Csak az út számít: Szubjektív szemelvények egy Balaton körüli teljesítménytúráról - 210 kilométer 7 nap alatt, 3. rész
Magyar Vilma a Budapest Underguide társalapítójának írása az útról, amin egyszer mindenkinek érdemes lenne végigmenni.
Ezeket láttad már?
A negyedik napra csatlakozott volt kollegánk, barátunk, Ádám is. Hobbiként, mint személyi edző, az elmúlt években szerteágazó tudásra tett szert erőnléti terhelésben, táplálkozástudományban, izomzat karbantartásban…órákig ittuk izgalmas beszámolóját a Kinizsi 100-ról és egyéb nyalánkságokról. (A Kinizsi 100-on az indulók egyhuzamban mennek száz kilométert, gyakran több mint egy nap megállás nélküli menetben) A legjobbkor jött, a féltávot Fónyódnál együtt ünnepeltük. Strand, aprócska kiszögellés, egy árnyat adó fa, pár asztal, a Badacsony látképe, most mélyzöld hullámok között, egy meggyes sör. #megérkezés. Körbefutottam a szememmel a hosszan elnyúló északi-partot, alig észrevehetőek a fák a parton és mi ezen mind végig haladtunk! #mindent lehet. Hirtelen minden elérhetővé lett, ha ez megy, mi az, ami nem menne?
A minden fűszál mellett elhaladó személyes jelenlét egyszerre körbe ölelhetővé, így még szeretettebbé tette a hatalmas Tavat, amit bár százszor vitorláztunk körbe, kevesebb mint egy nap alatt, mégis befogadhatatlan méretű volt eddig.
A déli-part is egy csoda. Part menti panoráma promenád, az ős-fás „Imád-Lak”-ok romantikája azonnal beszippant, nincs még nyüzsi, csak bájos békebeli hangulat és minden részletében felújított partszakaszok. Viszont délre a perzselő nap is megérkezett, #végre nyár! Balatonlellére érkezünk a baráti Melis panzió oázisába. A parton csendben pihegünk, eskü’ hallom, ahogy a Tó szeretettel gondol ránk. De senkit meg ne tévesszen a negédes hangnem, lehet, hogy ezek a teljes kimerülés foszlányai voltak; a testünk annyira meggyötört, hogy az ötszáz méterre lévő boltra egy órát készülünk. Hajnalban, ötkor indulunk az Aranypartra, kell ehhez az instant kávé!
Jól esik a hűvös reggel, extra energiákat hoz a horizonton felbukkanó nap. Nem tudom már kitől hallottam a „Déli-part, a Balaton Hortobágya” hasonlatot, de mivel egész nap lapos egyenesben menetelünk szorgosan, az egyre feljebb kúszó, perzselő napban, egyet kell, hogy értsek. A tóparti sétányok továbbra is rendezett szépségben követik egymást, takaros nyaralók mindenhol, de érkeznek már a speciaity kávézók és a burger-esek, a felújítások mellett egyre több a tömör apartman-blokk. Finom vitáink vannak a hazai turizmusról, Balaton fejlesztésről, Tó jövőjéről, de egyben biztosak vagyunk: egy ilyen kincs hosszú távú megóvásához, a valódi értékteremtéshez egy igazán átgondolt, a régió egészében összekapcsolódó fejlesztés az egyetlen lehetséges út.
A nap során néha kitekintek a 8 órás séta monotonitásából és fel-fel idézem Ford Ferlaine örökérvényűjét: Eszem….! Az út elején dobtam be a gondolatot: ha már séta, camino hangulat, etapok és egyébként is negyven év, meg hát milyen másfél éven vagyunk túl; mi lenne, ha minden állomáson otthagynánk 1-1 rossz gondolatot, beidegződést eddigi világunkból. Bármit, a „Nem vagyok elég…”, „Túl…vagyok”, „Nem hiszem, hogy…” sorából, mind azokból, amit valaha elhittünk, hogy vagyunk, de ma már annyi önismeretre tettünk szert, hogy bátran lemondhatunk róluk. #szembenézés. Egy ilyen régi és mély barátságban megtett út lehetőség a saját szembenézéseinkben tett felismerések megvitatására. Igazán mély csendünkbe Siófok kora nyári sistergése élesen hasított bele. Felszabadítóan mindegy volt mit gondolhatnak az esti diszkóra készülők, a hátizsákokkal, darabos érkezésünkre. Ismét plasztikusan tapinthatóvá vált, hogy valójában mindig a saját történéseink tükrében látjuk a Világot. Ha lenne, ha, akkor biztos nem a játékterem mellé választanánk szállást, de addigra már bőven sokszor átéltük a túra során: minden féle diszkomforthoz lehet alkalmazkodni a fontosabb cél fókuszában.
Kati barátosnénkkal hajnal hatot beszéltünk meg randiképp. Engem meglepett, hogy nem volt afterek-től hangos a vidék…úgy látszik az Aranypartról őrzött emlékeimet is újra kell írni. 28 kilométer, Balatonfűzfőig. A part innentől szinte egy egybefüggő épületsor. Szubjektív véleményünk szerint már az építés pillanatában sem szép apartman blokkok uralják, a régi balatoni romantikát idéző ősfás kis nyaralók kezdenek gombaképp meghúzódni a mélyben. Azért jön még szembe egy-egy szerethető lugas, étterem, kisbüfé és eldugott strandrészlet. Aligánál felkaptatunk a „Világ legszebb panorámájával bíró” löszfalra, a néptelen vonatállomáson Radnóti Miklós Két karodban verse, tekintélyt parancsoló mélységgel szólít meg minket. #hiszek a csodákban. Az több napja tartó egy síkú tevékenység csodaszép monotonítása, a kiszakadás már besodort abba a nyugvó állapotba, ahol egy ilyen élményt én csak a „földöntúlival” tudok már magyarázni. Ismét senkit nem szeretnék ámítani, az aznapi 7 óra séta szintén extra elcsigázó. A löszfal sétán szinte Keszthelyig belátható a Tó. A négykerék meghajtás és a reggeli futók mellett, a „Nekem a Balaton” életérzése egy pillanat alatt visszahozza a főváros hangulatát. A kávé remek, de iparkodunk vissza a parti nádashoz, amíg lehet. #bölcsen hallgatni Egy ilyen, hosszú terhelés során hullámokban tör az emberre a nyűgős hangulat, a fáradságból adódó – érthető és jogos- „elegem van” hiszti, amely így kiváló terep, hogy megértjük és gyakoroljuk: más kitörései róla szólnak és nem rólam, egy dologra van hatásom, eldönthetem, hogyan reagálok. A hajnali indulással ebédidőre a fűzfői kikötőben voltunk. Az egész délutános napos-árnyékos-bikinis édes semmit tevésre, baráti ötyézésre nem tudom mikor volt utoljára lehetőségünk.
Este érkezett a hír, hogy Judit Lola kutyája békében elaludt otthon, egyben édesapám elvesztésének évfordulójába léptünk. Utolsó szakaszunk, vissza Füredre egy csendes búcsú, -nekem- lépéseiben apró elfogadások, felszabadulások sora. Mint minden lezárás, egy újjászületés is egyben. Minden harsány kinyilatkoztatás nélkül érzem, mennyi erőt, bátorságot, ez élet viharainak elfogadását segítő lazaságot adó élmény ért az út során. Párhuzamosan mindez sebesen repít, könnyedén szárnyalok. A Tó ezen szakaszához már millió emlék kötődik az életemben, túlzás nélkül minden kiszögelésnél feltör egy pár. Hazasétálok, 26 kilométeren át.
#megértés. Az évtizedeken átívelő hosszú út eszenciájában jelenik meg a hét napban. Az extra terhelés mellett, a komfort messzi elhagyásában nagyítón keresztül jön szembe minden: szájba vágó erővel önmagunkról, korlátainkról és benne rejlő korlátlan szabadságunkról, múltunkról és jövőképeinkről a jelen valódiságán keresztűl. Az út során sokat változunk, fejlődünk, más irányba fordulunk, zsákutcába futunk, hegyi utakon szenvedünk, sugárúton szárnyalunk. Szakaszokon, együtt megyünk. Mindegy hova érkezünk #csak az út számít.
Ennél a multinál bátran szólhatunk a HR-nek vagy a főnöknek, ha a menopauza megnehezíti a munkavégzésünket