„Tudjuk, hogy ti sem tudjátok, hogy lehetne megmenteni a világot, de legalább látni szeretnénk, hogy igyekeztek”
A GLAMOUR BOOK második számát a jövőnek szenteltük, olyan témákat válogattunk, melyek segítenek nekünk a változásban, változtatásban. A bemutató partit is az ökotudatosság jegyében rendeztük meg a budapest Széchényi Könyvtárban, ahol arra is törekedtünk, hogy a parti ökolábnyomát a lehető legalacsonyabban tartsuk. Díszvendégként meghívtuk a Fridays for Future szervezet aktivistáit, az este folyamán eladott magazinokból befolyó összeget is a szervezetnek ajánlottuk fel.
Ezeket láttad már?
Kovács Valéria a GLAMOUR BOOK bookazine bemutatóján elmondott beszédét változtatás nélkül, teljes terjedelmében közöljük, mert azt gondoljuk, hogy a fiatal aktivisták mindannyiunkhoz beszélnek. Íme az este elhagzott mondatok:
„Köszönjük a Glamournak, hogy teret ad nekünk is! Köszönöm nektek, ha meghallgattok! Három éve vagyok klímaaktivista. Voltam már cuki zöld lány a kisiskolásoknak, okos aktivista a CEU vitaestjén, lendületes forradalmár a klímasztrájkok elején. Most is az vagyok, aki mindeközben végig: egy reményt kereső fiatal. Ti, akik itt ültök, szakemberek, cégtulajdonosok, első főnökeink, szüleink, nagytesóink: abban bíztok, hogy valaki más majd kitalál valami módot arra, hogy megoldják ezt a [szart], amit magatok után hagytok. Majd a tudósok. Majd a fiatalok. Majd valaki. Nem? De van egy rossz hírem! Remélem, fel vagytok rá készülve: nekünk ti vagytok a példaképeink.
Próbáltatok már megtanítani a gyereket arra, hogy szeressen olvasni? Nem attól fog leülni és könyveket bújni, hogy azt mondjátok neki, hogy ez mennyire hasznos és milyen okos lesz tőle. Hanem mitől? Attól, hogy látja, hogy ti is leültök esténként, és könyveket bújtok. Olvastok. Attól nem fognak a gyerekek tudatos életmódot élni, hogy a tanár évente kétszer elmondja nekik környezettanórán, hogy gyűjtsenek szelektíven és zárják el a csapot fogmosásnál, különben baj lesz. Ahogy attól sem, hogy hetente hallják, hogy húsz éven belül elérkezik az ítélet napja, és nézzétek, itt van egy szomorú szemű jegesmedve, aki miattatok meg a gonosz cégek miatt veszítette el az otthonát. Nem segít, hogy azt mondjátok nekünk, fontos tisztában lenni a klímaváltozás hatásaival és környezettudatos életmódot élnünk, mert minket fog leginkább érinteni. Nem segít, mert nem ad reményt. Csak rohadtul megijeszt.
És tudjátok, mi ijeszt meg még jobban? Az, hogy akik ezt mondják, naponta veszik a palackozott ásványvizet. Az autóban egyedül ülve káromkodnak a dugóban. Mindig steaket rendelnek az étteremben. Nem hordják kétszer ugyanazt a ruhát. 25 C°-ra fűtik a lakást télen, 19-re hűtik nyáron. Kávét akarnak minden nap, meg narancsot, meg paradicsomot télen-nyáron. És mindeközben a média, a reklámok, a plakátok, a rengeteg termék mind azt tolja a képünkbe, hogy mit kellene fogyasztanunk, hogy végre boldogok legyünk. Mit vegyünk, hogy jól legyünk. Próbálják elhitetni velünk, hogy ők meg tudják adni azt, ami hiányzik az életünkből. Pedig nem.
Ami nekünk hiányzik, azon nincsen árcímke. Mégse kaptunk sokat belőle: A reményből. Rengetegszer hallottam, hogy a fiatalok klímamozgalma mennyi embernek adott reményt. Ezt örömmel halljuk. Mégis, keserédes mosollyal. Hiszen mi ironikus módon pont azért vonultunk utcára, mert kifogytunk belőle. Abból a rengeteg reményből, amit adtunk: mikor fogunk visszakapni valamennyit? Nekünk ki fog adni belőle? Bármennyire is állnak a fiatalok lázadók hírében, valójában vágynak arra, hogy követhessenek valamit. Egy ideát. Egy álmot. Egy példát. Akkor kezdenek lázadni, amikor a szavak, amiket hallanak, nem egyeznek a tettekkel, amiket látnak. Annyi embert követünk a social médián, de a való életben egy követendő példa nélkül maradt generáció vagyunk. És tudom, hogy ti se tudjátok, hogyan lehetne megmenteni ezt a világot. Más az a világ, amibe ti születtetek, mint az, amiben mi felnőttünk. De szeretnénk azt látni, hogy igyekeztek. Hogy legalább megpróbáljátok.
Mert a helyzet az, hogy bármilyen motiválóak is a tizenévesek az utcán, a felnőttek azok, akiknek valódi hatása van a gazdaságra és a politikára. És tanulhatok én bármennyit az ökológiai- és klímaválságról, van két dolog, amit ti mindig jobban fogtok ismerni nálam. Az első: a szakmátok. Feltételezem, hogy többetek dolgozik a divat- és szépségiparban. Ez egyike az öt legszennyezőbb iparágnak, szimbóluma a fogyasztói társadalomnak és a mesterségesen keltett, soha ki nem elégíthető vágyak hajszolásának – én ennyit tudok.
Képmutatás és színjáték hát, hogy itt vagyok klímaaktivistaként egy ilyen eseményen? Talán az, de akkor hatalmas. Én ugyanis nem csak klímaaktivista vagyok, hanem építészmérnök hallgató is. Ha valaki tudja, hogy a divatipar mekkora szennyező, annak talán nem kell bemutatni az építkezések és épületek fenntartásának ökológia lábnyomát se. Legyen elég annyit mondanom, hogy egy ország energiafelhasználásának 40-50%- ért az építőipar a felelős. Akkor mégis mit keresek az építészmérnöki szakon környezetvédőként? A válasz egyszerű: a legnagyobb változást ott lehet, és ott kell elérni, ahol a legnagyobb kár keletkezik. Az építőiparba és a divatiparba ugyanúgy kellenek a zöld szemléletű újítók, mint a politikába és a gazdaságtudományba.
Nekem is megvannak a magam ötleteim, hogyan lehetne megfékezni a pazarlást, ami a ruhaiparban folyik. De nem lenne jobb, ha egy szakértő oldaná meg ezt a problémát, nem egy dühös fiatal? És ez azoknak is szól, akik nem ezeken a területeken dolgoznak: kérlek, ti is nézzetek új szemmel a szakmátokra! Érezzétek a felelősségét annak, amit csináltok! Érjetek el változást abban, amihez értetek! Minden szakmában szükség van a szemléletváltásra, és ti vagytok azok, akik a legjobb ötleteket tudjátok elindítani! Igen, ez a találkozás itt ma, veletek, vagy hatalmas képmutatás vagy hatalmas lehetőség. Rajtunk múlik, hogy melyiket hozzuk ki belőle.
A második dolog, amit mindenkinél jobban ismertek: a saját életmódotok. Én nem tudom nektek megmondani, mi legyen az első lépés, amit megtesztek egy fenntarthatóbb életmód felé. Én a húsról könnyedén lemondtam, de a csokiról még nem. Anyukám, ha Budapestre kell jönnie az agglomerációból, még mindig autóval jön - de lelkesen áttért a csomagolásmentes, szezonális, helyi termékek vásárlására. A lakótársaim még mindig instant leveseket esznek, de beleegyeztek, hogy újratölthető mosószert vegyünk, és esztelen fűtés helyett pulcsit hordjunk. Mindenki máshol tud a legkönnyebben változtatni az életmódján, de mindenki tud tenni valamit. És a fontos az, hogy maradjunk éberek, és lessük, milyen alternatívák állnak rendelkezésünkre! Ugyanis egyre több van.
Nem számít, mi az első lépés, a legfontosabb az, hogy elinduljatok ezen az úton. És hogy honnan tudjátok, hogy megtaláltátok a számotokra megfelelő lépéseket? Onnan, hogy felszabadulásnak fogjátok érezni az új szokásaitokat, nem lemondásnak. És ha mindezt megteszitek, amiket kértem tőletek, kiszámolhatjátok, mennyivel kevesebb szén-dioxidot juttattatok a levegőbe vagy mennyivel kevesebb fát vágtak ki miattatok. De amit soha nem fogtok tudni megmérni, az az, hogy mennyi reményt adtatok a körülöttetek lévőknek. Lehet, hogy azt hiszitek néha, hogy egy-egy tettetekkel senkinek nem segítettetek. Lehet, hogy azt érzitek, mennyivel egyszerűbb lenne csak csinálni ugyanazt és ugyanúgy, mint mindenki más. Én mégis arra kérlek titeket, legyetek hősök akkor is, amikor senki nem figyel! Legyetek hősök akkor is, ha senki nem várja el! Ti mind valakinek a példaképei vagytok az életetek egy pontján. Döntsétek el, milyen hatással akartok rájuk lenni! Szükségünk van rátok."
A #FOMO már a múlté, éljen a #JOMO!