Bízol a megérzéseidben? Mennyire?

Éppen csak megrendeltük az italunkat, de a párom viselkedése teljesen megváltozott. Nyugtalan volt, fészkelődött, én pedig nem tudtam, mi történt. Hiába kérdeztem, nem válaszolt. Ettől persze én is ideges lettem, pedig két perccel korábban még jó volt a hangulat. Kihozták az italokat, mire közöltük, hogy meggondoltuk magunkat, mégsem maradunk. Gyorsan fizettünk, és továbbálltunk. Szinte fellélegezve léptünk az utcára, és a párom is rádöbbent: a hely nyugtalanította, egyszerűen úgy érezte, nincs ott keresnivalónk. Így beültünk máshova, ahol jól is éreztük magunkat.

A történet pedig elgondolkodtatott: hány olyan eset van, amikor érezzük, valami nem stimmel, de mivel nem tudjuk logikus érvekkel megmagyarázni, hogy mi a gond, ezért benne maradunk a helyzetben.

Többször is jártam már úgy, hogy valaki unszimpatikus volt az első találkozáskor, mégis meggyőztem magamat arról, hogy mivel nem ismerem az illetőt, ezért muszáj adnom neki egy esélyt. Na ezek voltak azok a kapcsolatok, amikben biztos, hogy pofára estem, és hibáztattam magam, amiért nem hallgattam az első megérzéseimre vagy egyszerűen idő előtt elhaltak.

Másik eset, amikor sok ismerősöm azzal takarózik, hogy egy-egy kapcsolatában azért nem hoz fel bizonyos témákat, mert azt biztos, hogy csak ő látja bele, valójában nem is létezik. Így inkább csöndben marad, és próbálja a lehető legmélyebbre temetni az érzéseit, gondolatait. Bár ezek a beszélgetések feltehetőleg nehezek lennének, mégsem hiszek abban, hogy a hallgatás a megoldás.

Tegyük fel, hogy a két fél közül az egyik úgy érzi, a másik haragszik rá valamiért. Mi történhet, ha erről szó esik? Az első, hogy a másik élből letagadja, amit persze nem fog elhinni a kérdező, hisz érzi, hogy valami nem stimmel. Ugyanakkor a reakció hevességéből, a testbeszédből már sok információ nyerhető arról, hogy igazat mond-e a másik. A következő lehetőség, hogy a másik elismeri, tényleg böki valami a csőrét. Ebben az esetben, bár lehet, hogy sok fájdalmas feltételezéssel vagy igazsággal kell szembesülni, a kapcsolat mégis láthatóan az őszinteségen alapszik, és még időben meg lehetett beszélni a problémát. Ha pedig kiderül, hogy tényleg nincs harag, akkor a másik tudni fogja, hogy a barátja erre különösen érzékeny, így jobban tud rá figyelni a későbbiekben ezen a téren.

Mi történik azonban, ha marad a hallgatás? Akinek nyomja a szívét a probléma, ő egy ideig győzködi magát, hogy minden rendben, ugyanakkor minden olyan mozzanat, ami azt erősíti, hogy tényleg harag van a másikban, azt felnagyítja, és egyre több bizonyítékot talál a maga igazára. Egészen addig a pontig gyűjti ezeket, amíg egy alkalommal ki nem robban, és szét nem feszíti a kapcsolatot.

Tehát amivel a leginkább óvni akarjuk a másikat és a vele való kapcsolatunkat, azzal tehetjük igazán tönkre, mert bár az első esetben is ott a lehetősege annak, hogy véget ér, mégis több a pozitív kimenetelre való esély. Míg a másodiknál ez nem vagy sokkal kevésbé jelenik meg.

Így azt mondom, osszuk meg a másikkal, ami nyomja a lelkünket, akkor is, ha ez nehéz feladatnak ígérkezik, és félünk az elutasítástól. A megérzéseink ugyanis nem csalnak, hiába is próbáljuk felülírni azokat az oly közkedvelt logikával.