„Dolgozunk, adózunk, állampolgári jogaink viszont nincsenek” – 120 éve alakult a Feministák Egyesülete
Tudod, mikor és hogyan kapták meg a magyar nők a szavazati jogot? A Feministák Egyesülete által vezetett harc nemcsak ezt a jogot hozta el, hanem számos területen küzdött a nemek egyenlőségéért. Nézzük meg, kik és hogyan törtek utat a nőknek!
Ezeket láttad már?
1904 decemberében izgalmas esemény rázta fel Budapestet: egy merész célt kitűző egyesület megalakulása, amely a nők politikai, gazdasági és társadalmi egyenlőségéért állt ki. Az alapítók, Schwimmer Rózsa és Glücklich Vilma, olyan problémákat is érintettek, amelyek jelentősége máig érezhető. A Feministák Egyesülete a szavazati jog mellett tágabb társadalmi változásokért is küzdött.
Közös cél: egyenjogúság
December 18-án (egyes források más napot jelölnek meg, de ez a legvalószínűbb) szokatlan tömeg nyüzsgött a magyar fővárosban, a Ferenciek terén. Hosszú szoknyás, kalapos dámák, szerényebb öltözetű munkásnők és néhány elegáns úr tülekedő újságírók gyűrűjében igyekezett a 4. számú épületbe, a Közgazdasági Társaság nagytermébe. Céljuk nem volt más, mint hogy egyesületet alapítsanak, melynek célkitűzése így hangzott: „a nők egyenjogúsítása minden téren”.
Csak a megközelítés volt új, a szervezkedés maga nem: a kiegyezés után sorra alakultak a nőegyesületek, 1896-ra már mintegy 800 (!) működött belőlük országszerte. Ám (a Veres Pálné vezette Országos Nőképző Egylet kivételével) általában nem léptek fel társadalomújító igényekkel, fő törekvésük a jótékonykodás volt, például szegények, betegek, árvák segítése.
Ez sem elhanyagolható, már csak azért sem, mert az adományok gyűjtéséhez, intézmények alapításához is ki kellett lépni a „konyhából” – a közéletben szerzett tapasztalatokra a nők később a jogaik érvényesítését illetően is sikerrel támaszkodhattak. Sokakat azonban – ahogy a csípős nyelvű újságírók megjegyzik – csak a tisztségek viselése és a nyilvános szereplés iránti vágy hajtott, mintsem a nemes ügyek iránti elkötelezettség.
A feminizmust viszont a megváltozott gazdasági körülmények és a nők tömeges munkaerőpiaci megjelenése miatt a legzordabb tollnokok többsége is időszerűnek, szükségesnek ítélte meg. A női alkalmazottak a férfiaknál jóval alacsonyabb fizetést kaptak, gyakori szexuális zaklatásnak voltak kitéve, és szinte semmilyen munkajogi szabályok nem védték őket.
Gazdasági kényszer szülte feminizmus
Dolgozunk, adózunk, állampolgári jogaink viszont nincsenek? Ez az állapot nem volt sokáig fenntartható: igazságtalansága a patriarchális elnyomás mai, szubtilisebb formáinál jóval nyilvánvalóbb volt. (A „nem adózunk képviselet nélkül” érv az USA-ból, a 19. századi feministától, Susan B. Anthony-tól ered, napjainkban pedig az LMBTQ-mozgalom használja „egyenlő adó, egyenlő jogok” formában.)
A 20. század elejére már elegendő számban megjelentek olyan, kellően képzett nők, akik az érdekképviseletet fel tudták vállalni. 1896-ban a Nőtisztviselők Országos Egyesületét alapították meg, majd ebből vált ki a Feministák Egyesülete. (A két egyesület 1919-ig, a NOE felbomlásáig együttműködött.) A feminista jelző felvállalása, pláne az egyesület nevében, ekkor még nemzetközi szinten is ritka volt.
A szavazati jogért való küzdelem csak egy eszköz volt
Az egyesület ügyvezetőjének a később világhírűvé vált újságíró-békeaktivistát, Schwimmer Rózsát, elnöknek pedig Glücklich Vilma tanárt választotta – az első nőt, aki élt az egyetemre iratkozás lehetőségével, miután néhány kar 1895-ben nők előtt is megnyílt. Glücklich azonban - mivel olyannyira hitt az egyenlőségben, hogy ellenzett minden hierarchiát -, nem fogadta el a tisztséget. A harcias, excentrikus Schwimmer és a higgadt Glücklich erőteljes és hatékony párost alkottak.
Az egyesület 1907-től a nézeteit „A Nő és a Társadalom” című lapjában is országszerte terjesztette. Az első szám vezércikkében ez állt: „le akarjuk rombolni azt a szörnyű hazugságot, amely az emberiség egyik felénél a tudást szégyennek, bűnnek, a legveszedelmesebb tudatlanságot ártatlanságnak, a szellemi sötétséget nőies bájnak, a természetellenesen megkínzott és elkorcsosított testet szépnek, az emberi szolidaritásnak az önző családi érdekért való feláldozását erénynek, a társadalmi munka iránt való érdeklődést pedig modern hóbortnak nevezi.”
Az egyesület, mottójához híven, a férfiak és a nők politikai, gazdasági, társadalmi és családon belüli egyenlőségéért küzdött. A szavazati jogot csupán egy eszköznek tekintették a nemek egyenjogúságának eléréséhez, mellette rendszeresen szót emeltek a koedukált oktatásért is, mert nehezményezték, hogy a lányiskolák kevésbé felszereltek, mint a fiúiskolák, és úgy gondolták, hogy az együttes nevelés egészségesebb viszonyt alakíthatna ki a nemek között.
„Igazgató úr” kontra „drágaságom” – a munkahelyi szexizmus máig velünk él
Egyenjogúságért a családon belül is
Pályaválasztási irodát működtettek, ahol többek között arra biztatták a hozzájuk forduló lányokat, hogy olyan szakmák kitanulására törekedjenek, amelyek újak, és amelyekben még nem alakult ki a férfidominancia (ilyen volt például a fényképészet). Gyakorlati tanácsadó is működött náluk, ahová a nők bármilyen ügyes-bajos dologgal fordulhattak.
Foglalkoztak a munkavállaló nők helyzetével, problémáival, és a nők családon belül betöltött szerepeivel is. Úgy vélték, hogy a nő azonos műveltsége és a közügyek iránti érdeklődése a házasságokra jó hatással lesz, mert egyenrangú partnerek viszonyává alakítja azokat. Látták (noha még nem nevezték így), hogy a nők „kettős terhe” nem fenntartható, ennek orvoslására importálták a központi háztartás gondolatát.
Ez azt jelentette, hogy a társasházban minden családnak külön lakása van, a takarítást azonban a személyzet végzi, ahogyan az erre fenntartott alagsori helyiségekben a mosást és főzést is. A háború kitörése végül megakadályozta ennek letesztelését, a későbbi politikai körülmények pedig már nem voltak alkalmasak a felvetésére.
Világkongresszus Budapesten: Nemzetközi figyelem a női jogokra
Felléptek a házasságon kívül született gyerekek hátrányos megkülönböztetése ellen, és tárgyalták a 20. század eleji, Budapesten meglehetősen elharapózott „leánykereskedés” problémáját is. „A bűnös, a fő bűnös csakis a vevő” – fogalmazta meg Schwimmer már egykor a mai svéd modell lényegét. Az egyesület vidéki fiókokkal is rendelkezett, ezek többek között Nyíregyházán, Nagyváradon, Pécsett és Szegeden működtek.
Nagyszabású eseményük a budapesti Női Választójogi Világkonferencia volt, melyet a Női Választójogi Világszövetség kétévente rendezett meg, és a szervezés jogát 1913-ra a magyar Feministák Egyesület nyerte el. 1200 külföldi vendég érkezett a világ minden tájáról, akiket a hazai feministákon gyakran élcelődő politikusok – hogy jó hírét vigyék a magyaroknak – hajbókolva fogadtak.
A világkongresszus növelte a nők szavazati jogának elfogadottságát, amelyet végül 1918-ban a Károlyi-kormány biztosított, először rendeleti úton. A Károlyi-házaspár baráti viszonyt ápolt Schwimmer Rózsával, a feleség, Andrássy Katinka többször felszólalt az egyesület rendezvényein. A szavazati jog első formájában nem volt egészen egyenlő a nemek között: a 21 év feletti férfiak, és a 24 év feletti, egyúttal írni-olvasni tudó nők szavazhattak (volna, ha tartanak ez alapján választásokat).
Még mindig hosszú az út a végső célig
Az elkövetkező évek történelmi viharai megrázták az egyesületet, de a legkövetkezetesebb tagok sem a Tanácsköztársaságnak, sem pedig a Horthy-rendszernek nem álltak szolgálatába. A feminizmus fénykora elmúlt, a vidéki fiókok nagy része elsorvadt, de a központi egyesület 1942-es, majd újraalakulása után 1949-es újbóli betiltásáig működött. Örökségüket már csak azért is érdemes megismerni, mert „A Nő és a Társadalom” lapozgatása során kiderül: a korai magyar feministák számos olyan problémával foglalkoztak, amelyek mára sem oldódtak meg.
