„Szabadság nem nagyon létezett, szegénység annál inkább” - 1956 és a nők
Az 1956-os forradalom és szabadságharcban nemcsak a „pesti srácok” harcoltak, hanem számos nő is. Többségük nevét és életútját azonban a közelmúltig homály fedte.
Ezeket láttad már?
Ezen változtatott Eörsi László történész Pesti lányok, 1956 c. könyve (Budapest: Ab Ovo, 2019), melyből 66 felkelő nőt ismerhetünk meg. A forradalom kitörésének 66. évfordulója alkalmából beszélgettünk a szerzővel.
Összesen hány nő vett részt a forradalomban?
Ezt nagyon nehéz meghatározni, csak megbecsülni lehet. Kérdés mindenekelőtt, hogy kiket nevezünk résztvevőknek. Csak azokat, akik maguk is fegyvert fogtak, vagy azokat is, akik azzal segítették a felkelőket, hogy kiürítették az üvegeket és átadták nekik Molotov-koktélok készítéséhez? A nők közül a legtöbben a forradalmárok élelmezéséről gondoskodtak, röpcédulákat gyártottak és terjesztettek, vagy a sebesülteket mentették ki a frontvonalból, ami szintén egy kockázatos cselekedet volt. A 15 éves Szeles Erikát – aki Vagn Hansen dán fotósnak köszönhetőén a forradalom egyik ikonjává vált, és akiről a közelmúltban teret neveztek el Budapesten, a Józsefvárosban – például így lőtték le. A munkástanácsokban is voltak nők, illetve természetesen (noha akkoriban még a mostaninál is macsóbb világot éltünk) egy részük közvetlenül, fegyverrel részt vett az utcai harcokban. Az aktív női résztvevők (beleszámítva az imént felsoroltakat) országszerte összesen két-háromezren lehettek. Ami a fegyveresen harcoló nőket illeti, becslésem szerint Budapesten kb. 120-an lehettek.
Életkor, osztályhelyzet, egyéb tényező alapján tudunk megállapítani tendenciát?
Igen. Általában a szegényebb rétegekből kerültek ki, alacsonyabb végzettséggel rendelkeztek, sokaknak öt-hat általános iskolai osztályuk volt. Gyakran külvárosi lakosok voltak és jellemzően fiatalok, húsz év körüliek, vagy akár tizenévesek. Több roma nő is akadt köztük - noha Szabó Ilona („Czinka Panna”), akinek még emléktáblája is van a Corvin-közben, kitalált alak. Kerekes Mária viszont - akiről az alakját mintázhatták - egy valós személy volt, 17 éves roma felkelő lány, akit agyonlőttek harc közben.
Az egyetemista szervezkedők közt tudunk-e kiemelkedő nőkről? A Szabadság, szerelem c. film Falk Viktóriájának volt valós életbeli megfelelője?
Igen, többen aktívak voltak az egyetemi szervezkedők közt, például Molnár Edit. Közülük kettejükről tudom, hogy elhagyták az országot, hogy ne érje el őket a forradalmat követő megtorlás.
Mi motiválta a nőket a részvételre?
E tekintetben nem nagyon látok különbséget a nemek között. Az motiválta őket, hogy a rendszer, amiben éltek, megnyomorította őket. Szabadság nem nagyon létezett, szegénység annál inkább. Az egyszerű emberek is érzékelték, hogy az életükre befolyást gyakorol a kíméletlen diktatúra: a kultúrában éppúgy, mint a személyes életvitelben, vagy az előttük álló lehetőségekben. A kevésbé tanult embereket is zavarta a szabadság nyomasztó hiánya, rossz közérzetet okozott számukra. Még ha nem is fogalmazták meg pontosan politikailag (ahogy az értelmiségiek tették), hogy a szabad választások hiányoznak, vagy a demokratikus intézmények, a nyomor, együtt az állam erőszakosságával, fojtogató volt számukra is.
A könyvét olvasva is feltűnt, hogy a bemutatott nők között sok az árva, vagy a prostituált, akik még inkább a bőrükön érezhették a nyomort.
Ez így van. Az elesettebbek, a szegényebbek mindig jobban hajlandók vásárra vinni a bőrüket mert kevesebb a vesztenivalójuk, mint a jómódúaknak. A szegénységben élő nők nemcsak a vagyonosoktól szenvedtek elnyomást, hanem még a saját társadalmi osztályuk férfi tagjainak is ki voltak szolgáltatva.
Végül hat nőt végeztek ki. A többieknek mi lett a sorsa?
Egyesekre közülük hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetést szabtak ki, de voltak olyanok is, akiket végül nem ítéltek el, vagy nem is fogtak perbe. Többen emigráltak. Közülük kiemelném Lehotayné Mona Juditot, aki az USA-ban fényes karriert futott be. Törvényszéki patológus szakértő lett és számos tudományos társaság - akadt, amelyik mint első nőt - tagjai közé fogadta.
Hányan tudtak emigráció útján elmenekülni a megtorlás elől?
Így nem egészen helyes a kérdés. Többen tudtak volna, csak nem akartak. Egyrészt, nem lehetett előre látni, hogy milyen mértékű lesz a megtorlás, másrészt, bíztak abban, hogy nem buknak le, vagy ha mégis, elkerülik a börtönt. Becslésem szerint kb. minden tizedik felkelő hagyhatta el az országot. Havrilla Béláné Sticker Katalin is így tett, de alig két hónap után hazajött, és ez lett a veszte: letartóztatták, halálra ítélték, és az ítéletet végre is hajtották a 27 éves nőn.
Többük életrajzában olvasható, hogy társaik ellen vallottak, illetve hűséges ügynökök lettek. Ezt meggyőződésből tették vagy az enyhébb büntetés reményében?
Nehéz erre egyöntetű választ adni. Itt sem különböztek a lányok a fiúktól: körülbelül ugyanolyan arányban árulták be társaikat, általában fenyegetés vagy zsarolás hatására.
Bede Margit a perében, teljesen önként, még valótlanságokat is vallott társairól, olyan lelkesen, hogy (ilyet pedig nem sokszor olvastam a periratokban) az ügyész a kiszabott hét év büntetés enyhítéséért fellebbezett. Bede teljesen feladta a forradalmi becsületét azért, hogy elnyerje az ítészek jóindulatát. Ez sikerült is neki, nemsokára (vádlott-társai közül őt egyedül) közkegyelemben részesítették. Ezután ügynöknek szervezték be, és jelentéseiből a tartótisztjei igencsak profitáltak.
Vele ellentétben Bencze Gizella zsarolás hatására sem volt hajlandó elárulni a társait, és megfigyelni sem volt hajlandó őket. Börtön helyett ugyanis őt is beszervezték ügynöknek. Eleinte együttműködést mutatott, majd mégis a lelkiismerete szavára hallgatott: kijelentette, hogy volt társait nem hajlandó elárulni, és inkább vállalja az eljárást. Részben fiatal korára tekintettel (15 éves volt a forradalom idején) végül nem esett bántódása.
E két szélsőséges eset között pedig számos árnyalat található, akárcsak a férfiak esetében: volt, aki csak annyit vallott, amennyit éppen még elfogadtak, mások igyekeztek jobban megfelelni az elvárásoknak.
Milyen jelentősége volt a december 4-i nők menetének?
A tüntetés Obersovszky Gyula ötlete volt. A Városligetben némán vonuló nők kockázatot vállaltak: többekkel erőszakoskodtak a szovjet, vagy akár a magyar rendfenntartók, és a részvétel a későbbi életük során – azok esetében, akiket azonosítottak – nem számított jó pontnak. Tekintve a megjelentek nagy számát, jelentőségű esemény volt, mivel a résztvevők megnehezítették a hatalom dolgát, hogy egyöntetűen a „népre” vagy a „dolgozó munkásosztályra” mint feltétlen híveire hivatkozzon. A vonuló nők látványosan demonstrálták, hogy sokan nem értenek egyet a hatalom által követett úttal.
Kéthly Anna szerepe hogyan ítélhető meg? Miért nem tudott segítséget szerezni?
Kéthly Annát távollétében nevezték ki a forradalmi kormány államminiszterévé. Bécsben volt ekkor, és hazajött volna, de Sopronnál kénytelen volt visszafordulni a szovjet csapatok előretörése miatt. Próbálta befolyásolni a progresszív magyar érdekek mentén az ENSZ-t és a közvéleményt, de a ‘45 óta fennálló bipoláris világrendszerben nem volt nagy mozgástere, ráadásul az emigráns magyarságon belüli feszültségek is nehezítették a helyzetét (sokan pl. mint kommunistabérencet igyekeztek lejáratni). Mindenesetre derekasan végigvitte a harcát, és nagyra tartom őt, mert morálisan megingathatatlan volt.
Az ENSZ azonban a nagyhatalmakkal szemben tehetetlennek bizonyult, az USA és a Szovjetunió pedig sakkban tartotta egymást és (túl a felszínes hőzöngésen) zavartalanul művelhették a disznóságaikat. Később ráadásul az ENSZ a Kádár-kormány tagját tekintette Magyarország elsődleges képviselőjének, így Kéthly még inkább háttérbe szorult. 1963 után a magyar-ügy lekerült az ENSZ-ben a napirendről, miután a hivatalos narratíva szerint kiengedték az összes politikai foglyot.
Az idén szeptemberben elhunyt Wittner Mária 1970-ig ült a börtönben, ez hogy történhetett?
Őt először halálraítéltek. Annak köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt, hogy fiatal volt, még a huszadik életévét sem töltötte be a forradalom idején, erre tekintettel a halálos ítéletet másodfokon életfogytig tartó börtönbüntetésre enyhítették. Csak ‘70-ben szabadult, mert Kádárék a veszélyesebbnek ítélt egykori szabadságharcosokat köztörvényes bűnözőnek minősítettek át, hogy továbbra is a börtönben tarthassák őket. Az 56-os Intézet kutatójaként jól ismertem és kedveltem Wittner Máriát, jól tudtunk együttműködni. Akár saját társaival, feletteseivel is szembeszállva következetesen képviselte az 56-osok érdekeit. 1998-ban azonban hirtelen váltott, ekkortól kezdve már a gyűlöletbeszédeivel hívta fel magára a figyelmet. Ám méltatlan lenne, ha csak erre emlékeznénk: ‘56-os szerepvállalása abszolút tiszteletre méltó. Ugyanakkor őt magát korábban még feszélyezte, hogy szinte egyedül őt emelik ki a hősök közül, miközben társai teljes feledésbe merültek. Ezen szerettem volna változtatni a Pesti lányok 1956 c. könyvvel.
