Miért nem tiltották be még mindig a gyerekszépségversenyeket?
A címben feltett kérdés nem költői – fogalmam sincs, hogy mi rá a válasz. Ám az egésznek a kifacsart, sok szempontból beteges abszurditása rávilágít szélesebb körű problémákra is azzal kapcsolatban, hogy hogyan viszonyulunk a gyerekekhez úgy általában a társadalmunkban.
Ezeket láttad már?
Van egy erős gyerekkori emlékem. A nagyszüleim bakonyi nyaralójában vagyok, ahol van egy női magazin, amiből felolvas a nagymamám egy cikket bizonyos JonBenét Ramsey-ről. Az amerikai gyermek-szépségkirálynő hat éves volt, amikor valaki elrabolta őt a szobájából, majd nyolc órával később a kislány holttestét a ház pincéjében találták meg. Hogy ki volt a gyilkosa, az mind a mai napig nem derült ki. Ezt a lapot, amely utána még hosszú évekig fellelhető volt a nagymamám újságtartójában, rongyosra forgattam nyaranta, de nem csak a rémtörténet miatt, hanem azért is, mert nagyon szokatlannak, egyszerre vonzónak és taszítónak találtam a JonBenét Ramsey-ről mellékelt fotókat. Szép volt, de nem úgy, ahogy egy gyerek, és nem is egészen úgy, mint egy felnőtt – a kettő furcsa keverékét láttam benne, amely összekapcsolódott a tragikus sorsáról való tudásommal.
Most, amikor ennek a cikknek a megírására készültem, és megnéztem egy amerikai gyerekszépségversenyekről szóló reality műsor, a Toddlers and Tiaras több adását, ugyanez a furcsa érzés uralkodott el rajtam. Az amerikai szépségversenyeknek ez a fajtája természetesen a műfaj legszélsőségesebb típusa. Benne kitömött melltartós, parókás, agyonsminkelt négyéveseket láthatunk, akik sírva veszik át a legszebb kislánynak járó díjat, mert nem akarnak felmenni a színpadra, és természetesen félőrült szüleiket, akik teljes meggyőződéssel öltöztetik fel óvodás gyermekeiket prostituáltnak, és úgy zavarják fel őket a színpadra, mintha ez csakis a kicsik érdekében történne. A szülők nyilvánvalóan klinikai esetek, akiket nem a tévében kellene mutogatni, hanem gyógykezelésre kellene küldeni pszichiátriai intézményekbe. A kétezertízes évek első felében futó műsort különben rengetegen támadták Amerikában is, nem véletlenül, hiszen maga a reality is arra fókuszált, mennyire rettenetes ez a világ, amely a hatvanas évektől fogva egyre nagyobb teret és figyelmet generált magának az USA-ban.
Szexiskedés, nárcizmus, versenyszellem
Hogy ezeket az iszonyú amerikai versenyeket miért kéne betiltani, talán mindannyian érezzük már három perc Toddlers and Tiaras megnézése után is. De van-e különbség az itthoni és az amerikai gyerekszépségversenyek között? Az egyik magyarországi verseny fordulójáról készült videókat elnézve, az itt fellépő gyerekek is eléggé ki vannak sminkelve, és szexi ruhákban riszálják magukat – persze jóval visszafogottabbak, mint amerikai társaik, de a smink az smink, a szexiskedés is szexiskedés. A probléma persze nem azzal van, mit visel egy gyerek, és nyilván attól sem lett még senkinek baja, hogy kirúzsozták a száját.
A probléma az, hogy mindezt a nyilvánosság előtt teszik vele. Komolyan elgondolkodtatott, hogy mennyire vagyunk képmutatóak, ha eljátsszuk a gyerekeknek, hogy a világ nem olyan, amilyen. És hogy vajon mennyire kell felkészítenünk őket arra, ami később vár majd rájuk. De végül arra jutottam, hogy a kérdésfelvetés helytelen. A világ ugyanis mindig olyan, amilyenek benne az emberek. Következésképp, ha én nem nevelem a gyerekemet egy versengő, nárcisztikus idiótának, akkor a világban (valószínűleg) eggyel kevesebb lesz a versengő, nárcisztikus idióta.
Ha pedig többen nem csináljuk ugyanezt, akkor a nárcisztikus idióták száma akár minimálisra is csökkenthető. Szóval a világgal és a gyerekünkkel is akkor tesszük a legjobbat, ha mellőzzük a kapitalista versenyszellemet a gyereknevelésből – habár beismerem, ezzel az attitűddel nehezebben jutunk majd gyerekünk segítségével pénzhez és sikerhez.
A gyerekünk egy másik ember
Nem ejtettünk még szót arról a fontos dologról, hogy ha a gyereknek láthatóan nem sok előnye származik ezekből a megmérettetésekből, akkor vajon kinek áll mindez érdekében. Bizony, a szülőnek. Az ezzel kapcsolatos újra és újra elismételt közhely szerint, amit a szülő nem tudott a saját életében megvalósítani, azt a gyereke életében szeretné. Ez valószínűleg teljesen igaz is, a gyerekeikkel szépségversenyekre járó szülők sikerre, elismerésre vágynak, amit implicit módon a gyerekeiken keresztül gyűjtenek be. Másrészt viszont ez a szülőknek sokszor a pénzszerzés lehetőségét is jelenti, hiszen sok szépségverseny-résztvevő kap modellként állást, ha egy versenyen felfedezik.
Persze, létezik a dolognak egy jóindulatúbb megfejtése is: minden szülő szeretné, ha gyereke elérné azt, amit neki nem sikerült, és nem csak azért, mert általa a szülő élete, munkája, lemondása válik igazolhatóvá, hanem azért is, mert a legtöbben valóban a legjobbat akarják gyereküknek. Egyetlen dologról viszont nem szabad megfeledkeznünk, amelynek elfogadása nemcsak a gyerekszépségversenyek szereplőinek szüleit érinti, hanem széles társadalmi körben is gondot szokott okozni: a gyerekünk nem mi vagyunk, hanem egy másik személy, egy tőlünk egyre függetlenedő integráns valaki, akinek saját igényei és saját vágyai vannak, így nem a mi céljainkat hivatott elérni, és pláne nem a vagyontárgyunk, akinek szépségét különböző valutákra válthatjuk.
Magányos szülők és mobilra pózoló gyerekeik
Jobban körülnézve viszont azt mondhatjuk, hogy a gyerekszépségverseny csak a jéghegy csúcsa. Valójában nincs is igazán értelme róla beszélni egy olyan világban, ahol teljesen alap, hogy a Mónika Show-ból ismert Erdélyi Mónika lánya lényegében egy Tiktok videóban nő fel, és ahol egy átlag szülő hetente minimum tíz fotót oszt meg a szeme fényéről a Facebookon vagy az Instán.
Persze, van a léptékben különbség a gyerekszépségverseny és egy családi nyaralás képeinek megosztása között, de amikor a strandon napozok, és azt látom, hogy a szomszéd törülközőn egy körülbelül négyéves kislány azonnal pózolni kezd, amikor az anyja felemeli a telefonját, hogy megnézze rajta az időt, akkor azért kicsit mégis érzem a hasonlóságot.
A gyerekekről közzétett fotók és videók soha nem a gyerekről szólnak, hanem mindig a szülőről – minthogy egy gyerek sokáig egyáltalán nem is tud róla, milyen tartalmak jelennek meg róla a neten. És hogy mi van a dolog hátterében? Hát, az, hogy szülőnek (és főleg kisgyerekes szülőnek) lenni sokszor állati nehéz és magányos dolog. A szülők pedig gyakran vágynak rá, hogy külső megerősítést kapjanak arról, jól megfelelnek a szülői szerepükben, és hogy van értelme a nehéz időszakokat átvészelniük. Ehhez pedig a közösségi média, a lájkok, az instant elismerés látszólag a legmegfelelőbb terepnek tűnik. De érdemes rajta azért elgondolkodnunk, hogy a rövid távú megnyugvás milyen hosszú távú következményekkel járhat gyerekünk életében. Ez azonban már egy másik cikk témája.
Fontos kérdések, elgondolkodtató válaszok:
- „Férficici oké, erotikus tartalom oké, szoptató nő nem oké” - Ez most változhat, de jobb lesz nekünk a felszabadított mellbimbóktól?
- „Rossz anya és családromboló nő, aki el merte hagyni a férjét egy másik férfiért” - Keresztre feszítés kommentben, ahogy csak a mi trolljaink tudják
- „Nem vagyok sem férfi, sem nő” - Miért sérti úgy a társadalmat, ha valaki nem binárisnak tartja magát?
