Eszenyi Enikőnek bocsánatkérés nélkül is megbocsátottak - De miért baj, ha valaki megússza a felelősségvállalást?
A munkahelyi bántalmazásról és zaklatásról még mindig nem beszélünk eleget. Főleg nem kezeljük a helyén. Hasonló ez, mint ami az iskolában történik oly sokszor - gondoljunk a bullyingra, zaklatásra, kipécézésre, amit sokszor sehogy sem kezelnek az intézményekben, vagy ha igen, nem jól. Hiszen ahogy az iskolákban, a munkahelyeken is egy életre megsérülhet, megnyomorodhat az ember lelkileg, mert nincs, aki és ami megvédje. Márpedig olykor a felnőttek is szorulhatnak védelemre.
Ezeket láttad már?
A lelki bántalmazás következményei beláthatatlanok, a felelősök elszámoltatására pedig csak ritkán kerül sor, gyakran még ki is tüntetik, elő is léptetik őket. Ennek a minősített esete az, ha mindez egy ismert és elismert hírességgel történik. Miközben ezeket a sorokat írom, Eszenyi Enikő minden bizonnyal éppen a harmadik Dancing With the Stars - Mindenki táncol élő show-ra készül.
A Vígszínházból botrányos körülmények között távozott volt színigazgatót sztároló tévés szerepeltetés keltett ugyan ellenérzéseket, született néhány jól megírt poszt, elhangzottak a fontos érvek és szempontok, azonban eltelt néhány nap, s a felháborodás enyhe hullámai nyomán a víztükör ismét tükörsima, nem is fodrozódik már.
Aki érti, mi történt és mi történik most, lassan feladja, hogy bárkinek elmagyarázza, aki pedig nem érti - mert nem akarja érteni vagy egyszerűen nem tartja akkora ügynek -, igazolva érzi magát, amikor újra csillogni látja a sztárt. Én azért mégis tennék egy utolsó kísérletet, hogy érthetővé tegyem, mitől bűzlik ez a történet.
Jár-e a megbocsátás annak, aki sosem kért bocsánatot?
Mit bizonyít - vagy mutat meg, tankönyvbe illően - Eszenyi Enikő tündöklése a TV2 táncos revüműsorában? Miért ünneplik ma is ezrek? Miért sétálhat el csak úgy egy volt vezető, aki emberi lelkek (és sok esetben - pszichés alapon - testek) tucatjait betegítette meg? És a botrány kirobbanása után alig három évvel miért halmozhat sikert sikerre úgy, mintha mi sem történt volna? Jár-e a megbocsátás annak, aki sosem kért bocsánatot?
„Aki a magyar néptáncot tűsarkű csizmában táncoltatja, az felér egy szándékos veszélyeztetéssel”
Kezdjük ott, hogy a volt színházigazgató érdemben soha nem reflektált a történtekre, távozásának körülményeire és az őt érő vádakra. Aki szóvá meri tenni a közelmúlt eseményeit, azt a mai napig villámgyorsan tiltja a közösségi média felületeiről, magyarán a diskurzus semmilyen formájára nem nyitott, de azt sem tűri, hogy bárki a felelősségét firtassa. (Nem trollokról beszélünk, teljesen kulturált kérdésekért, de az ügyről beszámoló cikkek linkeléséért is ez az elbánás Eszenyi oldalain.)
Ő maga annyit mondott korábban, hogy igaztalanul vádolja a rengeteg volt alkalmazott. Pont. Akik eleve azért fordultak a nyilvánossághoz, mert, ahogy az a szinhaz.hu-n megjelentetett nyilatkozatukban állt, a Vígszínházban nem állt rendelkezésünkre olyan intézményi fórum, ahol a személyes tapasztalatainkat, panaszainkat kivizsgálták volna.
A pontosság kedvéért, Eszenyi mondott még valamit: a beosztottak panasza szerinte szoros összefüggésben állt az épp futó pályázattal a színház igazgatói posztjára.
Az intézményt addig vezető színész-rendező végül visszavonta a pályázatát, noha a szakmai bizottság a botrány kirobbanásakor még őt javasolta volna a pozícióra.
Tehát mit láttunk? Először is, térjünk ki az özönvíz előtti időkre: történt egyszer, hogy egy népmesei hős, Néder Panni az első vígszínházi rendezésének premierjén, a színpadról, közönség előtt mondta el, mi folyik az intézményben, egyben bocsánatot kérve a társulattól, hogy nem tudta őket jobban megvédeni az igazgatótól. Néder 2017-es posztjában „véres és deprimáló próbafolyamatként” emlékszik erre az időszakra.
Évekkel később hetven (köztük háttérmunkások éppúgy, mint a szakma ünnepelt ikonjai), Néder kiállásakor lapító kolléga nyilvánosan és egyhangúan felszólalt. (Ezért a “lapításért” nem hibáztatható persze mindenki, de akad, akitől pozíciójának sérthetetlensége okán már korábban elvárta volna az ember a kiállást vagy beállást. Az egyetlen kivétel talán Harkányi Endre, aki három évtized után, 2015-ben távozott deklaráltan Eszenyi vezetői működése miatt, meglehetősen zajosan, nem rejtve véka alá az okokat.) Rendben, Néder előfutár volt, hírnök, a helyzet az ő idejében még nem érett meg a tömeges kiállásra, ilyen a #metoo természete, dinamikája, a dolgoknak sajátosan van meg - de megvan - a maguk ideje.
„Akkor fulladok meg, ha csöndben maradok” – a GLAMOUR Women of the Year Az év hősnője díj nyertesével, Mérő Verával beszélgettünk
A fent már említett, 2020-as nyilatkozatukban a circa hetven távozó alkalmazott azt írta, „Kiállunk az intézményben szerzett tapasztalataikról nyilatkozó Néder Panni színházrendező és Fenyvesi Lili filmrendező-rendezőasszisztens mellett. Fontosnak tartjuk a prevenciót, és szolidaritást vállalunk minden jelenleg is ott dolgozó kollégával, aki a hatalommal való visszaélés áldozata.”
Néder Panni a Túl a Maszat-hegyent 2010-ben rendezte a Vígszínházban, diplomamunkaként. A színház még Eszenyi távozásakor is játszotta az előadást, ahogy a honlapja szerint játssza ma is.
A bántalmazó ex-igazgató hangos visszatérése
2020-ban Eszenyi eltűnt, de csak egy picit. Bocsánatot nem kér, a tetteivel nem néz szembe, semmilyen felelősséget nem vállal. (Ami a belépő feltétele volna ugye a rehabilitációnak.) Ugyanebben az évben, szülővárosában, Csengerben létrehozta a Csengeri Alkotóközpontot, a CSAK!-ot, ahol a színházi pályáról álmodozó fiatalokkal foglalkozott. Hogy ez önmagában mennyire aggasztó, egy külön cikk témája lehetne. Hogy mennyire riasztó, hogy akit a neki kiszolgáltatott felnőttek bántalmazása miatt panaszol be hetven alkalmazottja, a botrány után kamaszokkal foglalkozik, akiknek még sérülékenyebb a lelke, és akik még kevésbé képesek megvédeni magukat.
Tóth Gabi véréből igyunk hát egy keveset? Neki nem jár az emberi méltóság tisztelete?
Három év után a Játékszínben - ahogy a Blikk írta idén májusban - „Vastapssal fogadta vissza a közönség Eszenyi Enikőt". A Csodálatos vagy, Júlia! címszerepét játszhatja a bántalmazó ex-igazgató, a hírek szerint nagy sikerrel.
Fél évvel a vastapsos premier után pedig a művésznő ragyog, tündököl, fürdik a népszerűségben, naponta posztolt tartalmakkal ünnepelteti magát. (Hiszen ugye az ájult imádattól eltérő hangokat bölcsen elnémítja, legyenek azok a hangok bármilyen disztingváltak.)
Ha valami, akkor ez a bántalmazó kevélysége: lepereg róla minden, mert még a hároméves vidéki száműzetés után is sérthetetlennek hiszi magát, aki kizárólag hódolatot és csodálatot érdemel. Mert talán megtámadták az irigyei, talán volt egy kis döccenő, de az élet szép, a tehetség és az érdem utat tör magának.
Mérő Vera: Kanye Westnek, a világ leghíresebb nárciszának jóval a pólóbotrány előtt el kellett volna buknia
Szabad a tánc!
És akkor a táncról. Nem, nem várta el senki, még az áldozatok sem, hogy Eszenyi örökre kerüljön a süllyesztőbe, többet ne állhasson színpadra, netán váltson szakmát. Azonban a továbblépés peremfeltételei máig nem teljesültek, hiszen Eszenyi sosem kért bocsánatot azoktól, akiket bántalmazott. Nem vezekelt, tetteivel nem nézett szembe, azokat meg sem kísérelte jóvátenni. Ezért mondom azt, hogy gond a tévécsatorna részéről Eszenyi futtatása, meg azért is, mert ez - ahogy a vastaps a színházban - a bántalmazót is megerősíti abban, hogy tulajdonképpen minden rendben van. Mindez kiszámíthatatlanul - vagy nagyon is kiszámíthatóan - nagy károkat okoz.
Azt üzeni ugyanis az országos csatorna ezzel MINDEN áldozatnak (nem csak Eszenyi áldozatainak vagy saját közönségének), hogy tökmindegy, mit csinálnak, a bántalmazó megdicsőülve lovagolhat (táncolhat) el a naplementébe. Ezért aztán jobb, ha hallgatnak.
Az üzenet sajnos minden hasonló esetben világos: az ilyesmit meg lehet tenni emberekkel, büntetlenül. Számomra mindez a hazai #metoo esszenciája. Kicsit haladtunk, kicsit visszabontottuk a tabukat, nyomokban még ilyen-olyan következmények is felfedezhetőek. Épp csak a lényeget nem értette meg az ország:
Nem. Ezt nem lehet megtenni emberekkel. Senkit nem lehet bántalmazni, zaklatni, megalázni, kínozni, megszégyeníteni, a méltóságát megsérteni. Sem akkor, ha az elkövető generációja egyik nagy tehetsége, sem akkor, ha a negyedik cé osztályfőnöke. Minden munkahelynek és, bármilyen meglepő, minden közösségnek vállalnia kell az arányos felelősséget és garanciát, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő.
Mérő Vera: Az eltörléskultúra szó szerint életveszélyes, és sosem tudhatjuk, ki lesz a következő áldozat
És ha egy tévécsatorna az efféle botrányokkal tarkított provokációt látja a produkció nézettségének biztosítékaként, az semmivel sem jobb, mint amikor a másik tévécsatorna megtűri a valóságshowban a szexuális erőszakot és bántalmazást, mi több, előszeretettel sértik meg a szerkesztők maguk is a játékosok méltóságát. Mert a tévének még mindig normateremtő - vagy a rossz beidegződéseket fenntartó - ereje van.
Ahogy annak is, ha deklarált bántalmazók sztárként szerepelhetnek. Ezeknek a gyakorlatoknak vége kell, hogy legyen, korra, nemre, bőrszínre, vallásra, világnézetre és igen: tehetségre, népszerűségre, hatalomra és sikerre való tekintet nélkül. Mert különben az eredmény az lesz, hogy marad az, ami mindig is volt: aki bántani akar, az bántani is fog, mert ugyan mi akadályozná meg benne?
