„Az élet nem minden esetben végződik tragédiával" - Terápiának indult, kórháznovellák gyűjteménye lett belőle
Nemrég jelent meg Imolya Patricia orvostanhallgató Esetlapok, Kórháznovellák című könyve. Az érzelemben gazdag olvasmány őszinte betekintést ad abba, olykor mekkora érzelmi hullámvasúttal, kihívással kell szembenéznie egy egészségügyi dolgozónak.
Ezeket láttad már?
Az elmúlt öt év rendkívül színes és eseménydús időszak volt Imolya Patricia életében. Ebből az időszakból idézi fel első könyvében, hogyan élte meg élete első császármetszését vagy újraélesztését, vagy például hogyan segített megmenteni egy drogos fiatalt vagy egy koronavírusos beteget, és őszintén megosztja gondolatait arról is, hogyan lehet szembenézni a halállal úgy, hogy egy tragédia után se hagyjon alább a szakma iránti elhivatottsága.
Mikor döntötted el, hogy az orvosi pálya lesz a te utad?
Más kollégáimmal ellentétben nekem nem ez volt gyerekkori álmom. Van egy nagyon meghatározó élményem: korábban Varsóban éltem a szüleimmel, egyszer nagyon rosszul lettem az utcán, le kellett ülnöm a járdára. Mindez egy nagyon forgalmas, kétsávos út mellett történt. Valaki észrevette, valami nincs rendben velem, megállt és megkérdezte, hogyan tud segíteni. Nem beszéltem a lengyel nyelvet, valahogy megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy nem megyek sehova, megvárom, míg jobban leszek. Az illető továbbhajtott, majd azt vettem észre, hogy leül mellém egy hajléktalan, aki szintén feltette a kérdést: „Hogyan tud segíteni?”. Ez az élmény kellett, hogy ráébredjek, valójában egy olyan hivatásra vágyok, ahol másokat segíthetek, gyógyíthatok. Később a pályaválasztásnál egyértelmű volt, hogy az orvosi pályát választom, majd eldöntöttem azt is, hogy egyszer sürgősségi orvos szeretnék lenni.
Hogy emlékszel vissza az egyetemi évekre?
Rengeteget kell tanulni, az ember el sem tudja képzelni. Másodévben egy picit megcsúsztam, majd több szabadidőm lett. Önkéntes mentősnek jelentkeztem, az első percben beleszerettem. Tény, hogy nem minden személyiségnek való ez a pálya, én viszont a kezdetek óta imádom minden percét. A covid alatt beálltam önkéntesnek az egyik kórház sürgősségi osztályára, ez az időszak csak még jobban megerősítette bennem, hogy a lehető legjobb utat választottam.
Esetlapok-Kórházi novellák című könyved egy rendkívül őszinte, érzelmekben gazdag olvasmány. Hogy jött az írás az életedbe?
Gyerekkoromtól írok, de egy időben abbahagytam. Amikor elkezdtem mentőzni, újra felerősödött bennem a vágy. Hiába imádtam az első perctől, nem mindig egyszerű lelkileg feldolgozni a különböző eseteket. Először terápiás céllal kezdtem el írni a novellákat, aztán a negatív élmények után, a számomra kedves, hozzám közelálló eseteket is papírra vetettem.
Laikusként el sem tudjuk képzelni, hogy a maga szépsége mellett mennyi lelki terhet rejt ez a szakma.
Nem mindig megy könnyen, hogy lelkileg könnyedén vegyük az akadályokat, főleg a pálya elején, pedig ekkor még nem nehezedik ránk akkora felelősség. Mindenben segítünk, asszisztálunk a különböző feladatokhoz, de a végső döntés nem a mi kezünkben van. Ettől függetlenül nem mondhatnám, hogy könnyített pálya. Persze csak a magam nevében beszélhetek, mindenki máshogy éli meg, és dolgozza fel a különböző helyzeteket. Az orvos vagy a csapatvezető hozza meg a végső döntést, de csapatként tekintünk egymásra. Mindenki maximálisan beleteszi az adott helyzetbe a tudását, tapasztalatát.
Rengeteg élményen vagy túl, hogyan választottad ki, hogy mely történtek kerüljenek végül a könyvbe?
Alapvetően az volt a cél, hogy olyan történetek kapjanak helyet a könyvben, amik a leginkább hatottak rám érzelmileg. Vannak köztük könnyebben megemészthető történetek, szerettem volna megmutatni, hogy az élet nem minden esetben végződik tragédiával, és persze vannak benne érzelmileg nehezebben befogadóbb esetek is.
Ha ki kellene emelned a könyvből néhány esetet, amik érzelmileg a legjobban megérintettek, mit mondanál?
Az egyik meghatározó élményem a vörös zónás novellám, több szempontból is sokat jelent. A covid harmadik hulláma alatt írtam, a sürgősségi, vörös zónájában megélt élményeimről szól. Mindenképp szerettem volna megmutatni, mennyire megterhelő lelkileg ez az élmény, másrészt szerettem volna, ha az olvasók picit jobban belelátnak a munkánkba. Harmadrészt bíztam benne, hogy a történet elolvasása után kicsit komolyabban veszik az emberek a vírust. Az első újraélesztés is nagy hatással volt rám, illetve van egy novella egy kisgyerekről. Soha nem akartam gyerekekkel dolgozni, de abban a helyzetben megtapasztaltam, mennyire felemelő érzés, ha segíthetsz egy gyereknek.
A nap végén mennyire tudod az olykor nehezebb helyzeteket nem bevinni a magánéletedbe?
Rutin és tapasztalat kérdése. Én még mindig tanulom, hogy ki tudjam zárni, és ne vigyem haza magammal a napi történéseket. Meg kell tanulni, hogyan tudod elengedni, egyénfüggő ki milyen módszerrel éri el ezt.
Korábban óriási szakadék volt az orvos és a páciens között. Talán ma már javult valamit a helyzet. Te hogy látod ezt a kérdést?
Rengeteg minden változott, ma már egyre több egészségügyben dolgozó szakember mutatja meg azt az oldalát, amit korábban nem bírtunk volna elképzelni. Ma már sokan beszélnek őszintén az érzelmeikről, láttatni engedik, hogy valójában ők is ugyanolyan emberek.
Mekkora szerepe lehet ebben a közösségi médiának?
Talán a generációváltásnak is köszönhető, hogy egyre több egészségügyben dolgozóval találkozhatunk a közösségi médiában. Korábban nagyon szigorú patriarchális rendszerre épült az egész, aminek a tetején az orvos, az alján pedig érezhetően a páciens állt. Valamilyen formában ezt meg kell tartani, de lehet lazítani rajta, egészen addig, amíg az emberek megtartják a tiszteletüket az egészségügyi dolgozók irányába. Fontos, hogy a beteg bízzon bennünk, és érezze, hogy mindent érte teszünk. A közösségi média egy jó platform arra is, hogy végre megértsük, az orvos-beteg viszony nem feltétlenül a rendelőben vagy a kórházban kezdődik. Nagyon fontos, hogy legyen párbeszéd köztük, így mindkét félnek egyszerűbb hosszú távon. A beteg könnyebben megnyílik, ezáltal az orvos hamarabb megtalálhatja a megoldást az adott problémára. Ma már egyébként az elméleti oktatásban is nagy hangsúlyt fektetnek a kommunikációra, külön tantárgyként oktatják az egyetemen. Nem elég megtanulni az elméletet, a megfelelő kommunikáció is rendkívül fontos része a sikernek.
Az egyre romló egészségügyi helyzet nemcsak a betegeken, hanem az egészségügyi dolgozókra is nagy nyomást tesz.
Nekünk sem jó érzés, ha egy betegnek hónapokat kell egy műtétre várnia. Minél tovább húzódik, annál nagyobb az esélye, hogy rosszabbodik a páciens állapota, ezáltal a műtét kimenetele is. Mi is szeretnénk hamarabb elvégezni ezeket a beavatkozásokat, sajnos nem rajtunk múlik. Sok beteg mégis velünk asszociálja, ránk haragszik, ami teljesen érthető, velünk találkoznak az egészségügyi intézményekben. Meg kellene érteni, hogy mi mindent megteszünk, hogy minél előbb el tudjunk látni mindenkit.
Milyen a könyv fogadtatása, mit szóltak hozzá a szakmabeliek?
Mindkét oldalról csak pozitív üzeneteket kaptam. Aki eddig visszajelzett, mind azt mondta, a könyv segít megérteni, hogyan is működünk, rávilágít, mekkora súlya van a munkánknak, és bizonyos helyzeteket mennyire nehéz feldolgozni.
Lesz folytatás?
Mindenképp szeretném, de egyelőre most nincs időm a folytatáson gondolkodni. Ősszel már diplomás orvosként folytatom tovább a munkát. Szeretnék minél több embernek segíteni, szakmailag fejlődni, és sürgősségi orvosként is megállni a helyemet.
