Szülni vagy nem szülni? Egyedül a te döntésed!
„Mikorra tervezitek az elsőt?” „A nők mind gyereket akarnak.” „A sajátodnál majd más lesz.” „Nagyon meg fogod bánni utólag.” Ismerős mondatok?
Ezeket láttad már?
Az én életemben huszonöt éves korom körül kezdődött el a kánonjuk, amely hat év elteltével nagyzenekari oratóriummá fejlődött. Állítólag már csak tíz évet kell kibírni, és abbamaradnak, vagy akkor, ha szülök egy gyereket. Természetesen nem ezek a nyomasztó és zsaroló vagy épp kedves és vigasztaló mondatok lesznek, amik megoldják a bennem feszülő dilemmát a gyerekvállalással kapcsolatban. A rám nehezedő családi és társadalmi nyomás inkább elbizonytalanít, hiszen kiveszi a kezemből a döntés jogát egy olyan kérdésben, ahol a későbbiekben nagyobb részt nekem kell majd vállalnom a felelősséget.
Hiszen ismerjük be, a gyerekvállalás Magyarországon még mindig elsősorban a nők ügye: jellemzően ők maradnak otthon a babával, aztán később is, ha beteg, nagyrészt ők szervezik a gyerekek hétköznapjait, ők vesznek új ruhákat, csomagolják az uzsonnát, és náluk maradnak a gyerekek válásnál. És bár a helyzet generációról generációra javul, az apák nagy része a válást követően még mindig csak hétvégi apuka, tehát az idő kellemesebb részét tölti gyerekeivel. És persze ott a dolog másik oldala: az érzelmi kötődés, az ösztönös szeretet egy különleges formájának megélése.
Észrevettem már, hogy menstruációs periódusomtól függően viszonyulok kisbabákhoz, méla közönnyel vagy könnyekig meghatott lelkesedéssel. És szinte biztos vagyok benne, hogy igaz a közhely, miszerint saját gyerekéhez az embert más érzelmi kapcsok fűzik, és igen, valószínűleg tényleg kimarad egy fontos dolog az életből, ha az ember gyermektelenül éli le. Bár, amiről nincs tapasztalatunk, annak nem is igazán fáj a hiánya. Hogy a kérdésben tisztábban lássak, végeztem egy kis kutatást. Két internetes csoport tagjait kérdeztem meg a gyermekvállalás szépségeiről és viszontagságairól. Az egyik a Gyermekmentes Övezet nevű Facebook-oldal, amelynek tagjai többnyire nem szeretnének gyereket vállalni, a másik pedig az Anyaklikk nevű blog, ahol kis- és nagyobb gyerekes anyák támogatják egymást, és osztják meg tapasztalataikat.
A saját utunkat járni
A Gyermekmentes Övezet oldal kedvelői közül összesen huszonegy ember írta le nekem, miért döntött úgy, hogy nem vállal gyereket. Ami elsőként meglepett, hogy a válaszadók majdnem ötven százaléka érkezett diszfunkcionális vagy egyenesen pokoli családi környezetből. Persze hiba lenne erre szűkíteni a problémakört, hiszen egy csomó másik ok is előkerült a témával kapcsolatban. Két fogalom bukkant még fel a legtöbb alkalommal a válaszadóknál implicit vagy kifejezetten explicit módon: az önzés és a félelem. Álljunk meg ennél a két fogalomnál egy pillanatra! Önzés és félelem minden emberben van. A magam részéről például rühellem, ha beleesznek az ételembe, és időnként iszonyú szorongás fog el, ha Vlagyimir Putyinra gondolok. Különben a gyerekvállalásnak is vannak önző és félelemből születő okai, például a rettegés a magánytól vagy az öregkori kiszolgáltatottságtól. Össztársadalmi szinten pedig az, hogy legyenek aktív dolgozók, amikor mi nyugdíjba megyünk.
A gyerekmentesek főképp szabadságra vágynak, anyagi függetlenségre, félnek a terhesség és a szülés miatti testi változásoktól és fájdalmaktól, attól, hogy nem fogják tudni szeretni vagy megfelelő anyagi körülmények között felnevelni a gyereküket, vagy hogy a pici nem lesz egészséges. Énidőre vágynak, kiegyensúlyozott párkapcsolatra, csöndre és nyugalomra. Ketten mondták közülük azt, hogy egy gyerek kifejezetten rossz gazdasági befektetés is lehet, hiszen kiszámíthatatlan, milyen ember lesz belőle felnőttként. A válaszadók egynegyede fontos szempontnak nevezte meg az ökotudatosságot is. A Földön ugyanis az egyik legsúlyosabb ökológiai probléma a túlnépesedés, és a népességcsökkenés valóban a fenntarthatóság egyik legfontosabb eleme lehetne. Meglepődtem azon is, hogy a válaszadók nagyobb része kutya- vagy macskatartó, és hogy ezt az információt anélkül osztották meg velem, hogy erre külön rákérdeztem volna. Ebből arra következtetek, hogy nem a gondoskodásra való hajlam hiányzik a tudatosan gyerektelenekből, hanem – ahogy az szinte minden alkalommal elő is került – erős vágyat éreznek saját integritásuk, szabadságuk megőrzésére, a saját útjukat akarják járni.
Önismereti terápia
Más szempontból értelmezhető a szabadság, ha az anyaságra gondolunk. Önmagában a gyerekvállalás is egy szabad, felelősségteljes döntés, amelyet aztán rengeteg szabad és felelősségteljes döntés követ a fogantatástól a gyerek nagykorúvá válásáig. Melósabb, ez biztos, és ebben az Anyaklikk blog szerzői sem akartak engem félrevezetni, csak azt mondták, megéri. Nyilván nagyon nehéz a gyerekmentesek által felsorakoztatott rengeteg racionális érvvel szemben az anyaság szépségei mellett kiállni, hiszen igaz, ami igaz, mindez sok fizikai fájdalommal jár először, aztán később rengeteg lemondással. Ugyanakkor a másik ember nemcsak elvesz tőlünk, hanem ad is nekünk. Egy gyerekkel együtt lenni rengetegszer vicces és vidám dolog, ösztönöz minket a kreativitásra, és kihozza belőlünk a régen elfelejtett gyermeki énünket.
Érdekesnek találtam, hogy amíg a gyerekmenteseknél csak egyszer került elő a karrier kérdése, addig az Anyaklikk szerzői fontosnak tartották elmondani, hogy karrier és anyaság nagyon is összeegyeztethető. Persze, teszem hozzá, ez rugalmas férj és/vagy pénz kérdése is sok esetben. Én is látok sok jó példát a környezetemben, ahol az anyuka nem szűnt meg önmagának lenni a terhesség és a gyes hónapjai során, nem beszél többes szám első személyben magáról, személyisége nem oldódott fel az anyaságban. Az Anyaklikk szerzői mondtak még egy dolgot, ami talán az összes érv közül a legerősebb, és nekem nem jutott eszembe korábban: az anyaság az egyik lehetséges útja önmagunk megismerésének. Hogy a gyerek önismereti terápia, az végső soron logikus. Mind érzelmileg, mind fizikailag elvisz a végsőkig – pozitív és negatív értelemben egyaránt. Ezek olyan utak, amelyeken soha nem mennénk végig máskülönben, és így nem derülne ki rólunk, milyenek vagyunk és tudunk lenni. Másrészt el tudom képzelni, hogy eljön majd egy pont az életemben, amikor megunom nárcizmusomat, és kikerülök a saját fókuszomból, amikor nem a saját lelki problémáimmal, párkapcsolati nyűgjeimmel és fizikai állapotommal leszek elfoglalva. Ez a jövőkép bizonyos szempontból ijesztő, egy másikból kifejezetten egészségesnek tűnik.
Alapvetően nem az anyasággal van problémám, szeretek és tudok felelősséget vállalni másokért, szeretem a nyüzsgést, időnként a hangzavart is. A legnagyobb problémám az, hogy nem vagyunk svédek. Svédországban ugyanis a hetvenes évek elejére visszanyúló hagyománya van az apukás gyermekgondozásnak, ha a szülők a maximális időt szeretnék otthon tölteni a gyerekükkel, akkor a férfiaknak kötelező három hónapot bevállalni a gyes időszakából, és minél kiegyensúlyozottabb apa és anya között az otthonmaradás ideje, annál több pénzbeli juttatást kapnak az államtól. Mivel a nők ugyanannyi időre, vagy nem sokkal kevesebbre esnek ki a munkából, mint férjeik, nem romlik jelentősen munkaerő-piaci helyzetük. Ráadásul az, hogy nem egyedül kell a gyerekneveléssel foglalkozniuk, nemcsak nekik, a férfiaknak is jó: apák és gyerekeik így valódi kötődést képesek kialakítani egymás közt. Ezekkel a feltételekkel sokkal könnyebb a gyerekvállalás, mintha azt a mintát követjük, amelyet anyáink hagytak ránk, és a svédek nagyon jó fejek, ideje, hogy ellessünk tőlük a húsgolyó receptjén kívül is ezt-azt.
