„Életem legnagyobb hazugsága a kapcsolatomba került, és azóta is bánom”
Van egy nyomasztó mondás, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Hát, bizony van olyan hiba, amit elkövettünk, és inkább változtunk volna sánta kutyává szégyenünkben.
Ezeket láttad már?
Füllentünk, hogy jobb színben tüntessük fel magunkat, kamuzunk, hogy közelebb kerüljünk egy adott célhoz, és hazudunk, mert nem szívesen vállalunk bizonyos rossz lépéseket. Ítélkezés helyett jobb, ha tanulunk a hibákból - másokéból és a sajátunkból -, mert az egyenes út tényleg a legrövidebb.
Hazugságfolyam
„Életem első komoly kapcsolatában vétettem egy szörnyű hibát: félreléptem. Akkori partneremet imádtam, de mindketten húsz évesek voltunk, és amikor ostromolni kezdett egy harminc éves pasi, olyan komolynak és férfiasnak láttam a barátomhoz képest, hogy nem tudtam ellenállni. Egy ártatlan, barátnőmnek írt e-mail buktatott le. A kedvesem már nagyon gyanakodott, és amikor nyitva hagytam az Elküldött levelek mappát, nem bírt ellenállni. Nem is hibáztatom érte.
Amikor kérdőre vont, hogy lefeküdtem-e azzal az emberrel, akiről a levélben írok, elkezdtem körömszakadtáig tagadni. Azt mondtam, csak flörtölgettünk. Hetekbe telt, míg valamelyest visszanyertem partnerem bizalmát, rengeteget beszélgettünk a történtekről, és rájöttem, hogy valójában őt szeretem, csak éretlen vagyok, és hoztam egy rossz döntést. Arra azonban nem gondoltam, hogy a barátom úgy dönt, titokban szeretne találkozni a másik férfival, hogy megértse, miben adott ő többet nekem akkoriban. Kinyomozta a címét, felkereste, ő pedig mindent elmondott neki. Azt is, hogy egyszer lefeküdtünk egymással. A kedvesem teljesen összetört, látni sem akart többé, hiába könyörögtem, végleg szakított velem. Az egész félrelépés egy rettenetes hiba volt, de azt hiszem, ha rögtön a lebukás után elmondok mindent a partneremnek, még meg lehetett volna menteni a kapcsolatunkat. Azóta megtanultam, hogy felelősséget kell vállalnunk minden tettünkért.” Zita (27)
Végül daloltam
„Általános iskolás koromban és gimiben is nagy sikerem volt az énekversenyeken, ezért egyértelműnek tartottuk a családommal, hogy ének szakra felvételizem az egyetemre. A szüleim mindenben támogattak, felkészítő tanárt is fizettek. A felvételi előtt azonban érthetetlen módon inába szállt a bátorságom. Úgy éreztem, a sikereim semmit sem érnek egyetemi szinten. A felvételi napján tiszta idegroncs voltam. Anyuék elkísértek a bejáratig, én mosolyogva bementem, majd elbújtam az épületben, vártam két órát, és kijöttem, mintha már túllennék az egészen.
Amikor megkaptam az elutasítást, mely szerint nem vettem részt a felvételin, gyorsan összetéptem és kidobtam a papírt. Anyuék egy évig azt hitték, nem vettek föl, hiába tettünk meg mindent. Szomorúak voltak, de végig biztattak, dicsértek, százszor elmondták, hogy nem az én hibám, hogy nem jött össze elsőre. A végén már nagyon szégyelltem magam a hazugságomért. Amikor a következő évben újra jelentkeztem és végül föl is vettek, elmondtam nekik mindent. Senkinek nem kívánom azokat a kínos perceket, de azt kell mondjam: megérdemeltem. Szerintem ekkor nőttem fel.” Juli (31)
Ez aztán jól sikerült
„Másodikos gimis koromban egy egyetemista haverom korrepetált matekból. Egyik órán kaptunk egy iszonyú nehéz házi feladatot. A haverom is meglepődött, én meg rábeszéltem, hogy írja meg helyettem, mert olykor osztályzatot is szoktunk kapni az otthoni munkákra. A következő óra elején a tanár azt mondta, senkiét nem fogja osztályozni, de szeretné tudni, ki oldotta meg a feladatot. Néhány srác, akik a legjobb matekosok voltak, jelentkeztek, hogy ők ugyan megpróbálták, de nem igazán jutottak eredményre. Ekkor diadalmasan jelentkeztem, hogy nekem viszont van eredményem is. A tanár felhúzta a szemöldökét, és elkérte a füzetemet. Mikor átolvasta, azt mondta: ez bizony egy ötös megoldás. Dagadt a májam, ám egy perc múlva megkért, hogy ábrázoljam már a táblán a levezetésemet. Nem mesélem el, mekkorát égtem az egész osztály előtt a táblánál, a lényeg, hogy kiderült, a tanár véletlenül rossz feladatot adott meg, amelyik messze a mi szintünk fölött van, ezért lett neki gyanús, hogy én bizony megoldottam. Azóta is a rosszullét kerülget, ha eszembe jut a történet.” Alexandra (25)
