„Azt mondta, beköltözik, és innentől én vagyok a felesége” - A nők hajléktalansága sokszor egy bántalmazó kapcsolat következménye
Ma Magyarországon több ezer nő és több száz család él hajléktalanságban. Cikksorozatunkban azt vizsgáljuk, milyen tényezők által kerültek a nők erre a sorsa, illetve milyen lehetőségeik vannak a lakhatási válságuk megoldására?
Ezeket láttad már?
A hajléktalanság eleve egy nehéz és terhelt szituáció, de miben különbözik a nők élményanyaga a férfiakétól? Helyszíni riportokkal, szakértőkkel és nyitott interjúalanyokkal kerestük a válaszokat, és tanultunk többet egy olyan „láthatatlan” problémáról, amiről nem beszélünk eleget, mégis bárhol jelen lehet körülöttünk. Cikksorozatunk következő részé kapcsán Magyarország lakhatási válságban élő nőkkel beszélgettünk a társas kapcsolataikról és megismertünk pár hajléktalan nők számára létrehozott közösségi kört.
Hová tűnnek a biztonságot adó emberi kapcsolatok?
A mindennapjaink természetes része a közösségekben való mozgás: iskolában és családban szocializálódunk, a barátainkkal, párunkkal töltjük a szabadidőnket, munkában ismerős arcokkal találkozunk, és talán még egy-két hobbi vagy szabadidős elfoglaltság is összeköt minket hasonló gondolkodású emberekkel. A XXI. században a kapcsolati tőke nem csak az üres órák kitöltését szolgálja, hanem biztonsági háló, mankó, amire támaszkodni lehet a szorultabb helyzetekben. A szoros barátságokban, jó családi közegben és erős párkapcsolatokban kölcsönösen figyelnek egymásra a tagok, a munka világában szerzett ismerősök pedig a legváratlanabb pillanatokban kamatoztathatják a régi kapcsolatot. Vagyis az életben sok múlik azon, hogy kiket és hogyan ismerünk.
A hajléktalanságba kerülés folyamatában és annak megélése közben azonban romlanak a korábbi kapcsolatok, hiszen nehezedik a kommunikáció fenntartása, és gyakori, hogy a rokonok a hajléktalan emberekhez fűződő stigmák miatt szégyent éreznek, és elfordulnak a nehéz sorsba került férfi vagy nő felől. Ahogy Barabásné Koller Erzsébet írja az Otthontalanság pszichológiája című disszertációjában, „az előidézett szociális elszigetelődés során az egyén egyre inkább magára marad, korábbi kapcsolatai gyorsan megszakadnak, és teljesen elveszíti a hajléktalanságon kívüli léthez fűződő kötelékeit”. Többi szociális munkás, illetve a két hajlaktélanságban élő nő, akikkel lehetőségem volt mélyebb beszélgetésre kiemelte a magány és a kapaszkodók nélküli lét megélését.
Bántalmazó kapcsolatok a történetek mögött
A korábbi cikkből megismert Adrien bántalmazó kapcsolata miatt burokban élt, és bár hiába volt jó kapcsolata az édesanyjával és a nővérével, az utcára kerülésekor egyikük sem tudta anyagilag támogatni, nővérénél pedig nem tudott életvitelszerűen lakni, mivel folyamatosan kiütközött a „nem oda tartozás” érzése a testvére családjánál. A hajléktalan életszakaszában talált utána támogató társra a férje személyében. Másik beszélgetőpartnerem, Eszter (aki a neve megváltoztatását kérte biztonsági okokból) és gyerekei, tizenhét évvel ezelőtt egy pszichésen, érzelmileg és fizikálisan is megterhelő abuzív kapcsolatból menekültek el a NANE Egyesület segítségével, jelenleg a BMSZKI Családok Átmeneti Otthonában élnek hatan az unokáival együtt.
Eszter úgy emlékszik vissza, hogy egy „teljesen normális, szerető” családban nőtt fel, az átlaghoz képest jól éltek, amíg az édesapja fiatalon meg nem halt. Anyukája új élettársa hozzájuk költözött, viszont a férfi gyakran testileg bántalmazta őket, ezért tizenhatévesen megszökött otthonról. Később az első férjével vidékre költöztek a saját családi házukba, ahol két gyereküket nevelték, és közösen vezették a vállalkozásukat. Azonban a férfi többször megcsalta, majd válásukat követően a férj házban lévő tulajdonhányadát egy lakásmaffia csoport szerezte meg, akik zaklatni kezdték Esztert is, hogy költözzön ki a gyerekeivel – majd amikor erre nem volt hajlandó, az egyik férfi beköltözött hozzájuk. „Azt mondta beköltözik és innentől én vagyok a felesége. Onnantól be voltam zárva, csak kísérettel közlekedhettem, nőgyógyászhoz is be kellett, hogy jöjjön velem, nagyon megalázó volt.”
Esztert a bántalmazója szisztematikusan elszakította a külvilágtól, megszűntek a kapcsolatai, egy idő után már a házat sem hagyhatta el. Végül a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesület munkatársai tudták megszöktetni a faluból a családot, miután a nő bejelntkezett az egyesület segélyhívó számánál – Eszter a mai napig minden évben felhívja a NANE diszpécserét, hogy megköszönje neki, hogy közel húsz évvel ezelőtt segített neki, hogy megmentette az életüket. A család a szökés után több évig bujkált, a nő kapott pszichológustól segítséget is feldolgozni a nehéz időszakot, de szerinte a legtöbb segítséget a gyerekeitől kapta. „Családi szinten sokat beszélünk arról, ami történt, mivel ez a mai napig nyomot hagyott az életünkön, de mindennek ellenére mi nagyon összetartók vagyunk.”
Anyaként a lányait az erőre, a saját maguk melletti kiállásra és az oktatás fontosságára neveli, fiait pedig a nők tiszteletére és frusztráció egészséges, erőszakmentes levezetésére. A sok költözéssel és a veszély előli meneküléssel teli időszak után Eszter ma már boldog, hogy egy helyen élhet a családjával, és őt és a gyerekeit, unokáit látva egyértelmű, hogy mindenével azon dolgozik, hogy ne örökítse tovább a fenyegetésekkel teli gyerekkorának mintáját. Elmesélte, hogy nemrégen súlyos betegséggel kórházban kezelték, és közben a gyerekei „úgy álltak össze családdá” ahogy sose gondolta volna – főztek és takarítottak, neki pedig nem kellett semmi miatt aggódnia, mert vigyáztak rá. A közös lakhelyükön végre biztonságban egy családnak érezhették magukat, és Eszter elkezdhetett odafigyelni a gyerekei karrierútjának mentorálására és az önfejlesztésre is.
A támogató közösség ereje
A Családok Átmeneti Otthonában sokszínű a felhozatal a közösségi élményekbe való bekapcsolódásra. Elérhetőek olyan szolgáltatások, amelyek kifejezetten a családok egészének vagy a gyerekek mentális egészségre fókuszálnak: ilyen kötelező fejlesztőpedagógus, a gyermekdráma, az irodalom- és kutyaterápia, a női közösségi csoportok. „Igyekszünk figyelni mik azok az igények, amelyek megfogalmazódnak, és ezekre megteremtjük a lehetőségeket” – magyarázza Balla Edit. A szándék pedig szemmel láthatóan materializálódott tettekké: a Családok Átmeneti Otthona épület aulájában színes plakátok sorra hirdetik az aerobik és zumba órákat, a sportfoglalkozásokat és a szépségszolgáltatásokat.
Adrien lelkesen beszélt a délutáni foglalkozásokról, ő például az irodalomterápiás órákra jár, legszívesebben egyedül vesz részt. A foglalkozásokon egy irodalomterapeuta vezetésével verseket elemeznek, és beszélnek azokról az érzésekről és gondolatokról, amiket a vers- és regényrészletek hívnak bennük felszínre. A gyerekeknek ezzel párhuzamosan drámapszichológiás foglalkozásokat tartanak, amelyek során Balla Edit szerint „megtanulhatják feldolgozni a velük történt dolgokat” és közelebb kerülnek a művészetekhez. A kisgyerek és tinédzserek egészséges fejlődése szempontjából különösen fontosak ezek a szociális körök, azonban különösen a felnőtt nőknek gyakran ilyen programok során adódik egyedül lehetőségük baráti vagy barátibb kapcsolatok kialakítására.
A hajléktalanságban élő nőknél ennek a szövevényes kapcsolati hálónak a hiányára hívta fel a figyelmemet az Utcáról Lakásba Egyesület egyik munkatársa és a női klubjuk vezetője, Hajdú Csilla. Az egyesület, kifejezetten nőknek szóló programjait egy előre strukturált csoportfolyamatként indította, azonban gyorsan világossá vált, hogy jobban működik egy lazábban keretezett „női klub”, ahol a nőket érintő problémák spontánabb módon kerülnek elő
Iskolába járt, sokat dolgozott, szerelmes lett, majd az utcára került - Egy hajléktalan nő története
Az ULE női ügyfelei szabadon csatlakozhatnak a félévente megszervezésre kerülő szépségnapokhoz, a filmezésekhez, vagy a fakultatív órákhoz, mint a közös főzés, adventi koszorú készítése – a klub programja mindig az igények szerint alakul, a lényeg a jókedv és a közösségi kikapcsolódás, továbbá, hogy legyen tere a problémák átbeszélésének, közös megoldáskeresésnek. „A célunk, hogy a női ügyfelek megismerjék egymást és kialakulhassanak olyan kapcsolatok, amik a vasárnap délután kívüli időben is megtartó erők tudnak lenni.”
A közeli kapcsolatok kétség nélkül elengedhetetlenek egy egészséges és kiegyensúlyozott ember életéhez: pozitív hatással vannak a mentális egészségre, fontos csomópontok, amelyek megszilárdítják az ember társadalomban elfoglalt helyét – gondoskodó baráti és családi háló támogatásával kevésbé sodródhat egy hajlék nélküli ember a társadalom peremére. Albert Fruzsina, a társadalmi tőkéről szóló Emberi kapcsolatok című írása szerint: ,,A szegény embereknek különösen fontos lehet a társas támogatás mint fontos megbirkózási erőforrás, mert az csökkentheti a rossz anyagi helyzet negatív következményeit (például segítség állásszerzésben, jobb stresszkezelési képesség, számos erőforráshoz való jobb hozzáférés).” Azonban az alapvető gazdasági értelmezésen túl, az emberi kapcsolódások egy sokkal hétköznapibb formájában szenvednek a legnagyobb hiányt a hajléktalan és utcán élő nők: a szimpla empátia.
Adrien, Eszter, és a többi hajléktalan nő, akik név nélkül beszélgettek velem az életükről egy ponton mind kiemelték, hogy a mindennapokban a társadalom részéről milyen kevés megértést, együttérzést kapnak, és mennyi előítélettel kell megküzdeniük. Eszter tapasztalata szerint az emberek „hitetlenkednek” a bántalmazásának történetén, és amint megtudják hol élnek „rögtön jön a negatív megítélés”: gyakran gondolják a hasonló sorsú családokról, hogy erőszakosak, rendezetlenek, valami baj van velük, csupán amiatt, mert megismerik a lakcímüket. „A gyerekek sokszor szégyellik ezeket a kommenteket, de mi a családban sokszor beszélünk arról, hogy nincs min szégyenkeznünk, nem mi vagyunk a bántalmazók, hanem minket bántottak. De ez a rendszer nem igazságos, mert hiába mi éltük át a szörnyű dolgokat, mégis mi kerültünk az utcára” – mesélte Eszter.
Atrocitás éri őket a boltban, a körzeti orvosnál, az óvodában, az iskolában. Balla Edit szerint valóban akad egy-két problémásabb gyerek az átmeneti otthonokban, de ez nem meglepő, tekintve, hogy fiatal korukra hány költözésen, akár család szétválasztáson, majd újra egyesítésen vannak túl – ám a Családok Átmeneti Otthona szociális munkásai és segítői pontosan ezen töréspontok miatt dolgoznak a művészeti foglalkozásokon és fordítanak külön figyelmet a gyerekre, és igyekeznek lelkileg is megerősíteni a nőket.
A szakembereknek hivatásukból ez a feladatuk, azonban az átlagembereknek csupán a humánus megközelítés az egyetlen felelősségük. Míg a legszembetűnőbb hajléktalan ember reprezentációval a közterületeken, az utcán találkozunk, addig fontos tudatosítani, hogy a fedél nélküli emberek túlnyomó többsége átmeneti szállásokon, otthonokban és melegedőkben próbálja éppen újjá építeni a saját és családja életét. Életüknek ebben a periódusában számtalan kihívással kell megküzdeniük, és ha már érző lényként ösztönösen bennünk van a segítő szándék, akkor nem kell mást tennünk, mint lakhatási helyzettől függetlenül meglátni a másikban az embert, a nőt.
