A Homofóbia Világnapjára: Nekem nincs bajom a melegekkel, de...

Mikor arról beszélünk, hogy fel kell hívni a társadalom figyelmét a homofóbia, transzfóbia elleni küzdelem fontosságára és támogatására, sokakban merülhetnek fel hangos kérdések. Az ellenvetések ismerősek lehetnek. Elég megnézni bármilyen hírt, ami LMBTQ témát dolgoz fel – legyen az komoly családpolitikai döntésről szóló beszámoló vagy egy kiszivárgott információ egy transznemű szuperhős megjelenéséről. Majd ránézni a kommentekre. Hamar láthatjuk: az emberek jól ismert kottákból játsszák a szalonhomofób szólamokat.

De pontosan mi is az a szalonhomofóbia? Egy kis segítség: ha egy mondatot úgy kezdesz, hogy „hogy nekem nincs bajom a melegekkel, de...” – akkor ez már szalonhomofóbia.

„Nekem nincs bajom a melegekkel, de azért az mégiscsak sok, hogy már mindenhol őket látni.”

„Nekem nincs bajom a melegekkel, de azért a gyerekek közelébe nem kell őket ennyire engedni.”

„Nekem nincs bajom a melegekkel, de azért ne akarjanak már mindent.”

Vagyis az illető kijelenti, hogy elfogadó egy bizonyos társadalmi csoporttal kapcsolatban, de kiemeli, hogy azért az ő elfogadásának is vannak határai.

És itt bicsaklik meg a történet. Az elfogadásnak ugyanis nincsenek határai. Valamit vagy elfogadunk, vagy nem. Olyan nincs, hogy úgy gondolom, hogy legyen a másik ember is szabad, de ne annyira szabad. Olyan nincs, hogy egyetértek azzal, hogy legyen minden ember egyenlő, de ne annyira egyenlő. És olyan sincs, hogy járjon minden jog mindenkinek, de azért ne minden. És ne mindenkinek.

Furcsa szerep ez, mintha valaki kicsit két lovat szeretne egyszerre megülni. Az elfogadó ember szerepét általában jó viselni, de közben olyan kényelmes a megszokott régi világ, ahol a melegek nem hangoskodtak, a nő anya volt, a férfi übermensch, és mindenki tudta, hol a helye.

Közben pedig elhalványul a tény, hogy ha változtatni akarunk, az változással jár. Az emberi jogokat nem lehet elkozmetikázni. Ha tényleg hiszünk az egyenlőségben, akkor robbantani kell. Füstölnie kell az előítéleteknek, a tabuknak, a törvényeknek, az áltudományoknak, a félrenézésnek és minden félelemnek.

Ami a legnagyobb probléma ezzel a szereppel, az annak a diktatórikus karakterisztikája. Ha azt gondoljuk, hogy valakinek a létezésével úgy vagyunk rendben, ha bizonyos keretek között tartjuk, akkor nem felvilágosult emberek leszünk, hanem sokkal inkább börtönőrök. Nekem nincs bajom a bűnözőkkel, amíg rácsok között vannak. Ugye?

Fontos, hogy ha LMBTQ jogokról beszélünk, már nem mindenképpen a tolerancia a cél, hanem az elfogadás. A tolerancia ugyanis azt üzeni: én több vagyok nálad, de megbocsátom, hogy te kevesebb vagy. Az én hajlandóságom. Az én kegyem. Az én szívességem.

A szalonhomofóbok pont így tolerálják az LMBTQ embereket. Kicsit összekacsintva, kis buksi simivel, kis lenéző mosollyal. Nekem nem baj, ha létezel, de maradj a helyeden.

A szalonhomofóbia viszont kinőhető. És talán a Nemzetközi Homofóbia, Transzfóbia és Bifóbia Ellenes Világnapon ezt bárki meg is próbálhatja. Nem nehéz. Csupán meg kell érteni, hogy bizony senkinek nincs joga megszabni azt, hogy más hogyan élhet. Senkinek nincs joga grammra kimérni a másik ember boldogságát. Senkinek nincs joga ítélkezni.

Ha valóban elfogadunk és megértünk valakit, akkor elfogadjuk azt is, hogy az az ember valóban egyenlő velünk. Ezért ugyanúgy lehet szerelmes, utcán és négy fal között. Ugyanúgy házasodhat. Ugyanúgy nevelhet gyereket. Ugyanúgy nem kell félnie a szüleitől. És ugyanúgy nem kell titkolnia a párja nevét a munkahelyén.

A de helyett pedig elég annyit mondani, hogy és.

A félelem helyett pedig örülni más ember boldogságának.

Nekem nincs bajom a melegekkel, és jó, hogy már nem kell bujkálniuk.

Nekem nincs bajom a melegekkel, és jó, hogy ők is élhetnek boldog családban.

Nekem nincs bajom a melegekkel, és jogos, hogy méltó emberi életet akarnak élni.

Kanicsár Ádám András