„Szerintem igenis egy fecske is tud nyarat csinálni” - Hogyan jut el valaki a cigánytelepről a rákkutatásig?
Horváth József már egészen fiatalon tudta, hogy a tanulás az egyetlen módja, hogy kiszakadjon cigánytelepről, ahol boldog gyerekkorát töltötte, de már akkor rájött, hogy amit igazán szeretne, az mások segítése.
Ezeket láttad már?
A molekuláris genetikus többször kapta meg a példakép díjat. Munkájában azt kutatja, hogyan segíthet az onkológiai kezelésben részesülők állapotán javítani, szabadidejében pedig a családjának él vagy fiataloknak segít, hogy megmutassa, igenis érdemes küzdeni a céljaikért. Horváth József a GLAMOUR-nak elmesélte, hogyan lépett ki cigánytelep közegéből.
Mi a legboldogabb emléked a gyerekkorodból?
Annak ellenére, hogy Karcagon a déli külváros cigánytelepén szegény, vagy ingerszegény környezetben nőttem fel, a gyermekkorom nagyon boldog volt. Kimentünk, játszottunk, persze rosszalkodtunk. A barátainkkal együtt minden délután visszamentünk az általános iskolánkba, és ott fociztunk ahelyett, hogy valami komolyabb rosszaságot csináltunk volna. Gyerekkoromban tanultam meg azokat az értékeket, mint hogy a család, az összetartás, a szeretet mindennél fontosabb. Ezeket az értékeket próbálom átadni a fiamnak is. A Biblia is azt írja, hogy a hit, a remény és a szeretet a három legfontosabb.
Mennyire volt egyértelmű a továbbtanulás kérdésköre?
Tudtam nagyon jól, hogy az egyetlen lehetőség arra, hogy kiszakadjak ebből az ingerszegény környezetből, és vigyem valamire, az egyedül a tanuláson keresztül valósítható meg. Sokáig ügyvéd szerettem volna lenni, elsősorban cigány ügyekkel foglalkozni, és karitatív módon segíteni az olyan cigány embereket, akik a jogorvoslatukat egyrészről nem értik, másrészről nem lett volna lehetőségük megfizetni egy jó ügyvédet. A szüleim, a keresztszüleim, az általános iskolában az összes tanárunk támogatott, és igazából nem is nagyon kellett minket erre tanítani, vagy megértetni velünk, hiszen egyértelműen láttuk azt, hogy ha az ember nem tanul, vagy nem szerez szakmát, középfokú vagy felsőfokú végzettséget, akkor nem fog bekerülni sehova, nem lesz állása. A rendszerváltás után egyértelműen megmutatkozott, hogy azoknak, akiknek nem volt megfelelő képzettségük, nem kerültek be, ha cigány, akkor végképp nem, vagyis a diszkriminációval is számolni kellett még pluszban.
Milyenek voltak a gimnáziumi évek, mennyire voltak befogadóak?
Az első éveimet Pécsen kezdtem a Gandhi Gimnáziumban, ami egy speciális szegregációja volt a cigány fiataloknak, ahol az volt a cél, hogy a jó tanuló, vagy tanulni vágyó cigány fiatalokat segítsék el akár a felsőfokú szakképesítéséig, egyetemig, Phd képzésig. Speciális képzésünk volt, kilencven perces órák, mint az egyetemen, tehát reggeltől késő délutánig folyt az oktatás, rengeteget tanultunk. Itt az elfogadás nem volt kérdés, hiszen a diákok 98-99 százaléka cigány származású volt, pontosan emiatt is jelentkeztem oda. A szüleim válása után haza kellett jönnöm Karcagra, a Szentannai Sámuel gimnáziumba kerültem, ahol segítség volt, hogy a nővérem odajárt, illetve a tanárok közül is nagyon sokakat ismertem már akkor is. Abszolút nem éreztették azt, hogy más lennék azért, mert cigány vagyok. A kilencvenes, kétezres években még nem volt ennyire nyílt a beszélgetés a cigányság helyzetéről, kérdéséről, és nem is volt igazán ez téma. Amióta nagyobb a sajtószabadság, meg az online tér is, azóta sok esetben sajnos a szenny és a valótlan információk ömlenek, de ezzel nem tudunk mit kezdeni. Akkoriban mindenki tudta, hogy ki a magyar, ki a cigány. Nem volt kérdés, de nem is firtattuk ezt, azt iskolában sem volt téma. Az már más kérdés, hogy ezt nem mindenki így élte meg, vagy nem mindenkivel így történt. Ebben a tekintetben szerencsés vagyok.
Értelmiségiként mennyire változott meg a kapcsolatod a roma gyökereiddel?
Talán a legnehezebb dolgunk nekünk van, akik kiszakadunk a telepről. Már sosem fogunk oda tartozni, de a többségi társadalomba sem, annak ellenére sem, hogy végzettségem van, mert a C-betű mindig ott lesz a homlokomon. Ha sétálok az utcán, nem fogják tudni megmondani az emberek, hogy ott jön Horváth Józsi, aki molekuláris genetikus, és nyilván nem bűnöző, vagy drogdíler vagy akármi. Már sem ide, sem oda nem tartozunk, és ezt a helyzetet meg kell tanulni kezelni, és arra figyelni, hogy az ember ne hasonuljon meg, ne szakadjon kétfelé, és ne legyen identitászavara. Nekem sem volt könnyű, hogy mikor hazamegyek, vagy akárhol vagyok, akkor ne érezzék azt, hogy most az értelmiségi beszél belőlem, hanem maradjak a Józsi, aki ott nevelkedett fel a cigánytelepen.
Iskolás kutatómunkádhoz külvárosi és saját korábbi iskoládból is gyűjtöttél adatokat, a témája pedig a drog, egészen konkrétan a fű volt. Hogyan fogadta ezt a tudományos világ?
Amikor átkerültem a Gandhi Gimnáziumból Karcagra, a biológia tanárnőm, Kolostyákné Zsuzsa néni figyelt fel a bennem lévő tehetségre, és megkért, hogy járjak fakultációra, esetleg versenyekre biológiából. Ekkor kerültem közel a drogkutatáshoz, drogprevenció témához, amit Zsuzsa nénivel együtt végeztünk. Az volt az elsődleges célom, hogy megértsem, mi játszódik le az ember fejében, amikor elszív egy füves cigit, és ennek milyen élettani hatásai vannak, illetve a másik része volt ugye maga a felmérés, amiben konkrétan kitértem név nélkül arra, hogy a fiatalok mennyire találkoztak már drogokkal, honnan ismerik, hogy jutnak hozzá, miket próbáltak már. Ott egyértelműen látszott a legnépszerűbb a marihuána vagy kannabisz növény volt. A regionális versenyen túljutottam, és az országos versenyen Debrecenben az Élettudományi Szekcióban nagydíjas lettem. Az agykutatás témájában szerettem volna tovább haladni, de azt figyelembe kellett venni, hogy a szűkös anyagi helyzetem csak azt engedte meg, hogy Debrecenbe vagy Nyíregyházára adjam be a felvételi jelentkezésemet, mint biológus. Végül Debrecen mellett döntöttem, itt kezdtem el orientálódni a genetika felé. A Phd képzésem alatt már konkrétan rákkutatással foglalkoztam.
A rák valószínűleg minden család életében okozott már traumát, a rákkutatás -laikusként gondolva – egyszerre nagyon nemes, és nagyon felelősségteljes terület. A segítségnyújtás mellett mi az, ami motivál?
Az volt a fő cél, hogy magához a betegséghez tudjak adni valami olyan pluszt, amivel segíthetek embernek. Ez a plusz lehet akár kezelés, vagy ingyenes konzultáció. Ahogy ügyvédként vagy ügyészként ingyenesen szerettem volna segíteni az embereket, itt is ez volt a célom. Rá kellett jönnöm, hogyan tudnám visszaadni az embereknek azt a rengeteg tudást, amit az egyetemen sajátítottam el. Mikor az ember megkapja a leletét az orvostól, nyilván a 80 százalékát nem érti. Azt csinálom már sok-sok éve, hogy elmagyarázom, hogy mi áll a leleten, azzal a kitétellel, hogy orvosi tanácsadást nem végzek. Így a karitatív tevékenység is megvalósult, nem tudom megszámolni, azóta hány embernek segítettem.
Mi az, amire a legbüszkébb vagy a pályádon?
Azért szerettem volna kutató lenni, hogy olyan dolgot adjak a világnak, amit előttem nem igazán csináltak. És bátran mondhatom például a CBD alternatív terápiában végzett munkám Magyarországon, és akár a környező országokban úttörőnek számít a klinikai felhasználásban. Segíteni beállítani egy helyes adagolást, vagy éppen megmutatni azt, hogyan is célszerű úgy alkalmazni, hogy semmiféle negatív hatás ne lépjen fel az állandó gyógyszerekkel vagy a kapott onkológiai kezelésekkel. Ez egy óriási feladat volt, és az évek során több olyan alkalmazási protokollt létrehoztam, amivel jól működnek a készítmények. Hiszem, hogy a magamnak kitűzött célt már bőségesen elértem. A legbüszkébb pedig egyértelműen a fiamra vagyok.
Mennyire lehetsz szerinted példa más, hasonló körülmények között élő fiatal számára?
Sokan mondják, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de szerintem igenis egy fecske is tud nyarat csinálni, és igenis el lehet ültetni a magot a fiatalok szívében, fejében. Ha ezt továbbadhatom, és már ha egy-két gyermeket más útra tudok terelni, az siker. Nem azt mondom, hogy mindenki legyen biológus, és nem a gyereket vagy a viselkedését szeretném megváltoztatni, hanem csak a felfogást, az életszemléletét, és ha ez sikerül, akkor bátran mondhatom, hogy megérte élnem. Ahhoz, hogy példakép legyen valaki, nem biztos, sőt az esetek nagy részében nem kell, hogy olyan végzettsége legyen, mint ami nekem, vagy nem kell, olyan életutat bejárjon, hanem hogy az adott példakép egy olyan dolgot képviseljen, amivel lehet azonosulni, és nem biztos, hogy ugyanazzá szeretnék válni, de hasonlóan szeretnék küzdeni a céljaimért.
Mi a legfontosabb, amin a társadalomnak változtatni kellene, hogy a roma és nem roma származású gyerekek egyenlő esélyekkel indulhassanak az életben? Hogyan lehet hatékonyan küzdeni a bárkinek a diszkriminációval szemben?
Ez egy nagyon-nagyon összetett kérdés, megmondom őszintén, nem nagyon szeretek az ilyen kérdésekbe belemenni, hiszen ezeknek már legtöbbször politikai vonatkozása is van, amitől én abszolút mértékben elzárkózom. Ezt a helyzetet csak akkor lehetne megoldani, hogyha tényleg minden ember úgy kezelné egymást, mint ahogy a Bibliában is meg van írva: Szeresd felebarátod úgy, mint önmagad. Ha nem az ellenséget látnánk mindenkiben, ha a dolgok szebbik oldalát is meg tudnánk látni, akár az életünkben, vagy akár a másik emberben, akkor talán minden más lenne. Mindig is lesz diszkrimináció, minden emberben van némi, ezt csak úgy lehet leküzdeni, hogy azt a szeretetet, amit mi elvárnánk mástól, azt adjuk vissza. Igaz a mondás, hogy annyi vagy, amennyit beleadsz a világba.
