„Mi legalább tudjuk, ki a fiú és ki a lány!” - Mitől félnek a „genderideológiát” támadók?
Orsolya kétgyermekes anyuka, aki Kanadában él és dolgozik. Tavalyelőtt nyáron hazalátogatott, és a Balaton partján strandolva szóba elegyedett egy idősebb hölggyel. Amikor elmondta, honnan érkezett, beszélgetőtársa epésen megjegyezte: „Mi legalább tudjuk, ki a fiú és ki a lány!”
Ezeket láttad már?
Honnan vette, hogy Kanadában ezt nem tudják? Természetesen a propagandamédiából, amely már itthon is több éve harsogja a „genderideológia” állítólagos veszélyeit, az élen az átoperált óvodásokkal. A genderpánik az LMBTQ-közösséget, különösen a biológiai nemüket idegennek érző (nemi diszfóriával küzdő) gyerekeket állítja a célkeresztbe. Téves információkat terjeszt, igyekszik elhitetni az emberekkel, hogy attól, hogy például egy közintézményben kijelölnek egy „semleges nemű” wc-t is (amit nem bináris emberek, vagy a nemi átmenetüknek még az elején járó transzneműek használhatnak), mindenki össze fog zavarodni a saját nemi identitását illetően. A „genderideológiát” ostorozók szerint a gyerekek már önmagában attól homoszexuálissá vagy transzneművé válnak, hogy hallanak pár szót az iskolai szexuális felvilágosító órák keretében a jelenségéről.
Túl a domináns férfin és az alárendelt nőn
Azonban, ha beletekintünk a genderpánik szakirodalmába, rögtön világossá válik, hogy az LMBTQ-emberek csak a bűnbakok. A genderideológiát kiáltóknak minden olyan gondolat és törekvés probléma, amely nem a domináns férfi - alárendelt nő elképzeléséből indul ki (akik nem önálló, autonóm személyiségekként alkotnak egy párt, hanem mint két félember „kiegészítik egymást”). Azaz, mehet a kukába többek közt az egyenlőségen alapuló heteroszexuális párkapcsolat, a családon belüli erőszakkal szembeni küzdelem, általában az egész feminizmus, a női kvóta, de még a fogamzásgátlás, sőt akár a nők otthonon kívüli munkavállalása és a házasság előtti szex is. A „genderellenes” női szószólók azonban a maguk köreiben kifejezetten szép karriert szoktak befutni. Sokszor szándékosan előtérbe helyezik őket, hogy a mozgalom lemoshassa magáról a nőellenesség vádját.
„Ha úgyis biszexuális vagy, legyél rendes, és szeress bele egy ellenkező neműbe"
Ébredő pánik
A genderpánik komolyabb erőként először az ENSZ IV. Női Világkongresszusán jelent meg 1995-ben Pekingben. A résztvevők egy csoportja sokallotta a második hullámos feminizmus eredményeit, és nem akarta például a nők szexuális egészségével, reprodukciós jogaival kapcsolatos passzusokat látni a világszerte érvényes záró dokumentumban (Pekingi Cselekvési Program). A leszbikus nők jogait meg végképp nem – ezek, mivel a világkongresszus nem többségi szavazás, hanem konszenzus alapján működött, egy az egyben ki is maradtak a záró dokumentumból. A konzervatív résztvevők a szólásszabadság megsértéseként értékelték, ha nem emelhettek szót e szerintük „rendellenesség” ellen, amire elfogadás helyett a köztudottan hatástalan és akár káros „kigyógyító” terápiát szorgalmazták.
A Szentszék kijelentette, hogy „semmi szín alatt nem támogatja a fogamzásgátlást vagy a kondomhasználatot családtervezési módszerként, vagy a HIV/AIDS megelőző program részeként.” Ne feledjük, a HIV-fertőzés ekkor még szinte a halálos ítélettel volt egyenlő - csak évekkel később került a forgalomba olyan gyógyszer, melynek köszönhetően a HIV-pozitív emberek életkilátásai nem fertőzött társaikéhoz hasonlók.
A termékenységgel összefüggő jogok egy része végül mégis bennemaradt a Cselekvési Programban, de lábjegyzetben szerepelt, hogy „a Szentszék általános fenntartását fejezte ki ezzel a fejezettel kapcsolatban”. Ez persze kevésnek bizonyult. Noha a tiltakozók közt messze nem csak keresztény országok voltak, katolikus körökben indult világkörüli útjára a „genderideológia” ellenes diskurzus.
6 LMBTQ-film, amit mindenképp látnod kell
Mikortól kapcsolódott be a politika?
A „genderideológiai” aggodalmak azonban a német szerzőnő, Gabriele Kuby 2006-os felbukkanásáig egyházi berkekre szorítkoztak. Kuby viszont minden követ megmozgatott, hogy politikusokhoz is eljuttassa szakmailag kevéssé megalapozott könyveit, melyekben a „halál kultúráját” képviselő genderről mint „trójai falóról” ír. Szerinte a házasságra korlátozott és fogamzásgátlás nélküli aktus kivételével minden szexuális tevékenység (megengedése) a halál kultúráját képviseli. A genderelmélet képviselőivel, a feministákkal és az LMBTQ-aktivistákkal pedig részlegesen sem szabad egyetérteni, mert szimpatikusabb céljaik (például a nők elleni erőszakkal szemben való fellépés) csak csalit jelentenek. Kuby szerint egyébként is azért kényszerítette az állam otthonon kívüli munkára a nőket, hogy az iskolának nagyobb hatalma legyen a gyerekek fölött (és persze átmossák az agyukat „genderideológiával”). (A kínos idézőjelek oka, hogy ezt a kifejezést sem a genderkutatók, sem a feministák vagy LMBTQ-aktivisták nem használják.)
Tényleg olyan veszélyes a „gender”?
Magyarországon a gender kifejezés 2009/10-ben, az óvodai nevelés alapprogramjának vitájakor jelent meg először a közbeszédben: sokan rémeket láttak attól a javaslattól, hogy az óvodai nevelés ne sulykoljon a gyerekekbe nemi sztereotípiákat, hanem a személyiségük kibontakozásának adjon teret. Több szerző elsiratta a népdalokat, népmeséket, néptáncot, holott nem ezek száműzéséről lett volna szó. A kifogásolt rész végül nem került az alapprogramba. A gendervita 2016 körül vett új lendületet, és immár nagyobb sebességre kapcsolt. Áldozatául esett a társadalmi nemek tanulmánya mesterszak, a transznemű emberek nem- és névváltoztatásának lehetősége, az egyedülállók örökbefogadó szülővé válása, és a veszélybe került a könyvpiac szabadsága is. Legsúlyosabb következménye az Európa Tanács áldozatvédő dokumentumának, az Isztambuli Egyezménynek az elutasítása - arra hivatkozva, hogy az tartalmazza a gender kifejezést. Tekintve a globális folyamatokat, a következő célpont az abortusz joga lehet, a szélesebb értelemben vett reprodukciós jogokkal együtt. Ne hagyjuk!
6 inspiráló nő, akit érdemes megismerned és történetesen leszbikusak
