Attól még, hogy Donald Trump bátran szembe fordul a jövővel, nem az a jó döntés, ha mi is követjük őt ebben

Több szempontból is nagy horderejűnek tekinthető az újra megválasztott Donald Trump január végi rendelet-dömpingje: amellett, hogy elindította a bevándorlás szigorítását és felülvizsgálta a TikTok közösségimédia-felülettel szembeni „ellenérzéseket”, újra kiléptette az országát a Párizsi Klímaegyezményből. A döntés több szempontból is aggályos, hiszen az aláírás ezernyi veszélyes üzenetet hordoz magában. Többek között azt, hogy a klímaváltozás nem annyira égető probléma, mint amennyire valójában az.

Szimbolikus megállapodás, szimbolikus válasz

Bár első látásra valóban félelmetesnek tűnik Trump döntése, érdemes lehet egy pillanatra mögé tekinteni. A Párizsi Megállapodás azzal a céllal jött létre 2015-ben, hogy az aláírók együttesen lépjenek fel az éghajlatváltozás ellen. (Többek között mérsékeljék például az üveghatást okozó gázok kibocsátását.) Az országok méretkülönbségéből fakadóan az ezzel kapcsolatos vállalások nem egyenlők, sőt: minden részes félnek az önmaga által meghatározott, saját magáról szóló kibocsátás csökkentéséért kell „csak” tennie. Ez alól mentesül az, aki kilépteti az országát az egyezményből.

Donald Trump lépése már csak a fent leírtak miatt is szimbolikusnak mondható, különösen azzal a ténnyel kiegészítve, hogy az USA egyik hivatalos klímacélja az volt, hogy 2030-ra 50-52%-kal csökkentse a kibocsátás szintjét 2005-höz képest. (A másik vállalásuk 2035-re szólt.) Miután Trump hivatali ideje 2029. január 20-án jár le, nem őt sújtotta volna egy esetleges szankció sem. (Ilyenről egyébként nincs szó: a Párizsi Megállapodásban nem rögzítettek büntető jellegű szankciókat, sőt, a be nem tartott vállalással is benne lehet maradni.)

A leírtakból kitűnik: a Párizsi Megállapodás önmagában inkább egy szimbolikus jogi dokumentum, ahogy az abból való kilépés is. A szimbolika azonban itt véget is ér, hiszen a jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint az USA a legnagyobb történelmi szén-dioxid kibocsátó a világon, magyarán az övé a legnagyobb felelősség a probléma kialakulásában. (1750 és 2017 között a kumulatív CO2-kibocsátások 25%-áért az Egyesült Államok tehető felelőssé. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy a klímaválság kapcsán gyakran felemlegetett Kína ugyanezen az időtávon „mindössze” 12,7%-áért, India pedig 3%-áért felelős.)

Mérgező divat: az iparág egészségügyi kockázatai és fenntartható alternatívák

Miután historikusan az USA-é a legnagyobb szelet a „szennyezés-tortából”, logikus lenne, ha élen járna a saját kibocsátásai visszafogásában, az éghajlatváltozás következményeire való felkészülésben, esetleges kárelhárításban is. Figyelembe véve azt az extra tényt, hogy Trump vállalásai között a fosszilis energiatermelés felvirágoztatása, és a gyártókapacitások visszaépítése szerepel az elkövetkezendő években (mindkét tevékenység növeli a kibocsátásokat) érzékelhető, hogy Uncle Sam nemhogy visszafogná a gyeplőket, inkább a lovak közé hajítja azt. Az elszabadult ménes pedig úgy tapossa össze a klímaváltozásról szóló egyéni és nemzetközi diskurzust, mintha egy rodeón ülnénk.

Nem annyira titkos üzenet

„Két veszélyt is látok az egyén szintjén” – kezdi válaszát Huszár András, a Green Policy Center igazgatója azzal kapcsolatban, mit üzen az egyénnek az, hogy a világ vezető nagyhatalmának elnöke kiléptette az országát a Párizsi Megállapodásból. „Az egyik, hogy sokaknak az a benyomása keletkezhet, ha nem foglalkozunk az éghajlatváltozással, akkor az »nincs is«, »eltűnik«... A másik, hogy a döntéssel (újra) “identitáskérdéssé” válik a klíma probléma.

Az elmúlt időszakban úgy tűnt, (végre) valamennyi politikai oldal elismeri magát a jelenséget: a viták a »létezik-e a klímaváltozás« kérdésről a válaszlépésekre helyeződtek át. Azzal, hogy Trump fennen hangoztatja, hogy a klímaváltozás egy »átverés«, visszatereli a viták fókuszát arra, hogy magát a probléma létezését vitassák (akár a hívei is) a mindennapi beszélgetések során. Ez elképesztően lecsökkentheti annak az esélyét, hogy időben érdemi lépéseket tegyen a társadalom (is)!” – magyarázza a szakértő.

A döntés közösségi szinten (is) felébresztheti a kisördögöt az emberek fejében, hiszen, ha egy ekkora nemzet elbagatellizálja a klímaválságot, miért kéne, hogy a kisebb nemzetek (például hazánk) komolyan vegyék azt? Huszár András szerint a kérdésre jogi- és önérdekű válasz is adható.

„A jogi válasz szerint a 2015-ben elfogadott és Magyarország által is ratifikált Párizsi Megállapodás előírja az országok számára, hogy a lehetőségeikhez képest mindent tegyenek meg a klímaváltozás elleni fellépés során. Ez nyilvánvalóan nehezen definiálható konkrétan, de például Magyarország egészen konkrét nemzeti célokat tűzött ki e körben, amelyeket (elvileg) nem befolyásol, hogy más országok mit tesznek vagy nem tesznek,” – húzza alá a szakértő.

„Másrészt a »nemcselekvés« olyan hatásokkal jár, amit egyikünk sem szeretne megtapasztalni. Saját érdekünk, hogy mi is hozzátegyük a részünket a globális változáshoz, mert minden megtakarított vagy elkerült kibocsátás számít! Emellett hogyan várhatnánk el másoktól a cselekvést, ha mi magunk nem teszünk meg mindent? A Trump hátraarcnak lehet(ne) egy olyan pozitív hatása, hogy mindenki mást arra ösztönöz, hogy még többet tegyen, mint eddig. De azt el kell ismerni, hogy az Egyesült Államok érdemi fellépése nélkül a globális probléma nem megoldható.”

„A slow márkák biztosan nem tudnak a Shein-nel versenyezni, de ez nem is lehet a céljuk” - beszélgetés Mengyán Eszter divatszakértővel

Nemzetközi hatások

A szimbolikus kilépésnél is nagyobb baj, hogy a befolyásos klímadiplomácia nem segíti majd elő a globális fellépést. „Az amerikai klímadiplomácia tökéletes célja lehetne, hogy a legkülönbözőbb eszközökkel rábírja a partnereit ambiciózusabb klímavállalások megtételére. Ehhez képest (habár ezt Trump külön nem jelentette be), gyakorlatilag borítékolhatóan nem folytat majd semmilyen klímadiplomáciai tevékenységet, ami óriási veszteség. Soha nem lenne nagyobb szükség az országok meggyőzésére, rábírására, hogy gyorsabban csökkentsék a kibocsátásaikat, mint most!” – mutat rá a szakértő a témával kapcsolatban írt elemzésében.

A döntés harmadik súlypontja a klímafinanszírozáson érhető tetten: abból, hogy az USA kivonja magát a klíma diskurzusból, egyenesen következik az is, hogy megvonja a támogatást azoktól a szervezetektől, akik az éghajlatváltozás elkerülhetetlen hatásaira való felkészülésben munkálkodnak. Hosszabb távú dominó-effektus lehet, hogy így befagyasztják azokat a forrásokat is, amelyeket azoknak az országoknak juttatnának, akik már most az éghajlatváltozás bekövetkezett hatásaitól szenvednek. Márpedig sok fejlődő ország azzal érvel, ha nem kap forrást, akkor nem tud vagy nem fog kibocsátást csökkenteni – teszi hozzá a szakértő.

Van-e értelme?

Bár Trump döntése több fronton is negatív üzenetet hordoz magában, nem szabad elfelejtenünk, hogy:

• a klímaválság nagyon is létező probléma
• az eddigi klímatörekvéseknek pedig igenis vannak kézzel fogható, pozitív eredményei!

Az EU például 37%-kal csökkentette a károsanyag-kibocsátását 2023-ra (1990-hez képest), a koronavírus-járvány korlátozásai idején pedig számtalan ponton bebizonyosodott, ha kevesebb üvegházhatású gáz kerül a légkörbe, tisztábbá válik a levegő.

Egy csomag csipesz hatszáz forint a sarkon, miért rendeljem meg négyszázért Kínából avagy így (nem) jártam a Temuval

„Másrészt nincs B terv. Ha nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt, akkor olyan mértékű katasztrófák bekövetkezését tesszük elkerülhetetlenné, amikből a »helyreállás« összehasonlíthatatlanul több pénzbe, időbe és energiába kerül majd. A lehetőségeihez képest mindenkinek részt kell vennie ebben! Arra, hogy egy szereplő büszkén szembe fordul a jövővel, nem az a jó válasz, ha követjük őt ebben!” – vonja le a végső konklúziót a szakértő.