Ha azt mondom Karácsony...

Kerekes Viktória

Karácsony az, aminek édes az illata, finom az íze, meleg a fénye és hideg a lehelete. Amikor az embernek nincs lelkifurdalása, nem kapkod, nem gondol a pénzre, együtt van azokkal, akiket szeret, senki nem nyomaszt senkit, az idő nem rohan és a közepén gyerekek ragyognak.

Pogány Judit
Azok a karácsonyesték jutnak eszembe, amit gyerekként még apámmal és anyámmal tölthettem. A hangulata, az ajándékok csodája. Elbűvölt, hogy anyámék miket tudtak szerezni. Nem csak babaházat, fürdőszobát, de még kis fűszerboltot is. Csodálatos karácsonyestékre emlékszem.
Későbbi meghatározó emlék a fiammal a legelső karácsony, amikor még ölben ülő gyerekként tátott szájjal nézte a csillagszórót és a többi varázslatot.

Ami egy nagyon fontos karácsony volt, az az, amikor a fiam 5 évesen megbetegedett. Az orvos azt mondta, hogy ha nem tudok megitatni vele másfél liter folyadékot egy nap alatt, akkor be kell vinni infúzióra. Közeledtünk a karácsonyhoz, a fiam a betegségből lábadozva diétán volt még. Írtunk egy levelet a Jézuskának, hogy mit kér ajándékba. Többek között kért nagy piros fazékban gőzölgő húslevest, amiből kiáll a velőscsont, egy tálban földet a gonosz mókusoknak, külön az összes halnak valamit. Megteremtettem, hogy ez mind ott legyen a fa alatt. Külön kis csomagok voltak, ráírva, hogy melyik a halaké, melyik a gonosz mókusoké. Amikor csengettünk, kinyitottuk az ajtót, és kézen fogva bementünk a gyerekkel a szobába, attól féltem, hogy rosszul lesz a döbbenettől és az örömtől. A múltból ez a legemlékezetesebb karácsonyom. Ma pedig már három fiú unokám van, most az ő karácsonyi örömüket nézem csodálattal és élvezem a velük töltött ünnepeket.

Kerekes Éva
A KARÁCSONY minden évben megszólít. Imádom a havat, az illatokat, a fényeket, a hangulatot. Készülök a találkozásra, aprólékosan, nem kapkodva. A legteljesebb persze gyerekkoromban volt, amikor szívből hittem a karácsonyfahozó angyalokban. Amióta gyerekeim vannak, újra a legfelső polcon van, csak most már egy kicsit melósabb. Most is elhiszem, hogy lehet teljes, önfeledt, csillagszórós-angyalos. Teremteni pedig örömteli és nem teher. Várom, szeretem, imádom!

Bíró Kriszta
Tízévesen anyám karácsonyra meglepett egy pár fehér nejlonharisnyával, fekete lakkcipővel, piros-fekete kockás szoknyával. Akkor éreztem először, hogy fel fogok nőni, esetleg én is nő leszek, mint anyám, akit gyönyörűnek találtam, naná. A fent leírt holmikat december 25-én magamra öltöttem, és elindultam Óbudáról Albertfalvára, nagypapáékhoz, a szokásos karácsonyi ebédre. Ritka hideg tél volt, már a nyolcvanhatos megállójában annyira fáztam, szinte fájt. Egy óra volt az út. Lila lett a szám, nem éreztem az arcomat, a kezemet, a talpamat, mire becsöngettem a régi iskolaépület nagykapuján, ahol a nagyszüleim gondnokok voltak. Az iskolaudvar végében laktak egy földszintes, kicsike lakásban. Nagyapámnak át kellet vágnia az udvaron, hogy a nagy, nehéz kulccsal kaput nyisson nekem. Kukucskáltam lábujjhegyen a kapu rombusz alakú leskelőjén, azt éreztem, nagypapa lassabban jön, mint egy éticsiga. Amikor végre kitárta a hatalmas ajtószárnyat, végigmért, káromkodott egy kacskaringósat, a hóna alá csapott, berohant velem a lakásukba, és úgy, ahogy voltam, ráültetett az olajkályhára. A szemüvegem azonnal bepárásodott, semmit nem láttam, csak hallottam a Jó ebédhez szól a nótát a rádióból, éreztem egy bögrét a szám előtt, forró húsleves volt benne. Nagyapám dünnyögött, hogy ilyen hülyét még életében nem látott, lassan kortyoljam, nagyanyám lapogatta a tenyeremet, lehelte, simogatta, és azt suttogta: nagyon csinos vagy, csillagom. Boldog voltam. Ez a legkedvesebb karácsonyi emlékem. Annak az ajándéknak örülnék legjobban, ha öt percre megint ott lehetnék. Az olajkályhán, vacogva, vaksin, a nagyszüleimmel. Jó, mondjuk utána nem kérem, ami lett. Két hétig feküdtem lázasan. De megérte.