Fiatalokat kérdeztünk arról, ők hogyan élik meg a másságukat és mit gondolnak az új törvényről

Nóri, 18 éves tanuló

„Először 15 évesen bújtam elő az iskolapszichológusnak. Eleinte nem is került szóba az LMBTQ téma az ülések alatt, a zűrös tinikorral járó problémáim miatt fordultam hozzá. Vele biztonságban éreztem magam, bármilyen téma is került megbeszélésre. Így itt mertem először beszélni arról is, hogy sosem értettem meg a többi lányt, hogy ilyen fiatalon miért rajonganak ennyire a fiúkért. Addig csak azt hittem, hogy még túl fiatal vagyok a kapcsolatokhoz. Ha mások arról kérdeztek, hogy tetszik-e egy színész vagy valamelyik fiú az osztályból, az adott pillanatban találtam ki, hogy éppen kit fogok mondani. Egyszerűbb volt, mint leállni magyarázkodni, hogy nekem nem tetszenek a fiúk. Azt hittem, hogy minden lány belül titkon más lányokat csodásnak és gyönyörűnek tart, és csak azért beszélgetünk a fiúkról, mert az a megszokás. Az iskolapszichológus világosított fel arról, hogy nem mindenki érez úgy, mint én. Már azelőtt is ismertem a meleg és leszbikus fogalmakat, de sosem fogalmazódott meg bennem az, hogy én is LMBTQ személy lehetnék. A pszichológus végig megértéssel és támogatással bánt velem, a mai napig hálás vagyok neki. A családomnak tavaly, tizenhét évesen mertem elmondani, hogy meleg vagyok,mert akkor lett először párkapcsolatom, és édesanyám magától kérdezett rá a viszonyunkra. A szüleim nagyon elfogadóak, szerencsére a szexuális orientációm miatt semmit sem változott a hozzám való viszonyulásuk. A korosztályom javarészt szintén elfogadó, minden ismerősöm jól fogadta, amikor előbújtam. Egyébként nem szeretek nem nagy ügyet csinálni az egészből, általában a másik fél kérdez rá, ha sejti rólam beszélgetés közben, én meg megerősítem. Országos szinten sokkal több félelem van bennem van az elfogadással kapcsolatban, hiszen rengeteg az ellenünk irányuló gyűlöletbeszéd, és a kormány napról napra egyre elkeserítőbb törvényeket hoz. A legújabb törvénnyel pedig korlátozzák a fiatalság ismereteit az LMBTQ közösségről, erősítik a heteronormativitást, összemossák a szivárványembereket a gyermekeket szexuálisan bántalmazókkal. Ha pár évvel fiatalabb lennék, az iskolapszichológussal nem is beszélhetnék már ilyen témákról, lehet, hogy sosem tudtam volna meg magamról, hogy meleg vagyok. Az ország jövőképe rendkívül elszomorít, nem érzem magam biztonságban, és ilyen körülmények közt nem tudok itthon maradni. Érettségi után külföldön tervezek továbbtanulni, és kint is szeretnék maradni.”

Józsi, 19 éves

„Nagyon korán, 12-13 évesen jöttem rá, hogy más vagyok. Akkoriban még nem tudtam hova tenni ezt az egészet, és soha nem is találkoztam hozzám hasonló emberekkel. Nagyon, nagyon sokat bántottak, évekig dobáltak hozzám olyan mondatokat, mint, hogy büdös b*zi. Mikor kollégista lettem középiskolában, a kollégiumvezető is nagyon elítélő volt a másságommal szemben, gyűlöltem ott lenni. Fontos fordulópont volt az életemben, amikor megtaláltam az interneten Maris videóit (a leszbikus youtuber 2014-ben nyilvánosan bújt elő a vlogján, és azóta is nagyon sokszor beszél az LMBTQ+ témákról – a szerk.) Ezek a videók nagyon sok nehéz időszakomon átsegítettek. 2019-ben pedig elmentem a Pride-ra is, ami életem legszebb pillanata volt, nagyon sok barátot ismertem meg ott. Minden barátom, és már a családom is elfogad engem, viszont azt sosem fogom megérteni, hogy a kormány miért ítél el minket. Nem kell szeretni minket, senkinek sem lehet mindenkit szeretni. Csupán élni, és élni hagyni. Semmi másra nem lenne szükség.”

Edina, 23 éves

„Már egészen fiatal koromban éreztem, hogy a lányokhoz is ugyanúgy vonzódom, mint a fiúkhoz. Hiába, hogy női családtagjaimnak, osztálytársaimnak mind fiú párja vagy szerelme volt, én a világ legtermészetesebb dolgának éreztem, hogy nemtől függetlenül lehet valaki számomra külsőleg és belső tulajdonságai miatt is vonzó. Sosem titkoltam ezt, és biztosan nem is fogom a jövőben sem! Szerintem nagyon fájdalmas lehet, mikor valaki kénytelen nemi irányultságát szégyellni. Az embereket nem lehet erőszakkal homogenizálni, ráadásul mekkora veszteség is lenne ez! Így csodálatos, hogy ilyen sokszínűek vagyunk, és én is így vagyok csodálatos, ahogy vagyok! Önmagam elfogadásához nagyban hozzájárult a családom, akik arra neveltek, hogy nem az a fontos, hogyan nézek ki, vagy kit választok páromnak, hanem az, hogy törekedjek megmaradni becsületes, jószívű, szerethető, céltudatos embernek. A barátaimtól is kizárólag őszinte támogatást kaptam, amiért hálás vagyok mai napig. Vannak persze olyan személyek, akik nem fontosak számunkra, mégis interakcióba kerülünk velük (iskola, munkahely) és egyetlen céljuk, hogy megnehezítsék az életét azoknak, akik mások, mint ők. Engem is ért diszkrimináció, először a gimnáziumban. Extravagánsnak minősített külsőm miatt nem engedtek ki külföldre a cserediák program keretében, mivel nem szerették volna, hogy így képviseljem az iskolát. Pedig akkor én már fogadtam az otthonomban a külföldi cserediákot egy hétig, és ennek ellenére hozzá valaki más ment ki helyettem! Egyetemen már szabadabbnak éreztem magam, ott teljesen nyilvánosan mutattam érdeklődést lányok iránt is, de még így is ért diszkrimináció. Mikor jelentkeztem hallgatói elnökségi tagnak, először azért nem akartak befogadni, mert komolytalan, figyelemfelhívó viselkedésnek tartották csak, hogy lányokhoz és fiúkhoz is egyaránt vonzódom, később pedig azért nem, mert kiderült, hogy nagyon is komolyan gondolom a dolgot. Kapcsolatban lenni egy nővel számomra ugyanolyan állapot, mint kapcsolatban lenni egy férfival.”

Gábor, 28 éves kitchen manager

„Az identitásom, illetve maga a szexualitás iránti érdeklődésem egész későn alakult ki. Mai fejjel visszagondolva azt hiszem, a középiskolás éveimben értettem meg mindent. Azt, hogy miért barátkoztam csak lányokkal, miközben a fiúk iránt volt valami különös vonzalmam. Egy kis községben nőttem fel, ráadásul az internet is még csak akkoriban vált széles körben is elérhetővé. Szóval nem volt semmi információm arról, hogy más emberek is lehetnek olyanok, mint amilyen én vagyok. Nem is hallottam addig olyasmiről, hogy valaki meleg. Az előbújásomban sokat segített az, hogy 19 éves koromban felköltöztem Budapestre. Szerencsére a közvetlen környezetem mind a mai napig abszolút támogató. Egészen két évvel ezelőttig pedig úgy éreztem, hogy egy nagyon toleráns országban élünk. Aztán az elmúlt másfél évben mintha visszaugrottunk volna az időben 50 évet. Dühös vagyok. Nagyon jó életem van, a karrierem szárnyal. Mégis gyűlölök ebben az intoleráns, negatív országban élni, és azt várom, mikor költözhetek az Egyesült Államokba. Én belefáradtam már ebbe az egészbe, nincs kedvem senkit győzködni az igazamról.”