„Végül a péniszem szakított helyettem" - Férfiak meséltek a pillanatról, amikor rájöttek, részükről vége a kapcsolatnak
A szakításhoz vezető út egy hosszú, megterhelő és nagyon összetett folyamat, gyakran akár hónapokig vagy évekig is elhúzódik, mire meghozzuk azt a bizonyos nehéz, de sokszor felszabadító döntést, és kilépünk a kapcsolatunkból.
Ezeket láttad már?
Kíváncsiak voltunk, hogyan élik meg a férfiak a szakítást, az viszont még inkább érdekelt minket, mi volt az a pillanat, amikor tudták, hogy nem szeretnének tovább maradni az adott kapcsolatban. Egyikük sem érzi úgy, hogy nem hibázott - például azzal, hogy nem zárt le korábban egy olyan kapcsolatot, ami nem működik -, a tanulság viszont mindenkinek segíthet, aki esetleg tagadásban él egy boldogtalan viszonyban.
„Bujkáltam a barátnőm elől”
„Nem tudom felidézni azt a pillanatot, mikor vették át a kapcsolatunkban a jóleső szerelem érzésének helyét a „mikor jössz, miért csak akkor, hol voltál és kivel, miért nem velem?” típusú kérdések, csak azt éreztem, hogy amikor élvezhetném az életemet, a barátnőmmel együtt töltött időt, vagy egyszerűen csak lazulhatnék egyet otthon, az maga a mérgező pokol. Értettem, hogy a páromat frusztrálja, hogy kevés időt töltünk együtt, de az a helyzet, hogy sosem volt túl sok szabadidőm: imádom a munkámat, nagy a baráti köröm, de a kapcsolatunk elején nem volt probléma, hogy az a kevés idő, ami kettőnknek jut, jól és építően, örömmel éljük meg. A második év után, nem sokkal az összeköltözésünket követően ebből viszont nem maradt semmi. Nem mondom, hogy nem rontottam el, mert sokáig menekültem a problémáink megbeszélése elől. Akkor jöttem rá, hogy ennek részemről végre, és már kizárólag menekülök, nem csak a kapcsolatunk, a problémáink elől, de gyakorlatilag a barátnőm elől is, amikor az adott hétre a sokadik elfoglaltságot (kvázi kötelező programot) szerveztem le magamnak, csak hogy ne keljen hazamenni. Na ilyen életet NEM akarok élni, és ezt aznap ki is mondtam - előbb magamnak, majd néhány hét múlva az akkori páromnak is.” (Tomi, 32)
A test nem hazudik
„A szex mindig jól működött köztünk Olgával, akkor is, amikor minden más csődöt mondott. Ez volt a mi kommunikációnk, az érintés a szeretetnyelvünk, ezzel békültünk ki anélkül, hogy azt hangos vita előzte volna meg. Tényleg olyan volt vele az ágyban, mintha hazaértem volna. Aztán egyre kevesebb lett a szex, egyre több a vita, és valahogy az érintés sem hozta már azt a feloldást, mint korábban. Nem terveztem úgy, hogy ez lesz az utolsó este, de a testünk – a szokásos módon – ezt is megbeszélte helyettünk a maguk különös nyelvén. Olga, mintha eszébe jutott volna, milyen állatias és ösztönös lények vagyunk az ágyban, már húzta le a cipzárt, és próbálta kézbe venni a hangulatomat, amiből addigra nem maradt semmi. Végül a péniszem szakított helyettem.” (Benedek, 34)
A harmadik hiányt jelöl - mindig
„Mindig fontos volt számomra a hűség, olyan szinten, hogy kifejezetten dühített, ha a baráti társaságból valaki így lépett ki egy kapcsolatából. Aztán közelebbről is megértettem a dolog dinamikáját, és rájöttem, hogy a félrelépés azért nem abban merül ki, hogy egy gonosz és rosszindulatú ember szándékosan töri össze minimum egy ember szívét. A hűtlenségem a gyávaságomból fakadt, és abból, hogy nem mertem azt mondani, engem ez már nem tesz boldoggá. Márpedig a barátnőmmel való kapcsolatom már évek óta mélypont volt, és őszintén csodálkozom, hogyan nem keresett vigaszt valamelyikünk már sokkal hamarabb. Tami kolléganőm kedves volt, megértő, a vele töltött idő – akár egy kávészünet erejéig – pedig igazi felüdülés. Azt gondoltam, hogy mivel a beszélgetésen kívül nem történt semmi, tényleg semmi, még egy csók, egy puszi, egy érintés sem, az egész elsimul majd, de nem így történt. Majdnem egy évig tartottak a chateléseink, így építettük a kötődést. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor már minden este vele álmodtam. Fenn akartam tartani a látszatot, hogy minden oké, vagy ha nem is az, minden oké lesz. És oké is lett: a baj csak az, hogy egy másik lánynak köszönhetően.” (Martin, 29)
Szeretni vs. birtokolni
„Emesét úgy ismertem meg, mint egy nagyon határozott, tüzes lányt, aki pontosan tudja, mit akar. Nem is csinált belőle titkot, hogy nem szeret osztozkodni, azt viszont nem gondoltam, hogy szépen lassan a baráti társaságom is szúrni fogja a szemét. Az, hogy ennyire birtokló, nem zavart az első néhány hónapban. Amikor viszont visszatértem volna a régi életembe, ahol igenis ott vannak a barátaim, akik nagyon kíváncsiak voltak rá, ő kifejezetten elutasító és rideg volt. Nem volt olyan ismerősöm, akibe ne kötött volna bele. Amikor viszont ketten voltunk, akkor nagyon édes volt, törődő, így úgy voltam vele, hogy megéri a kompromisszum. Évekig éltünk így – aztán nagyon necces lett a helyzet a munkahelyemen, és klassz lett volna, ha van egy haver, akinek kibeszélhetem magamból azt, ami bánt. Csakhogy akkor már nagyon rég nem volt körülötte senki mást, őt leszámítva. Ez a felismerés annyira leforrázott, hogy eldöntöttem, ez a fajta apokaliptikus szerelmi sztori engem inkább elborzaszt.” (Tibor, 31)
