Bár csökkent tavaly a kibocsátás, a felmelegedés folytatódott
Az emberiség történetében sosem látott mértékben, globálisan majdnem 7%-kal csökkent 2020-ban a szén-dioxid kibocsátása az előző évhez képest. Ennek ellenére a szén-dioxid légköri koncentrációja továbbra is rekordokat döntöget, sőt, a növekedésének mértéke is csak kicsit lassult – azaz egy világjárvány és az azzal kapcsolatos lezárások nyomán látható kibocsátáscsökkenés a globális felmelegedés szempontjából csak annyit jelent, hogy egy kicsit kevésbé romlott a helyzet, mint enélkül romlott volna. A pandémiás év azt mutatja meg, hogy nagyobb, rendszerszintű változásokra van szükség a klímacélok eléréséhez.
Ezeket láttad már?
A szén-dioxid-kibocsátás mértéke a pandémia miatt szükségessé vált lezárások hatására ideiglenesen több országban is visszaesett, olyannyira, hogy globálisan az év végén kb. 7%-os eséssel számoltak 2019-hez képest. 2009 óta (amikor a 2008-as pénzügyi válsággal összefüggésben tapasztaltunk csökkenést) ez az első eset, hogy legalább nem növekedtek az értékek.
De a klímavédelem szempontjából sok helyen sikernek, jó hírnek tekintett csökkenést érdemes egy kicsit más szempontból is vizsgálni. Először is nézzük az állítást megfordítva:
egy világjárvány és a hozzá kapcsolódó példátlan lezárások és korlátozások idején a megelőző évi, a 2019-es rekordmagas emisszió 93%-át még mindig kibocsátottuk.
Van azonban egy további rossz hír: a klímaválság, a globális felmelegedés szempontjából az alapvető kérdés az, hogyan alakul a szén-dioxid koncentrációja a légkörben – a légköri üvegházhatás okozza közvetlenül a felmelegedést, a szén-dioxid-kibocsátás a koncentráció növekedésének mértékén keresztül hat a klímára. A 7 százalékos kibocsátáscsökkenés ellenére
2020-ban a szén-dioxid légköri koncentrációja nemhogy nem csökkent, de tovább növekedett – ha valamivel kisebb mértékben is, mint az a lezárások nélkül történt volna.
A számítások szerint mindössze pár tized ppm-mel lett kisebb a 2020-as éves átlagos növekedés értéke, mint ha nem lettek volna lezárások – ez azt jelenti, hogy a légköri koncentráció szintje kisebb ütemben nő (de tovább nő!), mint arra a korábbi trendek alapján következtetni lehetett. Egyrészt a kibocsátás-csökkenés csak ideiglenes (már 2020 második felében újra emelkedni kezdett a kibocsátás), másrészt
a szén-dioxid-kibocsátáscsökkenés tavalyi kis mértéke messze nem elég ahhoz, hogy komolyabb változásokat érjünk el.
A fürdőkád megtöltésének példájával élve: attól még, hogy egy kis ideig kisebb sugárban engedem a vizet a kádba, amíg ez gyorsabb, mint ahogy le tudna folyni a víz, annak szintje nőni fog – ugyan lassabban, mint korábban, de a lényegen – a vízszint emelkedésén – ez nem változtat.
Ahhoz, hogy a szén-dioxid légköri felhalmozódását megállítsuk, rövidtávon legalább 50%-os (a természetes szén-dioxid-nyelők kb. ekkora részt képesek ellensúlyozni), hosszú távon viszont még ennél is nagyobb kibocsátás-csökkentésre van szükség.
Megfigyelt és előrejelzett szén-dioxid-koncentrációk a Mauna Loa-n, a havi és az éves értékek ábrázolásával, szemléltetve egy 8%-os lehetséges globális kibocsátás-csökkenés hatását a koncentrációk előrejelzett növekedésére.
A rekord csökkenés jó, de önmagában kevés és nem fenntartható ilyen formában
A kibocsátások csökkenése valóban történelmi volt tavaly: nagyobb volt, mint a második világháború végét követő időszak, amikor a világ jelentős része romokban hevert, a léptéket pedig úgy kell elképzelni, mint ha a világ harmadik legnagyobb kibocsátója, az Európai Unió kiszállt volna egy évre a globális felmelegedés fokozásából.
Azonban egy diéta sem akkor lesz sikeres, ha egyszerre sokat koplalunk. A csökkenést a klímaprobléma egésze felől kell szemlélnünk. Az antropogén kibocsátásokkal az elmúlt 200 évben egy törékeny egyensúlyban lévő rendszert bolygattunk meg. Ennek jelentőségét nem a Földön tárolt szén összmennyiségéhez, hanem a természetes folyamatok anyagáramához képest kell vizsgálnunk. Másképpen fogalmazva: nem az a kérdés, mennyi fosszilis, szénalapú energiahordozó van a Földön vagy mennyit használunk ebből el egy évben, hanem az, hogy a használat (jellemzően égés) során felszabaduló szén-dioxid mennyiségéhez képest mennyit képes ebből a természet megkötni, mekkora a nyelők kapacitása. Ennek függvénye a légköri koncentráció alakulása.
A lenti ábra a globális szénciklus egyszerűsített sémája. Ha a szén összmennyiségét nézzük, ahhoz képest természetesen elhanyagolható az antropogén hatás – de figyeljük csak meg az egyes tározók közti kicserélődést, máris változik a kép: ezekkel az értékekkel ugyanis már összevethető az emberiség hozzájárulása.
A tározókban tárolt szén tömege (PgC = GtC = 1015 gramm szén), valamint a köztük zajló éves kicserélődés (PgC/év). A fekete számok az 1750 körüli – vagyis az iparosodás előtti – időszakra becsült értékek, míg a pirosak a 2000–2009 időszak átlagolt éves antropogén hozzájárulásai.
A fürdőkádas példára visszatérve, a szén-dioxid koncentráció emelkedése ennél egy fokkal bonyolultabb: bár a leginkább meghatározó az emberiség kibocsátásának nagysága, az egyes évek átlagos növekedési mértéke eltér, melyben a kibocsátások mellett szerepet játszik az elnyelőképességet befolyásoló éghajlati változékonyság is. Például 2015-ről 2016-ra rekord mértékben, 3,39 ppm-mel nőtt a koncentráció, részben az El Niño-nak köszönhetően, mely a trópusokon szárazságot okozott, így a növényzet a szokásosnál kevesebb karbont vett fel (a kibocsátások mintegy 50%-a helyett annak csak kb. 30%-át). Vagyis, a kibocsátások mellett fontos a nyelők szerepe is abban, évről évre mi is történik a légköri koncentrációval. (Ismét a fürdőkádas példával élve: valamennyit az is változik, hogy a lefolyó áteresztőképessége mekkora, egy adott évben mennyi szén-dioxidot képesek a természetes nyelők megkötni).
A COVID miatti leállás és bezárkózás nem oldja meg helyettünk a klímaváltozást
A rekord mértékű kibocsátás-csökkenésnek lehet és kell is örülni, azonban ahogy azt elértük, túl sok negatív tényezővel járt, és ezért nem fenntartható. A világjárvány miatt már majdnem három millióan vesztették életüket, a gazdaságok mélyrepülésben vannak, emberek százmillióinak vált bizonytalanná az egzisztenciája, a társadalmak tűrőképességük határait feszegetik.
Egyesek pont a 2020-as csökkenésen keresztül kívánták relativizálni az emberiség hatását bolygónk éghajlatára, azt hozva fel példának, hogy egy ilyen rekord méretű bezuhanás is kevés a klímaváltozás mérsékléséhez, tehát nem is az emberi tevékenység hajtja a globális felmelegedést. Ennek pont az ellenkezője igaz. A COVID és annak összes negatív következménye rámutatott arra, hogy van lehetőség jelentős kibocsátás-csökkentésre, azonban azt máshogyan kell elérnünk.
Hosszú távon nem a világ leállása és bezárkózása a megoldás, mert a korlátozások után – vágyva a korábbi „normális” életre – a kibocsátások még erősebben fognak növekedni, ahogy ezt Kína példája már mutatja. Az éghajlatváltozás mérséklése globális, rendszerszintű változtatásokkal képzelhető el, amihez meg kell nyerni a társadalmak támogatását. Ehhez a politikai-gazdasági döntéshozóknak olyan valódi és hatékony kibocsátás-csökkentési terveket kellene bemutatniuk az év végén esedékes glasgow-i klímakonferencián, amik egyelőre nincsenek kilátásban.
Ahogy az ENSZ Biodiverzitással és Ökoszisztéma Szolgáltatásokkal kapcsolatos Kormányközi Platform (IPBES) jelentése is rámutatott: sokkal jobban tudnánk kezelni a jövő világjárványait, ha a megfékezés helyett nagyobb hangsúlyt fektetnénk a megelőzésre. Ugyanez érvényes a globális felmelegedésre is.
Szerző: Pieczka Ildikó, meteorológus, a földtudományok doktora (PhD), az Eötvös Loránd Tudományegyetem Meteorológiai Tanszékének adjunktusa.
Ha szeretnél még több izgalmas cikket olvasni az éghajlatváltozásról, akkor mindenképpen érdemes ellátogatnod a másfelfok.hu oldalra, ahol rengeteg érdekes téma közül választhatsz.
Nem volt pénze ételre, mostanra kasszasiker produkciókban szerepel – Pedro Pascal portréja