Érdemes-e feladni a szerelmet?
Örök kérdés, hogy meddig tarthat a szerelem. Persze, amikor igazán elkapnak minket az érzelmek, olyankor úgy hisszük: örökké, de aztán elég sok kapcsolatunk befuccsol, amire azt hittük: talán az lesz a végső állomás. Kérdés persze, hogy mennyire áltatjuk magunkat ilyenkor, hisz sokszor ott dübörögnek a kételyek a fejünk egy eldugott zugában, amik orbitális erővel törnek elő egy-egy veszekedésnél, de aztán elcsitul minden, és ismét elhitetjük magunkkal: ő lehet az igazi.
Ezeket láttad már?
Sokszor csak utólag döbbenünk rá, mennyire vakok voltunk, és csak évekkel később valljuk be: igazából éreztük, hogy nem tart majd örökké a hatalmas lángolás, hisz egy csomó egyet nem értés van, amit valójában csak a rózsaszín köd borít, de amint az felszáll, rájövünk: langyos vízben ücsörgünk.
És jön a kérdés: tovább kell-e állni? Hisz persze, ott a lehetősége annak, hogy beleszeretünk majd valaki másba, de mi van, ha csupán ugyanazokat a köröket kezdjük, mint azelőtt? Nagy rajongás, lángolás, sok szex, lelkesedés, érzelmek, egymás kiismerése, megszokás, nézeteltérések, viták, veszekedések, beszürkülés, unalom, fáradtság, idegesítő beszólások, bántás, szexmentes élet, őrlődés. A végén ugyanott köthetünk ki, csak közben átmegyünk egy fájdalmas szakításon vagy váláson.
Ráadásul, amint megérezzük a fájdalom fuvallatát, máris gyártjuk az érveket: végülis szeret, megvan mindenünk, felépítettünk egy közös életet, minden kapcsolat eljut egyszer egy mélypontra, és tudjuk: bárhonnan fel lehet állni. Biztonságban vagyok, tudom, hova megyek haza, és tudom: ott valaki várni fog. Mi lenne velem nélküle? Hova mennék, és mit csinálnék? Kivel beszélgetnék majd azokról a dolgokról, amikről csak ő tud? Mi lenne a becenevemmel? Kit hívnék fel, ha segítségre szorulnék? Mi lesz azokkal a pillanatokkal, amik jók, amiket szeretünk? Senki nem fogja érteni a vicceim egy részét, mert nem ismerik a szituációt, amiben született. Ezernyi kérdés, aggodalom, félelem születik, így talán sokszor mondjuk azt inkább: maradok.
Velem többször is ez történt. Éreztem, nem vagyok még kész arra, hogy továbblépjek. Mindig felütötte a fejét valami félelem, és hiába tudtam: már nem vagyok jól, mégis maradtam. Úgy éreztem, felelőséggel tartozom a másikért, hogy megígértem évekkel ezelőtt: bármi történik, jóban és rosszban is ott leszek mellette.
Talán ekkor éreztem meg igazán, mit is jelent az az eskü, amit az oltár előtt mondunk ki egymásnak. Ráadásul meg is kaptam, hogy én most valóban szörnyű vagyok, hisz megszegem az ígéretem: kvázi megbízhatatlan és bűnös ember vagyok. Szerencsére ezt a gondolatot csak rövid időre tettem magamévá, de rossz volt azt érezni: a másik valóban ezt látja bennem. És rossz volt belegondolni, hogy hány ember szenvedhet egy ilyen hittől, amit a szülők, az iskola, a társadalom, a vallás vagy bárki és bármi belénk nevel.
Én úgy érzem: nem tudok megfelelni ennek az elvásársank, sőt: egyáltalán nem is akarok! Nem akarok újra férjhez menni, mert nem tudok, nem akarok olyan ígéretet tenni, amit lehet, hogy nem tartok meg. Hazudnék, ha arra esküdnék, hogy életem végéig ott leszek akkor is, ha az a kapcsolat megnyomorít, ha boldogtalan vagyok. Nem azért, mert ennyire hedonista vagyok, hisz igen, vannak nehéz periódusok, de a nehézség átvészelése és megoldása számomra nem azt jeleniti, hogy vállalom: a következő ötven évben szenvedek, hanem azt, hogy közösen próbáljuk megoldani. És benne van a pakliban, hogy nem sikerül.
Én a szerelmet akarom ünnepelni, azt a szerelmet, ami eskük, papírok, szerződések nélkül él és gyümölcsözik. Addig, ameddig az élet, a sors, az Isten, a két ember azt úgy akarja, amíg szívből tudnak tenni érte, bármilyen periódusban is legyenek. Számomra ez az igazi "házasság", az igazi öröm és ünnepelnivaló, nem pedig azok az ígéretek, amikről nem tudom: igazak maradnak-e.
