Bombera Krisztina: „Mindig a jelenben éltem, és elégedett voltam azzal, amit épp csináltam”
Bombera Krisztina élete szerencsés véletlenek sorozata, sodródás a flow-val. Pontosabban ő ezt így látja, de ha az interjú olvasása közben mégis arra gyanakodnánk, hogy tehetsége, tudása, felkészültsége és személyisége határozta meg szakmai pályáját, nyugodtan engedjünk teret a gyanakvásunknak.
Ezeket láttad már?
Bombera Krisztina politikai újságíró és tudósító interjúnkban az élete és a karrierje alakulásáról mesélt nekünk.
Több interjúban említetted, hogy a középiskola és az egyetem időszaka alatt underground szubkulturális közegekhez tartoztál. Mennyire maradt ez része az életednek?
Része maradt, szerencsére. Nemrég voltam például Tool-koncerten, ami egy amerikai progresszív rockzenekar. A rapet is nagyon szeretem, de mindennek a gyökere, hogy sokáig magyar alternatív zenéket hallgattam, amelyeknek fontos eleme volt a rendszerkritika. Ezekben a könnyednek nem mondható zenekarokban találtam meg a könnyűzene lényegét, aminek sok köze van a hivatásom lényegéhez. Hogy kritikusan tekintsek a társadalmi folyamatokra. Hozzátartozik mindehhez, hogy antikommunista családból jövök, a szüleim első generációs értelmiségiek voltak. A nagypapám még villamosvezetőként dolgozott, a nagymamám házmesterként, a szüleim pedig orvosok lettek.
És így lettek antikommunisták?
Igen, annak ellenére, hogy a szegénységből való kiemelkedést, a tanulás lehetőségét a régi rendszernek köszönhették. A rendszerváltás óta eltelt időt ezért én is kettősen látom. Egyrészt látom azt, hogy ma egy takarítónő lányából sokkal nehezebben lehet orvos, mint régen, amikor nagyobb volt a társadalmi mobilitás, mint ma. Másfelől viszont semmilyen körülmények között nem hoznám vissza azt az időszakot a szabadság hiánya, a cenzúra, az egypártrendszer miatt, a pluralizmus és a diverzitás elnyomása miatt. Rendszerkritikát hallgattam egész gyerekkoromban apámtól, aki lazán ugyan, de az SZDSZ előtti értelmiséghez tartozott, és a mai napig utálja a hatalmi visszaéléseket.
Mikor döntötted el, hogy politikai újságírással szeretnél foglalkozni?
Sodródtam az árral, nem tudtam, mit akarok. A József Attila Gimnáziumba azért mentem, mert oda jártak a nagyobb gyerekek a környékünkről, aztán a bölcsész karra jelentkeztem. Először nem vettek fel, akkor voltam egy évet Amerikában, utána emiatt választottam az angol-amerikanisztika szakot, és amikor azt kicsit meguntam, áthallgattam a média szakra is. Nem izgatott, hogy mi lesz belőlem, az viszont igen, hogy az éjszakában a nekünk fontos dolgokról beszéltünk: a korszakról, politikáról, irodalomról, hitről.
Azt mondod, sodródtál, de mégsem lesz mindenkiből politikai újságíró, amerikai vagy afganisztáni tudósító. Ez azért valamennyi tudatosságot feltételez.
Sokszor voltam jó helyen, és ha valami megtetszett, azért keményen tudtam dolgozni. Nem voltak céljaim, mindig a jelenben éltem, és elégedett voltam azzal, amit épp csináltam. Még az is véletlen, hogy 2001. szeptember 11-én épp New Yorkban voltam. Attól a naptól fogva nagyon kevés alvással tudósítottam onnan a TV2-nek. De ezt is a tervezés hiányának köszönhetem. Akkoriban már műsorvezető voltam a TV2-n, és szépen ívelt volna felfelé a karrierem, ha nem megyek férjhez, és nem utazik ki a férjem phd-zni New Yorkba. Úgy döntöttem, hogy kimegyek utána, úgyhogy egyéves fizetés nélküli szabadságot vettem ki. A körülöttem élők azt mondták, nem vagyok normális, itthon műsort vezetek és címlapokon szerepelek, New Yorkban pedig semmi dolgom, semmi konkrét lehetőségem. Nem sokkal a kiköltözésem után terrortámadás érte a World Trade Centert.
Milyen volt ez az időszak?
Sokáig robotpilóta üzemmódban dolgoztam, keményen és fegyelmezetten. Ez megvédett a traumától, talán kicsit jobban is, mint illik. Pár hónap múlva, amikor végiggondoltam, hogy mi történt, akkor fogtam fel az egészet. Az egy nagyon megrázó pillanat volt.
Afganisztánban 2003-ban voltál haditudósító. Főként katonákkal interjúztál?
Rászerveztem saját interjúkat is, például helyi nőjogi aktivistákkal. Az egyik mozgalom, a Women in Black a tálib uralom alóli felszabadulást követően például olyan lányoknak szervezett oktatást, akik sosem járhattak iskolába, nem tudtak írni, olvasni. A mozgalom tagjaival csináltam interjúkat az otthonaikban, ahol le tudták venni a burkát, és láttam, milyen csinosak: farmert viseltek, piros rúzst – egyszerre volt megrázó és szürreális élmény.
Neked nőként mennyire volt nehéz belépni a politikai újságírás terepére, ami inkább a férfiak által utalt szakma volt? Azóta javult vagy romlott a helyzet?
Ma rosszabb a nők helyzete. Egyrészt azért, mert eljelentéktelenedett a szakma: rosszabbak a fizetések és a pozíciók. Márpedig ahol egyre kevesebb a pénz és a tét, ott egyre több lesz a nő és egyre kevesebb a férfi. Én egy fogyasztói kultúra előtti világban szocializálódtam, és a kereskedelmi tévézés elején, a kilencvenes években kezdtem a pályát. Akkoriban még nem tudtuk pontosan, mi a kereskedelmi tévézés célja, viszont arra törekedtünk, hogy érthetően, de hitelesen és színvonalasan juttassunk el minél több emberhez információkat. Ez volt a hitvallásunk, és ez torzult el később ezerféle módon.
Állandóan képernyőn lenni, jól teljesíteni; sokaknál rengeteg szorongással jár.
Mindig is szorongtam, a mai napig izgulok minden fellépésem, műsorom, interjúm előtt.
És hogy tudod ezt elviselni?
Sok futással és heavy metallal. Bekapcsolom a zenét, és megnyugszom attól, hogy ordítanak a fülembe. Szerencsés vagyok, mert nagyon gyorsan túl is teszem magam dolgokon. Amikor jön egy feladat, izgulok, de amikor vége van, azonnal le is teszem, és tudok mással foglalkozni.
Munkamániásnak tartod magad?
Sokat gondolkozom ezen, mióta én voltam a moderátor Kun Bernadette Munkafüggők – az önkizsákmányolás lélektana című könyvének bemutatóján. Sok mindent ki tudnék pipálni arról a listáról, amit e könyv kapcsán megtanultam. A szerző azt mondja, hogy nem feltétlenül kell mindent kipipálni ahhoz, hogy az ember belekerüljön ebbe a halmazba. Féltem, hogy nagyon meg fog viselni, ha otthagyom a tévét. Ez szerencsére nem így történt.
Miért váltottál?
Túl sok munkát vállaltam, és ebből egészségügyi problémáim adódtak. Anyukám, aki kardiológus, azt mondta, hogy oké, most valamit lehúzunk a listáról, de nem kicsit, hanem valamelyik nagyot. A szabadúszást választottam.
Értékmarketinggel foglalkozol, ami a civil és az üzleti szektor összekapcsolását jelenti, a gazdasági szereplőket ösztönzi a társadalmi felelősségvállalásra. Aktívabban akartál részt venni a világ alakításában?
Ezért, igen, de ezt is a véletlen hozta. Egyre több cég kért fel olyan feladatokra, amiket újságíróként is végzek: interjúkat készítettem, eseményeket moderáltam, összekötöttem őket a nonprofit szféra képviselőivel. Akkor jöttem rá, hogy ezek a cégek milyen komolyan veszik, hogy rálássanak arra a lokális környezetre, amibe beágyazódtak. Hogy a termékeiken vagy szolgáltatásaikon túl is legyen közük az emberekhez. Ma már ez fogyasztói elvárás, aminek meg kell felelni. Ezt kezdtem kiaknázni a kapcsolatrendszeremen keresztül, hiszen önkéntesként huszonöt éve dolgozom a civil szférában, és ismerek egy csomó nagyvállalatot, amelyek szeretnének jót tenni, így megpróbálom e kettőt összekapcsolni.
Mennyire nyitottak a cégek?
Nagyon. Észrevették, hogy van felelősségük és lehetőségük, hogy ott segítsenek, ahol az állam nem. Ugyanúgy, ahogy a civil szervezetek: azok is ott dolgoznak, ahol az állam nem teljesít jól, vagy ahol nem is dolga ott lenni. A vállalatok egyre többször nyújtanak kezet olyan szervezetek felé, amelyek egy adott terület szakértői. Nem feltétlenül szívjóságból, hanem azért, mert ők nem négyéves ciklusokban gondolkodnak, hanem hosszabb távon: szeretnék, ha a fogyasztó egészséges lenne harminc év múlva is egy élhető társadalomban, és akkor is megvásárolná a termékeiket vagy a szolgáltatásaikat. A szabadpiaci gazdaságban szerintem ez egy legitim érv.
A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2022-es szeptemberi lapszámában jelent meg.
Szöveg: Puskás Panni
Fotó: Zsólyomi Norbert
Stylist: Pintér Judit
Smink: Gyetvai Viktória
Haj: Radván Simon
