-e a zenét, vagy elfogadják-e az egyetemi szakdolgozatokban az (angol nyelvű) Wikipédia szócikkeit.
A “Z” (zoomerek,’97-2012) és az alfa (2012 után született) generáció az elsők, akik “beleszülettek” az online térbe, akik a mesét már eleve a Youtube-ról (később a számtalan streaming szolgáltató egyikén) nézik, a zenét szinte kizárólag a Spotifyról hallgatják, az információt pedig a Google-ről szerzik, nem a könyvtárban. De ami sokkal nagyobb jelentőséggel bír: az iskolán kívül a kortárs kapcsolataikat is jelentős részben online ápolják.
Látványos következményei vannak annak, hogy a felnövekvő - és fiatal felnőtt, hiszen a legidősebb zoomerek már 26-27 évesek - generáció egyre kevesebbet találkozik a fizikai térben, és ha mégis, akkor is gyakran kommunikálnak a képernyőn keresztül. (A személyes találkozások ritkulása az idősebb generációk esetében is létező, de nem személyiségformáló jelenség.)
Mi a helyzet a kommunikációval?
Az online térbe szoruló társas kapcsolatok azért jelentenek súlyos kihívást, mert az emberi kommunikáció messze nem kizárólag verbális. A metakommunikáció (mimika, hanglejtés, tekintet, mozdulatok, testtartás, térköz, de akár a testünkből kibocsátott szagok is ide tartoznak) nélkül súlyosan sérül az értelmezési keret: egyszerűen kevesebb, egysíkúbb jel érkezik. Nem véletlen, hogy írásban nehezebben jön át az irónia, a humor vagy akár a megbántottság.
Márpedig, akit nem vagy kevésbé segít a metakommunikáció, az nehezebben tájékozódik az interperszonális (személyközi) helyzetekben. Ami aztán megmutatkozik a kapcsolódásainak minőségében, a konfliktuskezelésben, és például abban, hogy ösztönösen leveszi-e, mások mit várnak tőle, legyenek ők a kortársak, barátok, osztálytársak, tanárok vagy később főnökök.
Megváltozott a befogadás folyamata, de megváltozott maga a fogyasztott tartalom is. Például sokkal gyorsabb lett. Ez jelenti azt is, hogy rövid, maximum egyperces tartalmak váltják egymást nagy sebességgel, de jelenti azt is, hogy ami esetleg nem rövid, az is felgyorsított: a fiataloknak alap, hogy másfél-kétszeres sebességre állítva fogyasztják a podcastokat, de akár filmeket, sorozatokat is.
Persze, mint az emberiség során minden, ez is “felszivárog” az idősebb generációkba idővel, a boomerek is rákattannak a reel-ek pörgetésére, és az X-Y generáció is hajlamos másfélszeres sebességgel hallgatni a podcastokat. De az ő agyuk akkor is másképp fejlődött, mint a zoomerek és az alfák agya, és ez nem átvitt, hanem fizikai értelemben értendő.
Félreértés ne essék, a zék és alfák agya nem rosszabbul, hanem másképpen fejlődik, aminek vannak előnyei és hátrányai is. A monotónia-tűrés például látványosan gyengébb, gondot okozhat a hosszabb szövegek feldolgozása vagy megírása, cserébe viszont önállóbban, gyorsabban és kreatívabban jutnak információhoz és oldanak meg problémákat. Ami pedig az ő top problémáikat, másképp mondva, az őket leginkább foglalkoztató kérdéseket illeti, úgy tűnik, sok tekintetben meg is haladták az idősebb korosztályt:
- egészségügyi ellátás
- mentális egészség
- az oktatás minősége
- gazdasági biztonság
- állampolgári (civil) szerepvállalás, aktivizmus
- faji méltányosság
- a környezet, vagyis a bolygó
Az már a címszavakból is jól látható, hogy a zoomer és alfa generáció tagjai - főleg az elődökhöz képest - szenvedélyesen szorgalmazzák a társadalmi változásokat, és roppant involváltak az őket foglalkoztató társadalmi ügyekben. Ez pedig egyszerre képezi a törekvéseik és a szorongásaik (például: szociális, egzisztenciális és klíma szorongás) magját.
Míg a technológia elengedhetetlen szocializációs eszköz a fiatalok számára, a magány és a stressz, a szorongás érzését is fokozza. Főleg, hogy a tragikus világhíreket most minden eddiginél gyorsabban és gyakrabban szállítja a közösségi média, ahol nem csupán sminkelős/sportolós/magasélet jellegű tartalmak vannak jelen, hanem az összes komoly hírforrás is, és ezeket igen nehéz elkerülni - nem is nagyon akarják -, ami fontos adalék.
A terápia nem tabu többé
Szerencsére ezek a mai fiatalok és fiatal felnőttek már hajlamosabbak arra, hogy tanácsadáson és terápián keresztül keressék a szorongás kezelését. Amíg az idősebb generációk körében pszichológushoz menni sokszor még ma is gyanús, titkolnivaló dolog, addig az Egyesült Államokban a felnövekvő generáció 37%-a számolt be arról, hogy pszichológustól vagy más mentális egészségügyi szakértőtől kért segítséget.
Nagy hiba lenne az egyre inkább az online-térbe szoruló társas kapcsolatok okozta mentálhigiénés következményeket csak a legfiatalabbak kapcsán vizsgálni. A megnövekedett online interakciók (a személyesek csökkenésével) a kölcsönös emberi kötődés természetes mechanizmusainak torzulásához vezethetnek.
Pedig az ember társas lény úgy van kitalálva, hogy kapcsolódjon, kötődjön és kölcsönhatásba lépjen másokkal olyan módokon is, mint a szemkontaktus, a testbeszéd tükrözése, a fizikai érintés de akár még a szaglás is. Ezek java pedig még egy videóhívásban sem érvényesül, a nem megfelelő minőségű kapcsolódás pedig elmagányosodáshoz vezet. A magány pedig nem tesz jót, főleg, ha nem vágyunk rá.
Tudományos bizonyítékok vannak arra, hogy a magány befolyásolja a mentális és fizikai egészséget, és csökkentheti társadalmi kohéziót és közösségi bizalmat, és végső soron gazdasági eredményeket is. A közösségi média, bár szórakoztató és egyszerű módja lehet a közeli és távoli ismerősökkel és szeretteinkkel való kapcsolattartásnak, mára egyértelműen kijelenthetjük, hogy el is szigetel. Ugyanis az a faramuci helyzet alakult ki, hogy az emberek mind gyakrabban fordulnak a közösségi médiához, ha magányosnak érzik magukat, azonban ettől általában csak rosszabbul lesznek.
Ez jelentős részben az önmaguk másokkal való összehasonlításának köszönhető, ami evolúciós reflex. Márpedig minél több alkalmunk van erre, annál nagyobb eséllyel látunk nálunk sikeresebbnek, boldogabbnak tűnő embereket - főleg, ha alaposan kozmetikázott képet tárnak elénk.
Hogyan okozhat magányt a közösségi média?
Egy példa: miközben a laptop előtt ül, vagy a telefon képernyőjét nézi, az ember hajlamos figyelmen kívül hagyni a körülötte lévő világot. De nemcsak az a gond, hogy emiatt nem beszélgetünk az utastársakkal a buszon vagy a vonaton, hanem az is, hogy gyakran még a nappalinkban, a velünk egy helyiségben tartózkodó családtagjainkkal, sőt, a végre személyes találkozóra összegyűlő barátainkkal is alig vagy nem úgy kapcsolódunk, mintha nem lennének okostelefonok.
A másik probléma az, hogy miközben sok esetben elsekélyesedhetnek a valós, személyes kapcsolataink, a nem személyeseket ruházzuk fel olyan személyességgel, ami nincs bennük. Ez a valószínű magyarázata a hírességek iránti megszállottságnak is. A fiatalok gyakran úgy érzik, hogy személyesen kötődnek kedvenc hírességeikhez, pusztán azért, mert követik őket, és intim(nek hitt) részleteket látnak az életükből. Miközben vadidegen emberekről van szó.
A szerencsésebbek persze nem Kardashian-függők lesznek, hanem Greta Thunbergre csüngenek rá vagy más társadalmi élharcosokra, ami adhat némi értékalapú támpontot. És erre fogékonyak is a gyerekek, elég a Fridays For Future klíma-tüntetésekre vagy a nyolcvanezres, tanárok melletti szimpátia-gyűlésre gondolni.
Ha mérleget akarunk vonni, baromi nehéz dolgunk van. Mert egyfelől rengeteg az internettel és a közösségi médiával járó hozam, hiszen felsorolhatatlanul sok területét könnyítette meg az életnek, hogy ezek rendelkezésre állnak. Egyszerűbb a tájékozódás, az ügyintézés, a vásárlás, a kultúrához, tudáshoz való hozzáférés. Azt is csodás látni, hogy közösségek szerveződnek, emberek segítenek egymásnak, megoldhatatlannak látszó problémák oldódnak meg a közösség erejével, megtalálja egymást a segítségkérő és a segítő, és az emberi kapcsolódásnak a földrajz egyre kevésbé akadálya.
Másfelől az is igaz, hogy sokszor akkor is inkább online “találkozunk”, ha egy utcában élünk. Nem beszélve arról, hosszútávon inkább előny vagy hátrány az otthonról - vagy bárhonnan - végzett munka elterjedése? Jó az, hogy nem hatunk egymásra közvetlenül a napi munkafolyamatokban, nem együtt kávézunk, ebédelünk?
Ráadásul az online kommunikáció előretörése vitathatatlanul komoly társadalmi deficit, elég arra gondolni, mennyire türelmetlenek, és milyen, korábban elképzelhetetlenül brutális hangnemben beszélnek egymással az emberek a kommentekben - jómagam egy egész GLAMOUR-gálaruhát szenteltem a jelenségnek. (Arról, hogy miért mondanak az emberek olyan dolgokat online, amit személyesen valószínűleg nem mondanának, az online gátlásoldó hatás dehumanizáláshoz, empátiahiányhoz vezető jelenségéről hamarosan írok még bővebben.)
Nem sokkal az internet világnapja körül a legfontosabb talán az, hogy megértsük, még mindig csak tanuljuk mindezeket. Azért nincs egyértelmű mérlegünk, mert egy folyamat közepén vagyunk. Tanuljuk azt, hogyan kell digitális szülőnek, (fele)barátnak, állampolgárnak lenni, alkalmazkodni a magunk teremtette új világhoz. És ez így van rendben, amíg figyelünk arra, hogy a szándékunk jó legyen. Ne legyünk türelmetlenek, se magunkkal, se egymással!
