Balla Eszter: „Nagyon fontos számomra, hogy a gyerekeim ne nélkülem nőjenek fel”
Balla Eszter megtalálta az egyensúlyt a magánélete és a karrierje között, ráadásul arra is marad ideje, hogy kiálljon a számára fontos ügyekért.
Ezeket láttad már?
Színház, gyereknevelés, társadalmi felelősségvállalás, környezettudatos életmód. Balla Eszter színésznőnek nincs túl sok ideje unatkozni. Egy kávézó teraszán arról beszélgettünk, hogy lehet mindezt egyensúlyba hozni.
Általában az interjúkban a családodról kérdezgetnek téged és a Down-szindrómás kislányodról, Emmáról. A magyar társadalom egyszerre érett meg a te történeteddel arra, hogy a sérült emberek problémáiról beszéljen, te pedig reprezentatív társadalmi példa lettél?
Inkább úgy látom, hogy belekerültem egy pozitív folyamatba. Amikor Emma megszületett, meglepődtem, hogy milyen sok információ érhető el az interneten például a Down-szindrómáról. Azt lehetségesnek tartom, hogy én a színpad és a filmek adta ismertség miatt másképp tudom képviselni ezt az ügyet, de inkább csak felvettem a fonalat: jól működő, a társadalmat érzékenyítő alapítványokkal és egyesületekkel léptem kapcsolatba, akik nekem is nagyon sokat segítettek.
Persze, a Down Alapítvány és a Kézen Fogva Alapítvány már a kilencvenes években is működtek és fontos munkát végeztek, de sokáig nagyon kevés volt a sérültekre irányuló médiafigyelem.
Nem igazán tudom, hogy az ilyen témájú cikkek a társadalom mekkora részéhez érnek el, remélem, sokakhoz. Persze sokszor kapok visszajelzéseket, hogy elolvasták a velem készült interjúkat, csak pont azokat az embereket kéne elérni, akikben tévesen negatív kép alakult ki a fogyatékkal élőkről. Eközben folyamatosan vívódom magammal és a családommal is, akik szeretnek a háttérben maradni, hogy beszélhetek-e erről egyáltalán nyilvánosan, és ha igen, mennyit.
A társadalmi szerepvállalás vajon Emma nélkül is fontos része lett volna az életednek, vagy ezt neki köszönheted?
Valószínűleg nem lett volna ennyire hangsúlyos az életemben, esetleg időnként odaálltam volna egy-egy ügy mellé. Így pedig volt olyan időszak, amikor a munkámnak több mint felét tették ki a karitatív tevékenységek. Mostanra elkezdtem egy kicsit tudatosabb lenni, és nem mindenfelé segíteni, ahonnét megkeresnek, hanem egy helyre fókuszálni az energiáimat. Jelenleg a Salva Vita Alapítvány munkájában veszek részt kuratóriumi tagként. Amióta ez így van, több időm van a gyerekeimre és kevesebbet beszélek a magánéletemről és az érzéseimről az interjúkban.
Sok cikk íródik a témában, és a média sokat tett az utóbbi időben a sérültek integrációjáért. Te is úgy látod, hogy javul a helyzet?
Valóban egyre több a lehetőség, korai fejlesztés, óvodai, iskolai integráció érhető el. De még mindig nagyon sok helyen előfordul negatív diszkrimináció, ami szerintem megengedhetetlen. Ez pusztán félelemből jön, és ha rendet lehetne tenni a fejekben, egyből könnyebben tudnánk egymás mellett élni. Ha azt látják az emberek, hogy egy sérült gyereket nevelő család jól működik, sokkal elfogadóbban állnak az egész témához. Mi egyfelől szerencsések vagyunk, mindig támogató környezettel találkoztunk, vagy ha nem, volt lehetőségünk váltani. Másfelől viszont soha nem titkoltam a hétköznapi nehézségeinket, ami pedig tudom, hogy az érintett szülőknek sokat jelent.
Mit csinál a Salva Vita Alapítvány?
Rengeteg dolgot. Felnőtt sérülteknek segítenek a munkaerőpiacon elhelyezkedni, tréningeket tartanak cégeknek, akik szeretnének fogyatékkal élőket foglalkoztatni, iskolákban is tartanak érzékenyítő programokat. Nem szeretnék politizálni, de azt fontosnak tartom elmondani, hogy a civil szervezetek eszméletlenül fontos munkát végeznek. A Salva Vitának az is fontos, hogy működése minél kevésbé függjön az állam jóindulatától, a szervezet próbál a saját lábára állni, amennyire lehetséges. Van például saját közösségi tere és kávézója, a Szeglet, ahol rengetegféle program található, van saját webshopjuk is, a segitovasarlas.hu, ahol értelmileg akadályozott vagy megváltozott munkaképességű emberek által készített termékeket lehet vásárolni.
Nagyon környezettudatosan élsz.
Nem eléggé. Törekszem rá, de a járvány időszaka felülírta kissé a csomagolásmentes életemet, és szörnyű volt látni, hogy mennyi műanyag szemetet termelek.
Szerinted lehet egyéni felelősségvállalással a klímahelyzeten javítani?
Szerintem az egyéneknek és a nagy cégeknek is szerepet kell vállalniuk a környezetvédelemben. Nem látom túl hasznosnak, hogy egymásra tologatjuk a felelősséget, és magamat sem tudom azzal megnyugtatni, hogy az óceánjáró hajók tehetnek mindenről. Szerintem azt is meg kellene változtatni, de az egyéni utazási szokásokat is. Én például sátorral és autóval szoktam útnak indulni, nem szívesen szállok fel egy repülőre.
Társadalmi ügyekben vállalsz szerepet, három gyerek anyukája vagy. Ez visszahat a szakmádra? Mondjuk arra, hogy hogyan építesz fel egy szerepet.
Persze, minden összefügg, és előfordul előadás közben egy-egy mondatnál, hogy jól tudom mondani, mert van mögötte élettapasztalat. Tudok nagyon erősen abból fogalmazni, amilyen életet élek. Szándékosan nem vállalok annyi munkát, amennyit tudnék, mert nagyon fontos számomra, hogy a gyerekeim ne nélkülem nőjenek fel. Így is nehéz őket otthagyni, ők is nehezen válnak el tőlem este fél hatkor, és nem akarom őket azzal büntetni, hogy havi huszonötöt játszom.
Mikor a gyerekvállalás versus karrier témája kerül szóba, elő szokott kerülni az anyák bűntudata is. Te hibáztatod magad, amikor elindulsz fél hatkor?
Az évek alatt azért szépen beállt a rendszere annak, hogy mennyi munkával teremthető meg az egyensúly. Mostanra például sokkal bátrabban mondok nemet megkeresésekre, mert látom, hogy nem fognak elfelejteni és nem hívni többet. Régebben ettől is nagyon tartottam. Néha összesűrűsödnek a dolgaim, és erre a gyerekek is reagálnak, de ezt már megtanultam félretenni. Muszáj is volt, mert előfordult, hogy elment az összes energiám erre az önmarcangolásra, megbetegedtem, és alig bírtam végigjátszani az előadást. A főpróbahéten igyekszem elengedni a családot, és a munkára koncentrálni, később pedig mindig találok rá módot, hogy kiengeszteljem őket. Figyelek rá, hogy sok időt töltsünk együtt, és emiatt nagyon kiegyensúlyozott, jófej gyerekek mindhárman.
A színészi munka ugyanakkor nemcsak a próbák idejére korlátozódik. Folyamatosan gondolkodsz a szerepeiden, nem?
Egy próbaidőszak alatt sokszor előfordul, hogy ülök a kocsiban, megyek a gyerekért, és eszembe jut valami érzés, amit majd kipróbálok egy jelenetben. Ilyen szempontból folyamatosan foglalkozom a dologgal, és azt is meg kellett tanulnom, hogy otthon le tudjam tenni a munkát. És ha negyvenfokos volt a láza a gyerekemnek, vagy eltemettem egy rokonomat, és egy vígjátékban kellett este játszanom, akkor is becsuktam az ajtót, és játszottam héttől tízig úgy, hogy nem látta rajtam a nézőtéren senki, hogy valami nem oké.
Ez normális, hogy nektek ezt minden szín alatt meg kell tennetek?
Muszáj. Vannak olyanok, akik amúgy nehezen élnek, és évente egyszer engedhetik meg maguknak, hogy színházjegyet vegyenek fejenként hatezer forintért. Nem tehetem meg, hogy ne teljesítsek száz százalékon, nekem ez a munkám. Mi azt tanultuk meg, hogy a színpadon nincs betegség és magánélet. Életemben egyszer maradt el miattam előadás, de akkor olyan beteg voltam, hogy nem tudtam kikelni az ágyból.
Van valami konkrét szakmai célod, amit el akarsz érni?
Alapvetően vígjátéki színész vagyok, és egy ideje már ezekre a szerepekre hívnak. Nagyon szeretem ezt a műfajt, de szívesen kipróbálnám magam drámai szerepben egy művészszínházban, és jó lenne többet forgatni. Annak viszont nagyon örülök, hogy elértem azt a kort, amikor már nem kapom meg a fiatal lányoknak való, néha kissé unalmasra írt naivaszerepeket. Sokkal karakteresebb, izgalmasabb női szerepeket játszom mostanában.
A cikk eredetileg a GLAMOUR 2020-as novemberi lapszámában jelent meg.
Szöveg: Puskás Panni
Fotó: Trokán Nóra
Smink és haj: Kiss Csilla
