Balázsy Panna: „A negyven feletti nők láthatatlanok”
Az élet bizonyos pontjain mindenki szembesül a változás szükségességével – és ez különösen igaz a negyven-ötven feletti nőkre. Balázsy Panna íróként és podcasterként éppen ezt a korszakot igyekszik láthatóvá tenni: közösséget teremt, kérdéseket vet fel, és válaszokat keres azokra a kihívásokra, amelyekkel sok nő egyedül marad. A beszélgetésben arról mesél, hogyan alakította ki a saját platformját, miért tartja fontosnak a párbeszédet a férfiakkal is, és hogyan formálódott benne az az elhatározás, hogy a változást nem csak megélni, hanem irányítani is lehet.
Ezeket láttad már?
A nők negyven felett egyre gyakrabban érzik magukat láthatatlannak – ezt a jelenséget dolgozza fel Balázsy Panna podcastje. Íróként és műsorkészítőként célja, hogy hangot adjon azoknak a kérdéseknek, amelyekről még mindig keveset beszélünk: elmagányosodás, újrakezdés, közösségkeresés. A MeNŐ kampány kapcsán készült beszélgetésben arról mesél, hogyan született meg benne az igény arra, hogy a mikrofon mögé üljön, és miért hisz abban, hogy a változás és az önazonosság megőrzése közös ügy, nemcsak a nők, hanem a férfiak számára is.
Tizennyolc gyerekkönyv, hiánypótló podcast, amelyben a negyven-ötven feletti nőket szólítja meg és érezteti: „nem vagytok egyedül”. Kiapadhatatlan kíváncsiság és közösségformálás – szigorúan együtt, férfiak és nők, mert abban hisz, hogy a két energia csak együtt működőképes. Interjú Balázsy Panna íróval, podcasterrel, korábbi televíziós és rádiós műsorvezetővel.
Láthatóság, közösség, újrakezdés – női sorsok negyven felett
Ahogy nézem a munkáidat és a szakmai utadat, a folytonos megújulás és változás jut eszembe. Most mennyire érzed magad a helyeden?
Mindig van bennem változásra és újdonságra való igény, így működöm. Több mindent csinálok párhuzamosan: a podcast, a gyerekkönyvek, az írás. Ezekkel a helyemen vagyok. Persze mindig van, amit hangsúlyosabbá tennék: szeretnék létrehozni egy közösséget offline is, ahol a podcastban elhangzó témakörökről beszélgetünk, reflektálunk, mert mindig abba futok bele, hogy iszonyú nagy szükség lenne erre.
A közösség megtartó erejére?
Igen. Minél idősebbek a nők, annál több élethelyzeti nehézséggel néznek szembe: kiégnek, új utakat keresnek, rájönnek, hogy többet adtak a családnak, mint amit kaptak, és ott van a láthatatlanság témaköre. Akárki akármit mond, sokan tapasztalják, hogy a negyven feletti nők láthatatlanok. Egyszercsak észreveszed, hogy más a hozzád való viszonyulási rendszer, már nem tud hatni a nőiséged. Ezt fel kell dolgozni, el kell gyászolni.
Magadon is érezted vagy a környezetedben lévő nőkön láttad?
Mindkettő. Nem fogok úgy csinálni, mintha én ezt nem érezném a bőrömön, persze, hogy érzem.
„A lányom azt vigye magával az életben, hogy szerethető, és úgy jó, ahogy van” - Hallgass bele Gyurkó Szilvia gyermekjogi aktivista és Szily Nóra beszélgetésébe
Ez egy lassú folyamat vagy hirtelen váltásnak éli meg az ember?
Emlékszem, ez az élmény hirtelen zúdult rám, méghozzá a cseh szupermodell, Paulina Porizkova Instagram posztján keresztül, ami konkrétan fejbevágott. Paulina férje – akire rááldozta az egész életét – úgy halt meg, hogy már jó ideje semmilyen, sőt inkább negatív viszony volt köztük. Nem hagyott rá semmit a férfi, mondván, cserben hagyta őt. Kiszolgáltatott helyzetben találta magát, ahol minden, amit eddig gondolt szeretetről, családról, tiszteletről, lenullázódott. Én csak ültem, hogy nahát, erről nem beszélünk. Én viszont nagyon akartam! Így belevágtam a podcastbe.
És mit tapasztaltál?
Rájöttem, hogy ebben a korban mindent máshogy kell már csinálni, mint előtte, át kell alakítani a gondolkodást és a viszonyrendszert.
Gyakorlatilag újratanulja magát az ember?
Az életet, igen. Ha jól akarsz élni, akkor nem csak a folyton változó világhoz kell alkalmazkodni, hanem a folyton változó testedhez is, ami egy döbbenetes felismerésem volt. De a legnagyobb, hogy mennyi nőt érint az elmagányosodás vagy az üres fészek szindróma – ez engem is. Ott erősebb, ahol nincs közösség, de már ezek sem úgy működnek, mint régen.
A férfiakat is érinti ez az elmagányosodás, láthatatlanná válás, vagy csak a nőket?
Egy idősebb férfira azt szoktuk mondani, hogy sármos, egy idősebb nőre pedig, hogy lefőtt a kávé… Körülbelül ekkora a kontraszt. Persze sok férfit is súlyt a magány, de én azt látom, hogy ha egy férfi partnert keres, valahogy könnyebb neki.
A szakmádban miben nyilvánul ez meg tapasztalataid szerint?
Míg a BBC-nél vagy amerikai tévétársaságoknál a hetvenéves női műsorvezető is műsorvezető, nálunk a fiatalság kultusza dívik, és ha csak nem vesszük a saját kezünkbe a sorsunkat, vége a karriernek. Ma már megvan arra a lehetőség, hogy bárki elkészítse a saját műsorát, egyszemélyes médiumként működjön, kialakítsa a saját közönségét és követői bázisát. Ez pedig elképesztően izgalmas.
A Panna, csajok, satöbbi podcasttal egy masszív közösség formálódott, zömében nőkből. A férfiakkal mi a helyzet?
Ha közösségépítésről beszélünk, a nők nem tudják ezt magukban megcsinálni: szerintem hibás megközelítés az, ha egy közösség csak nőkre épít, férfiak is kellenek, a női energia nem elég, hiszen a kettő együtt működőképes – én ebben hiszek. Ha nem törekszünk valamiféle egyensúlyra, párbeszédre a nemek között, akkor teljesen mindegy, mi mit mondunk az egyik oldalon.
Például azok a férfiak, akik nyitottak arra, hogy mondjuk a podcastemben elhangzó témákra odafigyeljenek, talán elgondolkodnak, és picit máshogy fognak viszonyulni a párjukhoz, a nőkhöz. Ha a saját perspektívánkból próbáljuk megérteni a másik felet, lyukra futunk: önmagában kell a másik motivációját, gondolatait megérteni. És arra, hogy megértsük egymást, nagyobb szükség van, mint valaha.
„Nem feltétlenül jár lemondással, ha megpróbálunk fenntarthatóbban vagy tudatosabban öltözködni” - Korn Anita, a Ruhastory megálmodója a GLAM Talks with Mérő Vera legújabb vendége
Neked mit jelent a második kerület?
Ez egy nagyon érdekes és sokszínű kerület, nagyon aktívnak érzem a kulturális kapcsolódásokat és mozgolódásokat (ilyen például a Rozgonyi-Kulcsár Viktória által elindított MeNŐ kampány, amelyben Panna is szerepel – a szerk.) De ahol most ülünk (a Millenárison egy kávézóban – a szerk.), ez sem pusztán egy kávézó: szerintem itt nagyon sok ötlet és elképzelés cserél gazdát, egy találkozópont, egy központ lett, ahol sok értékes dolog születik.
A mindennapjaidba hogyan és milyen formában kúszik be a kultúra?
Engem megtart a kultúra. Az élet és a világ olyan, amilyen, de a kultúra egy töltetet, egy pluszt ad hozzá. Sokat járok színházba, koncertekre, moziba, olvasok, beszélgetéseket hallgatok. Ezekre vágyom, ugyanis kevés olyan beszélgetőtársam van, akivel mély, tartalmas beszélgetést folytathatok magánemberként. Arra gondolok, amikor a beszélgetésben előkerül egy film, egy vers, akármi, ami számomra új, aminek utána kell néznem, ami gondolkodásra sarkall és többé válok általa, mert a másik nézőpontján keresztül ér el. Annyi szín és árnyalat van, és micsoda ajándék ezzel szembesülni.
Ezt várod egy kapcsolattól?
Ugyanazt, mint a kultúrától: hogy megtartson – ez az alap. De amire vágyom, amiért felkelek naponta, az az, hogy legyen valami, ami felemel: egy közösség, egy feladat, egy kapcsolódás, egy kulturális élmény. Ha ez megvan, akkor vagyok rendben.
