Majd én megcsinálom, mert én tudom a legjobban! – Egy kontrollmániás élete

Előfordul, hogy a perfekcionizmus irányításmániába csap át, mely az illető társas kapcsolatait és saját lelki békéjét is kikezdi. Így van ez Lilivel is, akinek mindennapjait a kontrollmánia és enyhe kényszeresség hatja át.

„Lili vagyok, jelenleg huszonkilenc éves. Tizenkilenc éves korom körül, röviddel a szüleim válása után észleltem a kényszeresség és a kontrollmánia első jeleit magamon. Szeretem a rendet, a könyveket a saját logikám szerint csoportosítom a polcokon: színek szerint rendszereztem a kortárs irodalmi műveket, és a polcok két szélén mindig azok a könyvek vannak, amiknek a gerincük a leghosszabb, így szép szabályos ívet ír le minden könyvcsoport. Nem titok, hogy szimmetriamániás vagyok, percekig képes vagyok szimmetrikusan rendezgetni tárgyakat az asztalon, és mindig törekszem, hogy a tárgyaim elrendezésében legyen valamiféle szabályosság.”

Gyerekkorom óta azt szoktam meg, hogy minden teendőmet felírom egy füzetbe, emellett gondosan megtervezem azt is, hogy melyik nap mit eszem. Gyakorlatilag minden hónapom percre pontosan el van tervezve, tudom, mit mikor fogok csinálni, és ez biztonságot ad. A munkáimat és az egyes munkafázisokat külön lapokra és poszt-itekre írom, s különböző színű filcekkel húzom alá. Ha valami közbejön, és nem sikerül nap végén minden egyes teendőt kipipálnom, dühbe gurulok, mert úgy érzem, haszontalan voltam, és elpazaroltam a napom. Édesanyám egyébként is arra nevelt, hogy soha ne engedjem meg magamnak, hogy akár egyetlen percet is ellustálkodjak.

Tégy magad mindig hasznossá!

– mondogatta, és ez a hozzáállás belém ivódott. Amikor valaki nem tart be egy határidőt, s ezzel hátráltatja a munkám, mindig levonom a következtetést, miszerint csakis az van jól és időre megcsinálva, amit én megcsinálok. Szerintem az embereknek szüksége van a hozzám hasonlókra, a többiek – tisztelet a kivételnek – egyszerűen inkompetensek. Én mindent megszervezek, időre elintézek, mindig pontosan érkezem a megbeszélésekre és sokan dicsérik a munkámat. Kell ennél több bizonyíték?

Édesapámtól gyakran láttam, hogy miután bezárta a garázsajtót, még tizenháromszor jól megrángatja a kilincset, hogy meggyőződjön róla, biztosan nincs nyitva.

Én is gyakran visszamegyek a lakásba ellenőrizni, hogy becsuktam-e az ablakokat, lekapcsoltam-e a villanyokat. Mindig ugyanarra az ujjamra húzom a gyűrűm, ugyanazt eszem reggelire (joghurt és tej) és mindent ugyanolyan sorrendben csinálok a reggeli készülődésnél: először fogmosás, sminkelés, utána jöhet a frizura, majd az öltözködés. Nekem nem kell világjárvány ahhoz, hogy tudjam, kezet kell mosni és fertőtleníteni – mióta az eszemet tudom, fertőtlenítem tömegközlekedés közben a kezem, sőt, ha büdöset érzek, a levegőbe fújok az illatpermetemből, és nem érdekel, ha ez bárkinek is bántó.

Sajnos képtelen vagyok csapatban játszani, dolgozni, mert úgy érzem, hogy kicsúszna a kezeim közül az irányítás. Egyetemistaként ki nem állhattam az olyan feladatokat, amiket párban kellett elkészíteni. Az egész duóban dolgozás úgy végződött, hogy én magamhoz ragadtam a teljes irányítást, egyedül megoldottam a feladatot, prezentáltam is, a társamnak pedig csak okos tekintettel bólogatnia kellett az egészhez. Kosárlabdában is hasonló voltam: amint megkaparintottam a labdát, nem passzoltam le senkinek.

A változás szó hallatán is kiráz a hideg. Feszélyez, ha nem a megszokott környezetemben vagyok (habár világot látni, utazni nagyon szeretek). Amikor a régi tévém elromlott, meggyászoltam és szipogva betettem a szemeteskukába, míg az újra rá sem néztem két hónapig, sőt, haragudtam rá.

Az egyetlen terület, ahol képes vagyok lemondani a teljes irányításról, az a jelenlegi párkapcsolatom. A párom mellett képes vagyok spontánabb lenni, el tudom engedni magam, és megbízom a javaslataiban. Eleinte nagyon nehéz volt elfogadni, hogy hozzám hasonlóan ő is domináns ember, de szeretem, és hiszem, hogy sose akarna rosszat nekem. Éppen ezért kész vagyok kompromisszumokra a jól működő kapcsolat érdekében. Azt nem mondom, hogy ha vele vagyok, nem igazgatom meg a tárgyakat az asztalon, vagy nem simítom ki a recéket az ágytakarón, de az ilyesmiken ő jókat mosolyog, és inkább cukinak tartja, mint szégyellnivalónak.

Mit lehetne tenni a kontrollmánia ellen?

„Az irányításmániás emberek valószínűleg az összes kapcsolatukban nehezen engedik ki a kontrollt a kezük közül, vagyis a családban, a munkában, a baráti kapcsolataikban, sőt, párkapcsolatukban is kontrollmániások. Jellemző rájuk, hogy abban a tudatban élnek, hogy folyton nekik van igazuk, mindent ők tudnak a legjobban, ugyanakkor saját magukkal szemben is irányításmániások, azaz ők maguk is szenvedhetnek ettől” – mondja

Dr. Tolvay Katalin pszichiáter, s egyúttal azt javasolja, hogy soha ne próbáljunk meg irányítani egy irányításmániást.

„Álljunk ki magunkért, de ne mondjuk meg neki, hogy mit csináljon, mert attól dühbe gurulhat és megvonja tőlünk a bizalmát. A legjobb, ha megértően viszonyulunk hozzá és kifejezzük, hogy értékeljük a véleményét, de szeretnénk elmondani a sajátunkat is. Veszekedés helyett nyugodtan és magabiztosan érveljünk. Ne feledjük, hogy az irányításmániásokhoz mindenekelőtt türelem kell, és nem szabad rögtön csodát várni. Jó hír, hogy a kontrollmánia mértéke csökkenthető. Érdemes először a kis, hétköznapi dolgokkal kezdeni, amik nem okoznak nagy szorongást. A legközelebbi program tervezésénél próbáljuk meg elérni a kontrollmániás személynél, hogy engedje át másnak a szervezés lehetőségét. Amikor pedig tervezi a hetét, kérjük meg, hogy tűzzön ki egy olyan napot, amikor hagyja magát sodródni az árral, és ne tervezzen semmit előre. Ha szakemberhez fordul az illető, akkor érdemes megvizsgálni, milyen fiatalkori élmény során alakult ki az irányításmánia, hiszen az mindenki számára egyértelmű, hogy képtelenség a világ összes dolgát irányítani.”

Cikk: Jónás Ágnes