Brjeska Dóra ráktól a kendőtervezésig: ˝Oké, vegyük ki, a többi részletkérdés˝
Brejska Dóránál, a Füles Odú blog szerkesztőjénél körülbelül három éve diagnosztizáltak a rákot, ám ő a betegsége okozta nehézségek ellenére is optimistán éli mindennapjait. Olyannyira, hogy mára már nem csak önmagában és a családjában tartja a lelket, de blogjával, nemrég megjelent könyvével, és saját készítésű fejkendőivel sorstársait is támogatja. Vele beszélgettünk ezzel a nehéz kórral kapcsolatos tapasztalatairól, munkásságáról.
Ezeket láttad már?
Nagyon fiatalon diagnosztizáltak. Mi volt az első gondolatod ekkor?
Igen, 31 éves voltam. Őszintén? Amikor elmondta az orvos a patológián, hogy ez tényleg rosszindulatú daganat, az volt az első gondolatom, hogy oké, vegyük ki, a többi részletkérdés. Mivel már elég sok mindent láttam a betegséggel kapcsolatban, pontosan tudtam mi történik. Pont négy hónappal azelőtt, hogy kiderült, beteg vagyok vesztettem el egy közeli hozzátartozóm szintén rákban. Arra gondoltam, hogy a mellem nem létszükséglet, ha kell, vegyék le, csak gyógyuljak meg. Egy héttel később derült ki, hogy ez ebben a formában sajnos nem fog menni. A CT azt mutatta, hogy a rák már eléggé szétterjedt, a tüdőmet és a májamat is érinti. Azt hiszem volt két nap, ami azzal telt, hogy megpróbáltam felfogni, és közben nem pánikot kelteni a környezetemben. Különösebben nem agyaltam soha azon, hogy miért én. Ez van, változtatni nem nagyon tudok rajta, szóval nem is nagyon gondolkodtam, csak elindultam, és csináltam mindent, amit kellett.
Mit tapasztaltál a családod oldaláról? Hogyan fogadták a rossz hírt, hogyan támogatnak most?
A helyzethez képest mindenki nagyon jól fogadta, persze vannak nehézségek, de nagyon ügyesen élik túl velem a mindennapokat. A kishúgom éppen érettségire készült, amikor beteg lettem, rá nagyon büszke vagyok, hogy ilyen higgadtan, felnőtt módjára tudja kezelni, és helyt tudott állni akkor is, amikor még nem tudtuk mi lesz. Anyuval az első perctől tartjuk a régi szokást, hogy a beteg nem megy egyedül orvoshoz. Ő jön velem mindenhova, beadja az injekciókat, ellenőrzi a gyógyszereket, a kontrollok idejét. Bármi van, tudja a megoldást, vagy tudja, kit kell felhívni. Nélküle valószínűleg nem jutottam volna el idáig. Szerencsére a legtöbben a családban és a barátaim között tudják, hogyan gondolkodom a betegségről, és ők is ennek megfelelően kezelik.
A blogodban szinte csak pozitív hangvételű írásokat olvashatunk, meglehetősen életerős, optimista személynek tűnsz. Honnan merítesz ennyi erőt?
Fogalmam sincs, ez csak úgy jön. Valószínűleg nagy szerepe van benne a korábbi tapasztalataimnak, amik segítették kialakítani ezt a hozzáállást. Azt gondolom, hogy tisztában kell lenni a helyzetünkkel. Ha valakit korai stádiumban diagnosztizálnak, akkor azzal, hogy nagyon jó esélye van rá, hogy meggyógyul, ha későiben, akkor azzal, hogy rosszabbak az esélyek. Mind a kettőre igaz szerintem, hogy emberek vagyunk, és emberek vesznek körül minket, se magunkkal, se velük nem tehetjük meg, hogy folyton csak a rosszat keressük, és azzal töltjük az életünket, hogy rettegünk. Nekem is vannak rossz napjaim, amikor nehéz felkelnem és fájdalmaim vannak, de akkor is igyekszem dolgozni és úgy elfoglalni magam, hogy túl tudjak lendülni rajta. Azt már biztosan tudom, hogy a rossz gondolatok csak még rosszabbá teszik az amúgy is rosszat.
Hogyan jött a gondolat, hogy segíteni szeretnél más betegeken is? Milyen úgy segíteni, hogy te magad is ezzel a betegséggel küzdesz?
A segítő munkám előbb volt. Alapítója és "dolgozója" vagyok a Van Holnap! Zsákos Alapítványnak, ahol vastagbél-daganatos betegeket igyekszünk támogatni. Most ez is teljesen más lett. Úgy, hogy hozzátartozóként és betegként is tudom milyenek bizonyos helyzetek, azt hiszem, sokkal jobban tudok segíteni másoknak is.
A kemoterápia mellékhatása a haj elvesztése is, ami az egyik legfontosabb 'ékszere' egy nőnek. Hogyan gondolkozol erről a kérdésről? Hogyan jött a Pink Owl Project és a fejkendőkészítés gondolata?
A haj kihullása addig nagy probléma, amíg annak tekintjük. Én vártam, hogy kihulljon, mert az volt a jele, hogy valami történik a szervezetemben, és ez kellett ahhoz, hogy még most is itt ülhessek. Aki számít, annak a szemében nem lettem kevesebb haj nélkül sem, sőt. Egyébként van egy csomó pozitív hozadéka is, például télen nem gubancolódik össze a kabáton, csomó időt lehet spórolni a hajszárításon, sokkal egyszerűbb felkapni egy sapit vagy egy jó kendőt, mint azon agyalni, hogy mikor milyen frizurát csináljak. Tudom, ez most így viccesnek tűnik, de teljesen komoly. Nem egy tragédia, hacsak nem akarjuk annak látni. Nekem hét hónap telt el az életemből kendőben és sapkában, ami ha belegondolsz nevetségesen kevés idő ahhoz képest, hogy már két és fél éve élek együtt a rákkal, úgy, hogy nincs látható jele. Pláne, ha még lesz egy csomó időm.
Kendőt először magamnak varrtam, mert valahogy a boltban kaphatók nem tetszettek. Ami megfizethető, az nem volt olyan színű vagy fazonú, amit szívesen hordtam volna, ami pedig szép, az többnyire drága is. Kikísérleteztem a számomra tökéletes fazont, ami nagyon kényelmes, és nem ordít róla, hogy kopasz az ember. Beszereztem olyan anyagokat, amik passzoltak hozzám és a ruháimhoz, és megszülettek az első saját kendők. Később kezdtem el eladásra is készíteni, most pedig már külön tavaszi-nyári és őszi-téli kollekciókat varrok.
Több módon is megszólítod az olvasóidat, hiszen a blog mellett könyvet is írtál. Mit tapasztalsz az olvasóid oldaláról, milyenek a visszajelzések?
Sokan keresnek meg kérdésekkel, vagy csak hogy elmondják milyen sokat segítettek az írásaim, és ez nagyon jó érzés. Jó tudni, hogy hasznos vagyok, és nem hiába kell ezeket végigcsinálnom. Én egy, az átlagtól eléggé eltérő nézőpontot próbálok megmutatni, és csak remélem, hogy mindenki talál benne számára is hasznosítható dolgot akár beteg, akár hozzátartozó.
Mit tanácsolsz egy olyan embernek, akinél most diagnosztizálják a rákot?
Olvassa el a könyvem. De komolyan. A könyvben a blogom praktikus bejegyzései vannak kilenc pontba rendezve kis kiegészítésekkel, ami szerintem sokat segíthet túlélni a diagnózist és az azt követő dolgokat. Ha valaki sok évvel ezelőtt egy ilyen könyvet a kezembe adott volna, akkor sok minden könnyebben ment volna. Ezen kívül két tanácsom lenne még: az első, hogy ne kezelje magát halálos betegként, mert ma már egyáltalán nem kell belehalni a rákba. Tudom sablon, de ha korán felfedezik, tényleg jó eséllyel gyógyítható, és későbbi stádiumban is elég jól el lehet vele éldegélni. A fölösleges parázás káros az egészségre. A másik, hogy soha ne mondja a szeretteinek, hogy nekik fogalmuk sincs semmiről. Lehet, hogy nem ők betegek, de tapasztalatom szerint pont ugyanúgy szenvednek, csak belül.
Ennél a multinál bátran szólhatunk a HR-nek vagy a főnöknek, ha a menopauza megnehezíti a munkavégzésünket