Mi az a belső gyermek, és hogyan lehet segítségedre a személyiségfejlődésedben?
Sorozatunkban Manhalt Dóra a kineziológia módszerének segítségével mutatja meg, hogyan nézz rá más nézőpontból az életedre, hogyan hozd ki magadból a legtöbbet, hogyan hallgass a belső hangodra annak érdekében, hogy egy teljesebb és boldogabb életet élhess. Ezúttal abban segít, hogyan válhatsz azzá a felnőtté, akire gyerekkorodban mindig is szükséged lett volna.
Ezeket láttad már?
Amikor nem tudod pontosan megfogalmazni, mi a problémád másokkal, a világgal, csak a sértődöttség, a harag és a pesszimizmus árad belőled, érdemes megvizsgálnod, milyen a kapcsolatod a belső gyermekkel. Fogantatásunktól kezdve érnek minket hatások, amelyek befolyásolják a személyiségünket, a viselkedésünket, az énképünket. Az elutasításban, nem szeretettségben szerzett sérülések pedig nem múlnak el nyomtalanul. A bennünk élő fájdalommal teli énünk pedig meg fog ragadni minden olyan lehetőséget az indulatok kifelé ventillálására, ami csak elé kerül. Ez a folyamat legtöbbször tudat alatt zajlik, és nem is értjük, miért reagálunk úgy, ahogy, egyszerűen csak kiömlik belőlünk.
Ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, önmagunkkal és a világgal harmóniában élő emberekké tudjunk válni, indításként jól jönne, ha érezhetnénk, hogy a szüleink elismernek, értékelnek, fontosnak tartanak, szeretnek minket. Segítenek megtanulni, hogyan fejezzük ki az érzéseinket, és hogy bátran adhatunk ezeknek teret. Ha azonban ez nem így alakul, egyre gyengébbé válik az önmagunkkal való kapcsolódás, és megtanulunk mások elvárásai mentén létezni, szerepeket játszani. A harag, a sértettség, az indulatok pedig gyűlnek bennünk szépen sorban - ez a folyamat azonban nem tarthat a végtelenségig. Ezek az érzések valamilyen módon egyszer utat fognak törni maguknak: kirohanás, verekedés, veszekedés, balesetek, betegségek vagy függőségek formájában.
Ezt megelőzendő érdemes gyógyítani a belső gyermek sebeit, megvizsgálni, mit is éltünk át annak idején, hogyan hatott ránk ott és mi lehet az, amit a mai napig hordozunk. Meg kell találnunk azokat a pontokat a múltban, amik az önbizalomhiányunk, az önértékelési problémák vagy éppen a bonyolult emberi kapcsolataink kialakulásához vezettek. Ez a sok megélt hiány pedig bizonytalanságot, félelmet és bezárkózást eredményezhet, akár egy egész életre. De addig mindenképp, amíg el nem kezdjük feloldani ezeket az érzéseket.
Éppen ezért mindenki életében el kell, hogy jöjjön a pillanat, amikor odafordul magához, meghallgatja a belső gyermek sérüléseit, érzéseit, bánatát, minden igazságtalanságot, kiszolgáltatottságot, amit átélt. Nem az a feladat ilyenkor, hogy semmissé varázsoljuk a megélt pillanatokat, vagy épp megtanuljunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Épp ellenkezőleg! Minden helyzet (legyen az jó vagy rossz az életünkben) egyfajta tanításként érkezik. Valamire fel akarja hívni a figyelmünket, valamire meg akar tanítani, képessé akar tenni. Ha meg tudjuk azt tenni, hogy kívülállóként nézünk rá a helyzetre, megláthatjuk benne a tanítást.
Például, ha olyan családban növünk fel, ahol nem vártak minket, vagy más neműnek vártak, és egész gyerekkorunkban, vagy akár egész életünkben csak azt tapasztaljuk otthon, hogy elutasítanak minket, sosem jó, amit csinálunk, olyan szerepekbe akarnak belekényszeríteni minket, ami nem hozzánk illő, érdemes elgondolkodni azon, kik is vagyunk mi valójában. Milyenek vagyunk? Miben vagyunk jók? Mire vágyunk valójában, ha a megfelelés nehéz láncát letesszük. Minél jobban megismerjük magunkat, annál pontosabb lehet a kép önmagunkról, ez pedig meghozhatja a felismerését annak, hogy valójában mégis jók vagyunk. Értékesek, őszinték, magunkhoz és másokhoz is. De minderre nem jöttünk volna rá akkor, ha nem egy ilyen családba születünk bele. A család, az ott megélt drámák segítettek minket abban, hogy meg tudjuk látni magunkban az értéket. Ez a rálátás pedig magával hozhatja a nyitottság erősödését és a terveink megvalósulását.
Lépj ki a szerepveszteségből!
Miközben a belső gyermekünk felé fordulva feltárjuk annak sérüléseit, gyakran elkövethetjük azt a hibát, hogy elhisszük, még mindig ugyanolyan kiszolgáltatottak vagyunk, mint régen. Hogy nincs választásunk abban, hol és hogyan élünk, kikkel kapcsolódunk, hanem lehajtott fejjel csak tesszük, amit mondanak nekünk a felnőttek.
Igen ám, csak időközben eltelt néhány évtized, és most mi vagyunk a felnőttek. Akik tudnak döntéseket hozni, kommunikálni, megvannak az eszközeink és a tudásunk is arra, hogy képesek legyünk alakítani az életünket. Abban a pillanatban, amikor ráeszmélünk a saját cselekvőképességünkre, rájövünk, hogy már lehetünk saját magunk számára azok a felnőttek, akire mindig is vágytunk volna magunk mellett. Akitől megkaphatjuk a törődést, az odafigyelést, a feltétel nélküli szeretetet. Emellett pedig nevelhetjük is a belső gyermeket azokra a dolgokra, amit annak idején nem tudott elsajátítani, megtanulni. Sosincs későn képessé válni valamire, sőt. Kialakíthatunk magunkban olyan új személyiségjegyeket, hitrendszereket, melyeket használva biztonságban érezhetjük magunkat magunkkal.
Ez a gyógyulás azonban nem egy esemény, hanem egy folyamat. Hogy is tudnánk egyetlen nap alatt, egyetlen felismerés vagy terápia alatt pótolni mindazt, amit egy egész életen át nem kaptunk meg senkitől? Legyünk türelmesek magunkkal ezen az úton haladva, és lássunk meg, örüljünk minden olyan lépésnek, amit már meg tudtunk tenni a kiegyensúlyozottság és a harmónia felé.
