„Nem igazság, hanem jogszolgáltatás zajlik” - Hajléktalan nőkkel töltöttünk egy teljes napot Pécsett

Magyarországon a fővárosban él a legnépesebb hajléktalan populáció, a sorban következő pedig Pécs, ahol 500-800 utcán élő embert tartanak számon, bár ahogy az a korábbi riportokból kiderült, a hajléktalanság spektrumán az utcán élés a legradikálisabb végkimenet, amelyet több, hasonlóan fájdalmas stáció előz meg.

A pécsi hajléktalan ellátással foglalkozó TÁMASZ Alapítvány munkatársa vezetett körbe a legnagyobb vidéki intézményben, aminek olyan messzire ér a híre, hogy még budapesti hajléktalan nők is leutaztak a helyi ellátásért.

Egy nyári szombati napon érkezem meg a pécsi TÁMASZ Alapítvány menedékhelyére és átmeneti szállójára, amely egyben az egyetlen nőknek fenntartott éjszakai menedékhely a térségben. A házat kívülről szögesdrótos kerítés keríti, kérdésemre, a szervezet szociális munkatársa elárulja, hogy a közelmúltban történt pár incidens, amikor a bántalmazó volt férjek, vagy erőszakos férfiak átugrották a kerítést a szállón élő nőket keresve, így kénytelenek voltak egy elrettentő szögesdróttal megerősíteni a védelmüket.

A bejáratnál kamerával ellátott kapu, melyet csengetést követően az irodából nyitnak ki. A zord erődítményszerű külső fogadtatás ellenére a szálló belseje otthonos, napfényes és barátságos. Az alsó szinten egy 32 férőhelyes éjszakai menedékhelyet alakítottak ki a környékbeli hajléktalan nők számára, az egyforma ágyakkal telerakott termek falait a Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatikai Kar ,,2020 LAKNI KELL” elnevezésű hallgatói pályázatának nyertes pályaművét maguk az egyetemi hallgatók festették színesre.

Az épület ezen szárnyában az ,,életmentés” az elsődleges cél, általában a hideg esték elől húzódnak be az utcán élő nők, de nyáron is magas létszámban jelennek meg. A fenti rész pedig a permanens lakóknak ad otthont. Az emeleten található a négy darab 3-4-6 ágyas szoba, amely átmeneti szállóként funkcionál minimum egy évre, de hosszabbítás esetén akár két évre is.

Van közös étkező, konyha, tágas kert; a közösségi helyiségekben a csak az éjszakára meghúzódó, és az életvitelszerűen a szállón élő nők egyaránt szocializálódnak, beszélgetnek, cigarettáznak, a lelkesebbek főznek is. Az Alapítvány munkatársai, akik anonimitásukat kérték, kirándulásokat és programokat szerveznek, hogy tovább színesítsék a nők mindennapjait.

Végre megtalálták a helyüket

Bár a Február Harmadika Munkacsoport 2023-as kutatása szerint évről-évre csökken az intézményeket igénybe vevő és ott élő hajléktalan emberek száma, a pécsi női szállón sosincs csendes időszak. A téli krízis időszakban gyakran teltházas az éjszakai menedékhely, és az átmeneti szálló szobáiban is mindig akad lakó.

A GLAMOUR-nak nyilatkozó szociális munkás tizenöt éve dolgozik a hivatásában, és azóta úgy látja, folyamatosan növekszik a női hajléktalanok száma - főleg az idősebb, hatvan év felettieké. A TÁMASZ Alapítvány intézményeit jól ismerik a környéken, hiszen a régióban az egyetlen, csak nők számára fenntartott menedékhely. Az Alapítvány lakóközössége láthatóan meg van elégedve az ellátással, többen kiemelik, hogy jól érzik magukat a többiekkel, tudnak közösen beszélgetni, hogy ,,végre megtalálták a helyüket”.

A szálló és az ellátás híre egészen Budapestig elér, a szociális munkások az elmúlt időszakban legalább három olyan hajléktalan nőre emlékeztek vissza, akik a fővárosból utaztak le Pécsre, hogy az önkormányzatnál pécsi lakcím nélküli állampolgárokként jelentkezzenek be, és így jogosulttá váljanak a helyi ellátásra.

A fedél nélküli nők utazása nem egyedi: gyakran a Pécs és környező falvakban élő nők utaznak fel Pestre ,,szerencsét próbálni”, azonban a tapasztalatok alapján pár hónap múlva szinte mindig visszatérnek a Támasz Alapítványhoz.

A szálló lakói közül többen is szívesen beszélgetnek velem, házi túrós pitével és teával kínálnak. A csáokban tavaly megismert húszas-harmincas éveikben járó fiatal anyukákhoz képest a pécsi szállón élő nők jóval idősebbek; a fizikai és mentális állapotuk is rosszabb. Beszélgető partnereim mindegyike ,,friss” lakó, akik csupán pár hónapja kerültek bele az ellátásba.

Beáta (a nyilatkozó nők nevét a védelmük érdekében megváltoztattuk) élettársa szerencsejáték-függő volt, aki eljátszotta a teljes vagyonukat. Beáta nem tudta magát fenntartani a nyugdíjából, a felnőtt lányaihoz pedig nem mehetett helyhiány miatt. Mint sokan mások, egy ideig ő is barátoknál, rokonoknál húzta meg magát, de végül nem maradt más opciója, mint a szálló.

A balsors ellenére nem elégedetlen, örül neki, hogy van hol aludnia, és ő a szerencsésebbek közé tartozik, mivel jó kapcsolatban van a családjával, rendszeresen látogatja az unokáit. Legfiatalabb lánya esküvőjén együtt táncolt a volt élettársával - elmondása szerint nem haragszik rá, hogy megfosztotta teljes vagyonától, hiszen a gyermekének az apja, nem haragudhat rá.

Egy másik hölgy, Reni, fiatalon hagyta ott az otthonát, ahol alkoholista szülei bántalmazták. Több szállón megfordult már, most Pécsett az Alapítvány Nappali centrumában takarítóként dolgozik.

Több éve tartó távkapcsolatáról zavarosan mesél, a férfi, akivel minden nap több órát telefonál a szlovák határnál lakik; Reni kéthetente meglátogatja a hétvégékre, általában pénz nélkül tér vissza, a szállón dolgozók gyanítják, hogy a csökkentett munkaképességű és munkanélküli férfi, aki az édesanyjával él együtt egy garzonban, elveszi Reni pénzét. A nő mindezek ellenére reméli, hogy hamarosan összeköltöznek a férfival, a családjával nem tartja a kapcsolatot, mióta kitagadták.

Ágota nénit egy ideig a lánya támogatta, azonban pár hónappal ezelőtt a lánya kiköltözött a közös albérletükből és lemondott az anyja további támogatásáról. Ágotának a nyugdíja nem fedezte az albérletét sem Pécsett, sem a közeli Harkányban, sem a környező falvakban, gyerekei segítségére nem számíthatott többet. Idősebb hölgy betegellátásra szorul, a szállón odafigyelnek rá és segítenek rajta.

A szállóban élt már nő, aki több generációs vagyont kezelt olyan gyengén, hogy idős korára nem maradt semmije se. Egy másik hölgy betegség következtében lebénult, és nem tudta ellátni magát többé. A fia felesége tehernek érezte az idős nőről való gondoskodást és igényt tartott a nő házára, ezért egy téli estén pokrócba csavarták és egy helyi hajléktalanszálló falának támasztották az asszonyt. Miután a TÁMASZ munkatársaihoz került, egy hónappal később elhunyt. A fia soha többet nem kereste.

A fél tucat élettörténet, amit az ott töltött napon végighallgattam közel sem adta vissza azt a sok tényezőből álló folyamatot, amelyek egy nő hajléktalansághoz vezető útját kövezik. A bántalmazó élettársi viszonyok, a kapcsolatfüggőség, az elfordult család és a rossz akaró meny visszatérő elem volt a beszámolókban, azonban a TÁMASZ nyilatkozó munkatársa kiegészíti a számára legszembetűnőbb faktorral: az anya szerepe.

A szállóra való beköltözést követően egy úgynevezett első interjú során valahogyan mindig feltűnik az érzelmileg elérhetetlen, szenvedélybeteg, mentálisan beteg, vagy éppen a nem létező anya képe - az is visszatérő eset, hogy gyakran a hajléktalanná vált nők maguk is hasonló anyaszerepben találják magukat már a saját gyermekeikkel.

A családi háttérből adódó nehézségeken pedig nem könnyít a rendszer sem, ami egyrészt a hajléktalan emberek intézményből-intézménybe vándorlásán alapul (az Alapítvány kliensei az átmeneti szállót egy évig, melyet egy évvel meghosszabbítva, vehetnek igénybe), vagy egyszerűen a törvény ,,életszerűtlen”, ahogyan a TÁMASZ munkatársa fogalmaz. ,,Nem igazság, hanem jogszolgáltatás zajlik.”

Azok, akik életük során kellő rezilienciával rendelkeztek, képesek alkalmazkodni ehhez a veszteségélményhez, és önerőből akár rendes albérletbe is költöznek egy idő után. Azonban gyakran, a már meglévő mintáikhoz igazodva, az életük későbbi szakaszába hajléktalanná vált nők már csak a mindennapok túlélését tudják célul kitűzni a horizontra. A sikertörténeteket, az előrelépést az alapítvány munkatársai mindig a kezdeti állapottól mérik, számukra minden apró változás, fejlődés ünneplésre méltó.

Sikernek számít, ha valaki ott hagyja a több éve húzódó bántalmazó kapcsolatát, ha állást talál, ha lesz kiszámítható jövedelme, de ugyanúgy elismerik, amikor valaki a klinikai depresszió széléről kezd ismét odafigyelni a testi higiéniájára.

,,Azt látom, hogy nincsen sztenderd életpálya, ahány ember, annyi életút és probléma” - meséli a szociális munkás. ,,Az idősebb korban hozzánk kerülő nőknél ritkán találkozunk szerhasználati gondokkal, sokkal jelentősebbek a családi kötelékek, vagy azok hiánya. Mire egy nő ide eljut, egy hajléktalan ellátó intézménybe, az egy nagyon-nagyon hosszú út, sokkal hosszabb, mint egy férfinál. Sajnos a munkánkban kevés a sikersztori - van, de kevés.”