„Mielőtt a férjem börtönbe került, azt gondoltam, mindenki megérdemli, amit ott kap"

„Az ájulás határán voltam, amikor első fokon kimondták az ítéletet: kilenc év fegyház” – mondja Ági, amikor arra kérem, idézze fel, mivel kezdődött az a rémálom, amit sokan elképzelni sem tudunk. „A férjem ugyanolyan ember, mint bárki más, ugyanúgy dolgozott, adózott, tisztességesen éltünk, de egy adminisztrációs hiba után beidézték a bíróságra. Kiderült, hogy rákentek egy bűntényt, és az ügyvédek már nem tudták megvédeni.” A közel tíz évre szóló börtönbüntetés sokkolta a családot, és ameddig az ítélet jogerős lett, addig minden módon harcoltak.

Tízen vallottak a férfi ártatlansága mellett, neves ügyvédek védték, végül két évet elengedett a bíróság. Ági férje hét évre kényszerült fegyházba egy olyan bűn miatt, amit nem követett el. Mégsem ez a legnehezebb, hanem a tény, hogy három kisgyerek maradt otthon. „Már túl vagyunk a büntetés felén, a legkisebb gyerekünk ma első osztályos, de nincs emléke az édesapjáról. Kérdezi, hogy hol van apa, és én csak annyit tudok mondani neki, hogy legyen türelemmel, az apja haza fog jönni hozzá. A középső gyerekünk már sejti, hogy mi történik körülöttünk, de még nem teljesen érti. A legidősebb gimnázium előtt áll, ő tudja leginkább, hogy milyen tragédia közepén vagyunk. Megfogadtam, hogy mindenről beszélek nekik, szeretném, ha tisztán látnák, a világ nem fekete-fehér, az igazságszolgáltatás pedig sokkal inkább jogszolgáltatás, és igenis vannak rossz emberek, akik bárkit képesek bűnösnek vallani, csakhogy magukat mentsék.”

Ági eleinte a családjával és barátaival beszélt az esetről, félt, hogy milyen megvetéssel találkozik, ha felvállalja helyzetét. Majd egyre nyitottabban beszélt az esetről, és a közelmúlt eseményei láttán a közösségi médiában is hangot adott mindennek. Amikor kiderült, hogy az elítélteket hogyan érinti a gazdasági válság, posztolt. „A hírekből értesültem, hogy nincs fűtés a börtönökben, az ételadagot csökkentették, és a villanyt csak délután szabad felkapcsolni, így vannak olyan elítéltek, akik vak sötétben vannak reggeltől, hiszen semmilyen fény nem szűrődik be hozzájuk. Ez számomra érthetetlen és minden kétséget kizárólag méltatlan bánásmód, ezért írtam ki magamból, mások előtt. A poszt nemvárt reakciót hozott, ugyanis felkeresett a Magyar Helsinki Bizottság és érdemi segítséget kínált.”

A Bizottság a büntetés-végrehajtásban előforduló igazságtalanságok ellen dolgozik, szakemberek által nyújtanak jogi tanácsot a büntetett személyeknek és családjaiknak. Ági azonnal kapcsolatba lépett a szakmai csapattal, hogy segítséget kérjen, és feltegye a kérdéseit: milyen enyhítésre van lehetőség, a férje hogyan kerülhet enyhébb rezsimbe és hogyan készüljenek fel a kedvezménytárgyalásokra. Mert ahogy története is igazolja, a büntetés nemcsak egy emberről szól, hanem egy egész családról, köztük kisgyerekekről. „A járvány idején több, mint két évig nem láttam személyesen a férjem, a szabályozások előtt és azok feloldása után is csak havonta egy alkalommal találkozhatunk a beszélőn, a gyerekek skypeon kommunikálnak vele havonta egyszer, egy gyerekre jut tíz perc” – mondja a feleség, majd megerősíti, hogy óriási szükség van a kitartásra, hiszen még évek vannak hátra addig, hogy újra együtt legyen a család. Köszönésnél csak annyit mond: a cella, rab, börtön, zárka szavakat szándékosan kerüli, nem hajlandó elfogadni az ítéletet és a hasonló helyzetben járó emberekkel egymást erősítik, hogy a bilincs ne legyen stigma a családnak.

„Megterhelő volt ilyen mélyen foglalkozni a háborúval"

„Számon kérték, hogy hol van a férjem”

Amikor Évával beszélek, ijesztően hasonló történetet hallok, megjegyzem, hogy nem egyedi, ami velük történt, mire ő csak annyit mond: ez bárkivel megtörténhet. Elég egy apró hiba, egy óvatlan tett, hogy valaki évekre elveszítse a családját. „Kilenc év börtönbüntetésre ítélték a férjemet, ebből egy ideig házi őrizetben volt itthon, de nemrég be kellett mennie, hogy a börtönben töltse le a hátralévő időt.” Évekről van szó, férj és apa nélkül. Három gyerek maradt otthon Évával, aki egy esti időpontban ad interjút, csak ilyenkor van ideje saját ügyekre, hiszen egyedül neveli a gyerekeket, a férje családjától nem számíthat segítségre, egyedül édesanyjára támaszkodhat.

A feleség is felvette a kapcsolatot a Helsinki Bizottsággal, szintén az érdemi segítség miatt, általuk ismert meg olyan nőket, akik ugyanebben a cipőben járnak. Ez is igazolja, hogy valóban bárkivel megtörténhet. „A legkisebb gyerekünk akkor született, amikor a férjem házi őrizetben volt, ráadásul ebben az időszakban építkeztünk… Szülés előtt egyedül, nagy hassal kellett elmennem a barkácsboltba, mert nem volt más megoldás. Hát elindultam, majd egy idegen számon kérte rajtam, hogy hol van a férjem, miért nem segít nekem, a várandós feleségnek. Elmondtam, hogy miért nem tudott ő maga jönni a szaküzletbe, és az idegen férfi azonnal másképp nézett rám. A környezetünk sokszor nem is tudja, milyen keresztet cipelünk azért, amiért a házastársunk érthetetlenül hosszú időre börtönbe kényszerült. Féltem a gyerekeimet, hogy mit mondhatnak nekik az iskolában, és a legszomorúbb az egészben, hogy nem tehetek semmit, nem fordíthatom vissza az időt, hogy elkerüljük a történeteket.” A társadalom épp úgy előítéletekkel tekint az elítéltekre, mint a családtagjaikra, miközben elfelejtjük, hogy mindazok, akik ma egy hideg, sötét zárkában élik át az ünnepeket, talán nem ezt érdemlik. „Mielőtt a férjem börtönbe került, magam is úgy gondolkodtam, mint sokan mások: a börtönben mindenki megérdemli, amit ott kap. De már látom, hogy az elítéltek egy része enyhe bűnök vagy el nem követett bűnök miatt is ugyanabban a kegyetlen világban van, mint azok, akik gyilkosság vagy erőszak miatt vannak ott. Számomra ez méltatlan!”

„Joguk van az emberséges élethez”

Ági, Éva és a velük együtt felszólaló érintettek – legyen szó büntetett előéletű nőről vagy férfiról, családtagokról és barátokról –, akik hangot adnak a büntetés-végrehajtás méltatlan eljárásának, arra tanítanak minket, hogy fontoljuk meg, mit gondolunk és milyen véleményt alkotunk a témáról. Mert az elítéltek a börtönben letöltik a büntetést, felesleges tovább büntetni őket és családjukat a társadalmi megítélés alapján. „A Helsinki Bizottság jogi tanácsot tud adni a hozzánk fordulóknak. Egyik kiemelt témánk a fogvatartotti jogok súlyos sérelme. Fogvatartottak és hozzátartozóik is fordulnak hozzánk tanácsért, nagyon sok megkeresés érkezik például a bevonulást illetően, de a fogvatartás ideje alatt elszenvedett jogsértések (például bv. őr általi bántalmazás) kapcsán is. A bevonulást megelőző időszak például egy feszültséggel, sok bizonytalansággal járó időszak, és legtöbbször idegőrlő is az, amíg a hozzátartozók nem tudnak elkezdeni kapcsolatot tartani a börtönben lévő szerettükkel" – magyarázza Kovács Petra, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa.

A Magyar Helsinki Bizottság egyébként a FECSKE (a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoport) egyik tagja is, mely a fogvatartottak és hozzátartozóik jogérvényesítését igyekszik segíteni. „A FECSKE hisz abban, hogy a fogvatartottaknak joguk van a börtönbüntetésüket emberséges körülmények között tölteni, aminek része a minőségi kapcsolattartás vagy akár a megfelelő élelmezés is. Közérthető tájékoztatókkal igyekszik információt nyújtani az érintetteknek, és személyes történeteken keresztül mondjuk el, milyen ma, ha az ember vagy az édesanyja, gyereke, férje börtönbe kerül, hozzájárulunk a társadalom fogvatartottakkal kapcsolatos szemléletváltásához. Jelenleg egy személyes támogató hozzátartozói csoportot is tartunk, ahol hasonló élethelyzetben lévők, a börtönhöz kapcsolódó fontos témák mentén biztonságos környezetben, szakemberek vezetésével oszthatják meg problémáikat és érzéseiket, kaphatnak segítséget ezek kezeléséhez, megértéséhez, megéléséhez. Azt gondoljuk, hogy erre nagyon nagy szükség van, azért is, mert a hozzátartozók maguk is sokszor szembesülnek azzal, hogy a szerettük börtönbüntetése miatt őket is bünteti ez a rendszer. Erről szólt az Otthon várunk! kampányunk is.” - egészíti ki a szakember. Ne mi legyünk azok, akik megnehezítik ezt a munkát!

A cikkben szereplő neveket, dátumokat megváltoztattuk az interjúalanyok érdekében.

Ha igazságosabb társadalomra vágyunk, engedjük el elsőként mi azt, hogy bármi áron ítélkezni akarjunk:

• „Nem tudom, akarnék-e olyan világban élni, amiben az embereket nem érdekli, milyennek látszanak” - interjú Réz Annával
• Mérő Vera könyve értelmet ad az értelmetlennek, Renner Erika harca mára jelkép
• „Mindenkinek jár, hogy legyen egy otthona. Nekem ez Magyarország” - Interjú Rea Millával, az év modelljével