„Egyedül vállaltam a terhességet, elmondom, miért”
Virág és Lilla élete nem sok mindenben hasonlít, sorsukban van azonban egy közös pont: mindketten egyedül nevelik gyereküket. Igaz, más-más okból döntöttek így. Hogy miért, azt mesélik el cikkünkben.
Ezeket láttad már?
Friss anyaként egy támogató férj segítségével sem könnyű az élet. Az olyan nőknek, akik pedig teljesen egymaguk néznek szembe a szülői lét kihívásaival, hatványozottan nehéz a helyzetük. Mégis megbirkóznak a nehézségekkel, és most elmondják, hogyan, illetve azt is, miért döntöttek úgy, hogy egyedül vállalják a terhességet.
Egyik napról a másikra tűnt el
„Ha a hasadban egy öt és fél hónapos babával, huszonöt évesen egyedül maradsz, abban nem az a legrosszabb, hogy elhagytak, hanem az, hogy a helyzetet, amibe kerültél, nem te választottad” - mondja Lilla, egy hatéves, tündéri kisfiú anyukája. „Akartam én a gyereket, nagyon akartam, és tőle, a volt páromtól akartam, és tudom, hogy ő is. Gyerekkori szerelem volt a miénk, az évek során rengeteget küzdöttünk egymásért, a közös életünkért. Épp egy építkezés kellős közepén jártunk, és az volt a terv, hogy még fél évet dolgozom Londonban, hogy elég pénzünk legyen. Végül fél évvel korábban a vártnál, az egyik hazalátogatásom során estem teherbe Danival, a párom pedig különösebb magyarázat nélkül tűnt el egyik napról a másikra.” Lilla lényegében máig nem tudja, hogy pontosan mi történhetett, másra nem tud gondolni, csak arra, hogy volt párja valószínűleg megijedhetett.
A fiatal anyuka eleinte pánikbeteg lett, ami a szülés után egyre csak súlyosbodott, ám amint túljutott a dühön és a kétségbeesésen, elmúltak a tünetek. „Gyakorlatilag a betegséggel is nagyrészt egyedül küzdöttem meg. Különösebben a szüleim sem segítettek: anyámnak csak addig voltam jó, amíg utaltam a pénzt Londonból. Miután visszaköltöztem hozzájuk az unokájával - aki azóta sem érdekli különösebben -, folyton csak azt kérdezte, mikor veszek már ki egy albérletet. Közben ott volt a gyerek, aki szegény csak pislogott, hogy mi van anyával, miért fekszik az ágyon mozdulatlanul, mik ezek a fura tünetek. De Dani miatt fel kellett állnom, mert tudtam, hogyha nem jutok el az elengedésig és a megbocsájtásig, sosem fogok továbblépni.” Lilla akkor egyedül a barátaira támaszkodhatott, akik a mai napig rengeteget segítenek neki: ha kell, hozzák-viszik a gyermeket, vigyáznak rá, amikor amikor szükséges.
Anyuka és apuka egy személyben
Anya pedig dolgozik, heti hétből hét napot, azt is két állásban, tizenkét órás műszakban, hogy Dani véletlenül se szenvedjen hiányt semmiben. Lilla hiába esik össze a fáradtságtól, és küld megállás nélkül az anyagi biztonságért, azóta sem indított pert volt párja ellen. „Egészen Dani 3 éves koráig vártam, hátha meggondolja magát. Kinyomoztam az elérhetőségeit, üzentem, írtam neki, hogy semmi gond, nem haragszom rá, semmit sem akarok ráerőltetni, nem akarok újra együtt lenni, de legalább egyszer jöjjön át, és nézze meg a fiát.” Lilla végül nem kapott választ, de ma már nem is várja: tudja, hogy a gyerektartás megkönnyítené az életüket, de fél, hogy a hirtelen előkerülő apa csak összezavarná a gyermeket, ahogy az sem hiányzik neki, hogy valaki más engedélyhez kötve legyen bármi, egy költözés, egy külföldi nyaralás, vagy az, ha egy napon úgy dönt, hogy fiával visszamenne Londonba.
Lilla, mint mondja, az évek során megtanulta, hogyan legyen egyszerre Dani anyukája és apukája. Nagyon szereti, de keményen fogja a gyermeket, szeretné, ha vagányan megállná a helyét az életben, és bár nagy lenne rá a csábítás, kompenzálásként egyáltalán nem kényezteti el, és burokba sem zárja, mert tudja, hogy előbb-utóbb úgyis a maga útjára kell engednie. „Ezek az én nevelési elveim, és már el sem viselném, ha bárki jönne, és átírná ezeket.”
Dani ettől függetlenül tudja, hogy ki az apukája; nagyjából két évvel ezelőtt kezdett el kérdezősködni, és Lilla mutatott is róla képeket. „Nyilván az ő szintjének megfelelően, de megmondtam neki az igazat arról, hogy az apukája valószínűleg még nem volt felkészülve az érkezésére, és nagy rá az esély, hogy már soha nem tér vissza az életünkbe. Tudom, hogy ez trauma Daninak, de úgy látom rajta, szerencsére nem túlságosan. Szerintem hatással van rá, átvette tőlem, hogy azt látja: anya megy, csinálja, nem adja föl, a jég hátán is megél, és ezért még büszke is magára.”
Büszkén vállalja egyedül is
„Hogy jutottam el odáig, hogy ma, 39 évesen a társadalom összes megbélyegzése ellenére büszke vagyok rá, hogy néhány hét múlva születik a fiam, akiért egyedül vállalom a felelősséget? Egy váláson, számtalan szakításon, sok méhen kívüli terhességen és a halvaszülés traumáján, majd a meddőségi klinikák folyosóin és a várólistán töltött végtelennek tűnő időn keresztül vezetett az utam idáig” – kezd bele a történetébe Virág nagy lendülettel. Pedig, állítja, ő tényleg nem így tervezte, és már a kezdetek kezdetén szerette volna úgy csinálni, ahogy a többiek: a húszas évei közepén férjhez ment, majd félve az elvált nő stigmától, megromlott házasságát az utolsó utáni pillanatig mentegette.
„Már a házasságom során is végig próbálkoztunk, majd a későbbi kapcsolataimban is első helyen szerepelt a babaprojekt, de a petevezetékeim hajszálösszenövései miatt ebből leginkább hat vagy hét méhen kívüli terhesség lett. Ebből kettőt laparoszkópiával fejeztek be, az egyik alkalommal majdnem ottmaradtam a műtőasztalon" - mondja. „Amikor a legutóbbi kapcsolatomban végre megfogant egy kisfiú, és úgy nézett ki, hogy meg is marad, a hetedik hónap környékén egyszer csak valami furcsát éreztem, mintha a baba nem úgy mozgott volna, ahogy kellene. Berohantam az SZTK-ba, ahol az orvos sokáig semmit sem mert mondani, de az ultrahangon keresztül azonnal láttam, hogy nincs szívhang. Őrjöngtem, sokkot kaptam. Bevittek a kórházba, ahol megállapították, hogy nem félrediagnosztizálásról van szó, és azonnal beindították a szülést, mert már fennállt a hullamérgezés veszélye.”
Csak biológiai apa lesz
Virágnak fogalma sincs, hogy a halvaszülés traumája után hogy épülhetett fel. Magába fordult, és nagyon sokáig nem beszélt a történtekről. Ráadásul akkor a lelkével együtt elveszítette a munkáját és a párkapcsolatát is. „A fiam halála az életem része, de nem hagyhatom, hogy a rossz emlékek irányítsanak és elhatalmasodjanak fölöttem. Azt mondják, hogy kemény vagyok. Lehet.”
Virág mára a munkát is megoldotta: jól menő üzlete van a fővárosban, ahol maga is dolgozik. Születendő gyermekének már az irodába is vett pelenkázót és kiságyat, a kolléganők pedig fel vannak készülve a dajkálásra. „A párkapcsolat ennél már egy kicsit problémásabb. Mire valamennyire helyrejöttem, a párom közölte, hogy ő mégsem akar gyereket. Szuper. Itt állok a magam 37 évével, és ez szinte az utolsó esélyem. Ha megint nekiállok keresgélni, ki tudja, hogy találok-e olyat, aki hajlandó velem gyereket vállalni.”
Virág végül egyezséget kötött volt párjával: belevágnak egy lombik programba, de a férfi csak biológiai apa lesz, nem vesz részt Virágék életében. „Azt mondta, hogy vagy ő, vagy a gyerek, és én a gyereket választottam. Hivatalosan már nem tartozunk össze, de rosszban sem vagyunk, rendszeresen találkozunk és beszélgetünk. Újabban most azon dilemmázik, hogy időnként meglátogassa-e a gyereket. Bennem még nem múltak el az érzelmek: nyitott vagyok bármire. Közben tudom, hogy egyedül sem lesz baj, hiszen a családom maximálisan mellettem van, főleg azok után, amin keresztülmentem. Nekik ma már csak az a fontos, hogy egészséges babám legyen. Én azért sokat aggódtam azon, hogy az apahiánytól a gyerek sérülhet-e lelkileg. Végül három gyerekpszichológussal is konzultáltam, akik egymástól függetlenül megnyugtattak, hogy a gyereknek nem a szigorú kategóriákban felállított családmodell, hanem az érzelmi biztonság és a bizalom a legfontosabb, és ezt egy darab odaadó, odafigyelő szülő is maximálisan megadhatja.”
