Hogyan lesz egy nőből hajléktalan Magyarországon? Sajnos könnyebben, mint gondolnánk
Ma Magyarországon több ezer nő és több száz család él hajléktalanságban. Cikksorozatunkban azt vizsgáljuk, milyen tényezők által kerültek a nők erre a sorsa, illetve milyen lehetőségeik vannak a lakhatási válságuk megoldására.
Ezeket láttad már?
A hajléktalanság eleve egy nehéz és terhelt szituáció, de miben különbözik a nők élményanyaga a férfiakétól? Helyszíni riportokkal, szakértőkkel, és nyitott interjúalanyokkal kerestük a válaszokat, és tanultunk többet egy olyan „láthatatlan” problémáról, amiről nem beszélünk eleget, mégis körülöttünk bárhol jelen lehet.
A hajléktalanság nem bűn
Egyfajta társadalmi beidegződés, hogy amikor a hajléktalanság szóba kerül, az esetek túlnyomó többségében az emberek fejében megjelenik egy tipizált kép hajléktalanságot tapasztaló emberről: aki saját döntéséből nem dolgozik, aki szerfüggő, és aki a nyílt utcán bontja a rendet. Még a szocializmusban alakult ki az a ma is elterjedt narratíva, miszerint a hajléktalanok, vagy a mélyszegénységben élők notórius munkakerülők – a rendszerváltás előtti társadalomban tabusították ez erre vonatkozó társadalmi párbeszédet.
Az ilyen „látható”, mindennap észrevehető hajléktalanság miatt a rendfenntartó szervek, az önkormányzatok egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az utcán élő emberek ellen irányuló építészetre a várostervezés során. Erre példa a karfákkal szegmentált városi padok, amelyek ellehetetlenítik, hogy valaki a síkfelületet kihasználva aludhasson. A modern társadalom a városi parkok padjaitól kezdve, a tüskés síkfelületekig, az utcán éjszakázást tiltó törvényeken át mindenhol azt jelzi, hogy a hajléktalanság egy olyan rossz és veszélyes dolog, amitől óvni kell az állampolgárokat – megoldásként azonban nem a szociális háló erősödik, hanem csak a „nemkívánatos” embereket mozgatják el szem elől. Ezekkel az eljárásokkal tovább erősödik a hajléktalansághoz fűződő stigmák, a pejoratív asszociációk, ami pedig gátat ás az empatikus megközelítésnek.
Nagy Terézia, az Átmenet a szocializmus rejtett hajléktalan világából a kvázi jóléti szociális védőhálóba című írásában kifejti, hogy Magyarországon csupán a 90-es évektől kezdtek el foglalkozni a hajléktalankérdéssel, ma még mindig nincs teljes rálátása a szakmának a hajléktalanság spektrumára, és hogy az egyes fokozatokat miként kellene kezelni.
Emberidegen állapot
„A mai társadalomnak nincsenek megfelelő eszközei a hajléktalanságra” – magyarázza Dúll Andrea környezetpszichológus és az ELTE egyetemi tanára, ráerősítve Nagy konklúzióira, azonban ő sokkal inkább a lelki, pszichológiai oldalról vizsgálja ezt az állapotot. Dúll úgy fogalmaz, hogy „a hajléktalanság egy pszichológiailag nehéz helyzet, amiből nehéz kitörni”, mivel az egymás utáni negatív ingereket egy idő után az egyén már nem képes mentálisan feloldani. A hajléktalanságot identitási válságként lehet kezelni, mivel az ember természeténél fogva „territoriális lény”, így az otthontól való megfosztottság teljesen emberidegen állapot.
De pontosan hol kezdődik az otthontalanság? Az 1993-as jogi definíció szerint a törvény hajléktalannak tekinti azokat, akik nem rendelkeznek bejelentett lakóhellyel, kivéve, ha a bejelentett lakóhely a hajléktalanszállás. Ez a hajléktalanság legvégső fokozatát jelöli, amikor a hajléktalan ember életvitelszerűen az utcán él, vagy szállókon tölti az estéit. A jogi meghatározás azonban átugrik több olyan szintet, amelyet a szociális szakemberek már hajléktalanságként kezelnek, mégis olyan „szürke zónába” esik, amiről kevesen gondolnák, hogy ide tartozik.
A Habitat for Humanity lakhatási válságról szóló riportjában kitérnek azokra a bizonyos „peremhelyzetekre”, amikor bár valaki egy adott helyen megteremtett magának egy otthon-érzetű helyszínt, az mégsem minősül teljes értékű lakásnak: vagy informális albérletben lakik, vagy jogcím nélküli lakásban, esetleg egy összetákolt kunyhóban. Dúll Andrea szerint ezek a kunyhók, de akár a megszokott utcarészek, közterületek is egy idő után az otthon szinonimájává válhatnak.
„Akár 20-25 perces tartózkodás után is kialakulhat az „én helyem” érzése az emberekben. Pszichológiailag ugyanolyan otthon lehet emiatt a köztér is. Ezeknek a helyeknek, a kis bodegáknak és kunyhóknak a díszítgetése pedig nem esztétikai kérdés, sokkal inkább az otthonérzetet táplálja.” A nagyobb városokban gyakran találkozni hevenyészen bevetett matracokkal az utcán, vagy felhalmozott ingóságokkal egy-egy kapualjban, félreeső helyen, ami jelzi, hogy valakinek az a hazatérést jelző pont.
Általánosságban elmondható, hogy a budapesti utcákon nagyobb számban látni férfiakat, nők ritkábban, vagy csak a párjukkal szoktak az utcán élni. A pontos számokról megoszlanak a vélemények, de lakhatási szegénységben kétmillióan élnek, és ma olyan 15-20 ezer főre becsülik Magyarország hajléktalan populációját, ennek 25-30% nő. A Február Harmadika Munkacsoport felmérése alapján Magyarországon évről-évre csökken a hajléktalanságban érintettek száma, azonban az BMSZKI Családok Átmeneti Otthona intézmény vezetője, Balla Edit elárulta, hogy a (külső férőhelyekkel együtt) összesen 137 fő befogadására alkalmas épületnek így is több száz fős várólistája van, amelyre viszont egyre többen jelentkeznek: csupa olyan család, akik vagy több gyerekkel, gyakran beteg kisgyerek(ek)kel keresnek időszakos, de megfizethető és biztonságos lakhatást.
A hajléktalanszállókat és budapesti intézményeket járva, a szakemberek többször kiemelték, hogy bár valóban megvan arra az esély, hogy valaki az élete során megtapasztalhat valamilyen szintű hajléktalanságot, azért az ide vezető út koránt sem a véletlen műve.
Hogyan kerülnek az utcára a nők?
Az interjúk és korábbi magyarországi kutatások alapján egyértelmű, hogy az utcán vagy állami, non-profit szervezet által fenntartott szállókon élő hajléktalan nők akár már több generáció óta élnek lakhatási szegénységben, vagy állami gondozásból kerültek az utcára, amint betöltötték a tizennyolcat. Fehér Boróka, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) munkatársa idézi a Február Harmadika Munkacsoport 2016-os kérdőívét, amiben 2299 hajléktalan nőt kérdeztek az életükről.
Ezalapján kimutatták, hogy 37%-nak még általános iskolai végzettsége sem volt, összességében alulreprezentáltak a szakmunkás végzettségűek között is, és minden tizedik nőnek volt hajléktalanságban élő gyereke. Fehér kiemeli, hogy az erre a sorsa jutó nők 90%-a élt már át valamilyen hosszantartó lelki, fizikai, szexuális és/vagy financiális abúzust. Sajnos közel sem egyedi eset, hogy a hajléktalan nő már gyerekkorától kezdve súlyos bántalmazást élt át, amelynek a feldolgozásához később nem kapott megfelelő segítséget, és ezért vagy elmenekült otthonról, majd az utcára került, vagy pedig sorozatosan olyan partnereket választott, akik megismételték az otthon látott és tapasztalt mintákat.
Az interjúk során több olyan történettel is találkoztam, ahol a hajléktalanszállóra, vagy a családok átmeneti otthonába kerüléshez a bántalmazó kapcsolatból való kilépés vezetett. Ebben a kontextusban teljes családok kerültek be a hajléktalanállátó rendszerekbe, támogatói háló hiányában pedig vagy a félévente meghosszabbítható átmeneti lakhatási szerződésekben bízhattak, vagy hogy egyszer találnak saját albérletet, de a legnagyobb álom a saját ház maradt – egy közös otthon. Szoboszlai Katalin 2012-es írásában rávilágít, hogy a saját jogon szerzett lakás hiánya „a nők hatalomnak (szülők, férfitársadalom) való kiszolgáltatott helyzetét is mutatja a családban”.
A meghallgatott élettörténetek és a statisztikák egybehangzóan bizonyítják, hogy a női hajléktalanság legnagyobb befolyásoló faktorai az oktatás és az érzelmi biztonság, a közeli kapcsolatok – legyen szó a szülőkhöz, romantikuspartnerhez, vagy gyerekekhez való kötődésről. Azok az elavult, de bevésődött nemi szerepek játszanak közre, melyek gyerekkoruktól arra tanítják a nőket, hogy fogadjanak szót, csendben tűrjék az erősebb uralmát, maradjanak otthon és a házasság legyen számukra az első számú prioritás. Újfent bebizonyosodott, hogy a patriarchátus alatt ezek a kimondott, kimondatlan elvárásrendszerek, nem csak a női önmegvalósítást korlátozzák, hanem ezrek életét teszik kockára, vagy azért mert a hideg téli éjszakákon az utcára kényszerülnek, vagy azért mert mindent hátrahagyva menekülniük kell a valós fenyegetés elől. De mindennek ellenére, képesek tovább élni az életüket.
