Lehet-e a példaképünk Costa Rica, a zöld politikák bajnoka?
Az ország általában úgy jelenik meg a médiában, mint a természetvédelem egyik éllovasa, amely folyton ambiciózus célkitűzésekkel lepi meg a világot.
Ezeket láttad már?
„Karbonsemlegesség” rekordidő alatt, „műanyagmentes” ország – ráadásul mindez egy olyan térségben, ahol a hírek általában kivándorlásról, nyomorról és erőszakról szólnak. Mennyire hihetünk a környezettudatos kormányzás imázsának, és mit tanulhatunk Costa Ricától?
Erdőirtás helyett sikertörténet
Az alig ötmilliós lakosú és egy kelet-magyarországnyi földnyelven elterülő Costa Rica a közép-amerikai régió egyik legszerencsésebb országa. A demokratikus intézmények kiépítése már a 19. század végén megkezdődött, és a szomszédoknál, például Hondurasban, Guatemalában vagy Salvadorban, óriási pusztításért felelős polgárháborúkból, katonai beavatkozásokból, államcsínyekből ide alig jutott.
Olyannyira, hogy 1948 óta hadsereget sem tart fenn, és Közép-Amerika Svájcának is szokták nevezni, semlegessége és szociális vívmányai miatt. A hasonlat persze kissé sántít: a korrupció, a szegénység, az Egyesült Államokat célzó drogkereskedelem átmenő forgalma itt is komoly feszültségeket okoz, csak épp az állam sokkal jobb formában van, mint az a környéken jellemző.
Valahogy így van ez a környezetvédelmi törekvésekkel is: a fantasztikus biodiverzitással, csak itt előforduló növény-, állatfajok és folyók sokaságával megáldott Costa Rica valóban például szolgálhat az egész világnak. De érdemes bekukkantani az ökológiai bajnok imázsának díszletei mögé is.
Az ország egyik legmegnyerőbb sikertörténete az ötvenes évektől felszámolt, óriási erdőterületek „visszatelepítése”. 1985-ig még Costa Ricában irtották a leggyorsabb ütemben az erdőket a világon, de 2013-ra újra fák borították az ország több mint felét. Azaz alig 30 év alatt sikerült megduplázni az erdőfelületet, ráadásul épp egy olyan régióban, a Föld erdeinek felével rendelkező Latin-Amerikában és a karibi térségben, ahol ma is nehéz feltartóztatni a fákat felfaló mezőgazdasági és ipari tevékenységeket.
Ezt az eredményt kitartó kormányzati munkával, tiltásokkal, célzott adópolitikával és össztársadalmi erőfeszítéssel sikerült elérni. A másik gyakran emlegetett rekord, hogy a csaknem teljes nemzeti áramfogyasztást megújuló források fedezik évek óta. Elsősorban vízenergia, amely a kormányzat szerint „tisztának” minősül, de a valóság ennél kicsit összetettebb: a számtalan gátrendszer kialakítása ellen ugyanis sok helyütt szívósan küzdött a folyókhoz természetes állapotukban ragaszkodó lakosság.
A magánvállalatok bevonásával, gyakran a helyi szükségleteket és az őslakosok jogait figyelmen kívül hagyva, jelentős környezetrombolás árán megvalósuló megaprojektek még az alacsony fogyasztói árakat sem garantálják feltétlen. Nem csoda, ha sokan kritizálják őket, és a fehér szénnek is nevezett vízenergia helyett más kapacitások fejlesztését szorgalmazzák, például nap- vagy szélenergiát. De még inkább átfogó, átgondolt és a vállalatok, befektetők helyett a lakosságot és a környezetet védő politikai döntéseket.
Műanyag nélküli állam
A közelmúltban gyakran hallhattuk azt is, hogy Costa Rica hamarosan „műanyagmentes” ország lesz. Valójában egyelőre csak az egyszer használatos műanyag eszközök korlátozását célozza egy törvénytervezet, amely június elején került a parlamentbe. Méghozzá több hónapos késéssel, miután a vállalatok nyomására elakadt a projekt. Az ország tavaly áprilisban megválasztott ifjú elnöke, a 39 éves Carlos Alvarado el is ismerte, hogy a magánszektor egy része aggodalmát fejezte ki a veszélybe kerülő munkahelyek miatt.
Costa Rica naponta 4000 tonna műanyaghulladékot termel, és a hosszú távú cél az, hogy 2030-ra minden importált, helyben termelt és forgalmazott, egyszer használatos műanyagterméket újrahasznosítható anyagokkal kell helyettesíteni. De egyelőre a kifejezett tiltás csupán az állami intézményekre vonatkozik: ezek nem vehetnek például eldobható poharakat, tányérokat, evőeszközöket saját használatra. Ezzel szemben a magáncégek továbbra is vásárolhatnak ilyesmit, csak épp 25%-os adó ellenében.
Mindez remekül hangzik, csak ebből még nem látszik, hogyan tűnhetnek el a kárhoztatott műanyagok egy évtizeden belül, és kicsit így van ez a karbonsemlegességgel is, amit időről időre megígérnek az ország vezetői. Igaz, újra meg újra kitolt határidővel…
Elsőként 2007-ben lepte meg a lakosságot azzal a bejelentéssel az ország akkori elnöke, Óscar Arias Sánchez, hogy 2021-re eljön a karbonsemlegesség. Azért választotta ezt a dátumot, mert ekkor lesz kétszáz éve, hogy a konkvisztádorok megjelenése, majd két és fél évszázadnyi spanyol uralom után hazája elnyerte függetlenségét.
Kétségtelenül szép elképzelés volt a 200 éves államiságot a „nettó zéró kibocsátás” jegyében megünnepelni. Csakhogy Arias Sánchez bejelentését nem igazán követték aktív, átfogó és átlátható erőfeszítések, ahogy a további hasonló ígéreteket sem.
Álom a zéró kibocsátás?
Legutóbb a már említett Carlos Alvarado hirdette meg idén februárban, hogy 2050-re az ország megszabadul a fosszilis tüzelőanyagoktól, amelyek jelenleg energiafogyasztásának több mint 60%-át fedezik. Ezúttal is felmerültek azok a kritikák, amelyek már a korábbi ígéreteket is puszta politikai kampánynak minősítették. Nemcsak a zöld szervezetek, de más területekről érkező szakértők, elemzők szerint sincsenek valódi változásokat megalapozó döntések a programban. Így például az egyik legnagyobb kihívás a nemzeti kibocsátás csaknem feléért felelős közlekedés: Latin-Amerikában csak Argentínában és Mexikóban van több autó lakosságarányosan.
A nemzeti dekarbonizációs terv célkitűzése a járműpark jelentős részének elektromosra cserélése, de a jelenlegi magas árak mellett ez inkább csak vágyálom. De akadnak más problémák is: az állam bevételeinek több mint ötöde a fosszilis energiahordozókra kivetett adókból származik, ha ez a bevétel csökken, hogyan pótolják majd a már most is a deficit csökkentését ígérő kormányok?
A „nettó zéró kibocsátás” azt jelenti, hogy egy ország csak annyi üvegházhatású gázt bocsát ki, amennyit elnyel. De a kompenzáció is véges lehetőség: például az erdők területe már nem növelhető nagy mértékben. Azaz a kibocsátás csökkentésére kellene koncentrálni, ehhez pedig mélyebb reformokra és változásokra van szükség. A fenti példánál maradva a közösségi közlekedés vonzóbbá tétele mellett arra is, hogy kevesebbet kelljen utazni az embereknek és az áruknak is. Ehhez pedig meg kell változtatni a fogyasztás, a kereskedelem, de a termelés, a munka és a szolgáltatások jelenlegi működését is.
Mindez nem lehetetlen, ha az állam és a társadalom egésze elkötelezi magát a változás mellett – ha a következő években az anyagi és szellemi, az együttes és egyéni erőfeszítések ebbe az irányba mutatnak. Persze a kormány tervét azok is támadják, akik a gazdasági növekedés lassulása, egyes szektorok érdekei miatt aggódnak. Minderről fontos átlátható módon lefolytatni a vitákat, hiszen az is lényeges kérdés, kit hogyan kompenzál az állam, és a politikai döntéshozók szobájába nem mindenkinek van bejárása…
E nehézségek ismeretében is bátran mondhatjuk, hogy Costa Rica érdemes az elismerésre, hiszen több évtizedes távlatban bizonyította, hogy a környezetvédelem egy szegény országban sem luxus, hogy a klímaváltozás elleni küzdelmet a politika középpontjába lehet és kell állítani. De a helyi civil társadalomtól megtanulhatjuk azt is, hogy fontos a szép szlogenek mögé látni. Mert a „tisztaként” reklámozott energia nem is mindig olyan tiszta, a „zöldnek” nevezett fejlesztések nem feltétlen az igazi szükségleteket szolgálják, és a politikusok hajlanak arra, hogy jobban figyeljenek a nagy befektetők, mint a lakosság érdekeire. Ne hagyjuk őket egyedül, mert nem fogják helyettünk megoldani a problémáinkat.
