Ki a bűnös: a másik nő, aki miatt elhagytak valakit, vagy a férfi, aki gyáva volt felelősséget vállalni?
A Shakira - Piqué “botrány” után újabb vihar támadt, amiről ezúttal leginkább a harmadik fél hírneve miatt hallunk sokat. Ariana Grande összejött filmbéli partnerével, Ethan Slaterrel, a kapcsolatért mindketten kiléptek a házasságukból. (Egyes források szerint Slater titokban már hónapokkal Grande előtt elköltözött otthonról, nem az énekesnő miatt döntött így.)
Ezeket láttad már?
Néhány napja megszólalt Slater felesége - elmondta, hogy bár ő most csak igyekszik jó anyja lenni a Slaterrel közös kisbabájának, úgy véli, Grande nem egy szolidáris nő, hanem olyan, akinek az ő családja csupán járulékos veszteség. Slaterről nem ejtett szót. Nade hol az igazság, Ariana Grande a bűnös? Vagy a családos Slater? Mindketten azok? Esetleg egyikük sem?
Egy bizonyos kor után mindannyian láttunk már néhány házasságot úgy felbomlani az ismeretségi körünkben, hogy a történetnek volt egy harmadik szereplője. Aki látott már ilyet, annak feltűnhetett, hogy a válásért ezt a harmadikat sokszor mintha egyedüli felelősként tartaná számon a szűkebb-tágabb környezet. Az ilyesmi gyakran vezet minden félre nézve méltatlan helyzetekhez, amiben nem is volna semmi különös, ha az arányok olykor - mondhatni, általában - nem tolódnának el kissé. A családromboló új nőt valamiért rendre hangsúlyosabban veszik elő a helyzetet véleményezők, mint a fészekhagyó férfit. De miért?
Azok a mindent elsöprő nagy szerelmek
Az ember azt gondolná, harmadik fél feltűnése egy mélyen elkötelezett, valódi szövetséget nemigen képes megbontani. Persze van az úgy, hogy egy kivételes, nagy találkozás miatt lép ki valaki a házasságából. És ha azzal a bizonyos eggyel nem találkozik, sosem lépett volna ki. Ismerünk ilyen történeteket, Paul Newman így hagyta el a családját hosszas vívódás után Joanne Woodwardért.
Azonban ahhoz a történethez hozzátartozik, hogy Newman még ötven, Woodwarddal leélt, legendásan hűséges és boldog év után is sokszor beszélt arról, hogy sosem tudott megbocsátani magának, és fél évszázad után is mardossa a szégyen, amiért a szerelemért cserébe feladta az elköteleződését az első felesége és a gyerekeik iránt. (Persze valójában nem adta fel, nagyon is jelen volt a családja életében.) De a legendás, kivételes és mindent elsöprő nagy szerelmek nem véletlenül válnak legendássá: ezek ugyanis rendkívül ritkák. A legtöbb esetben a történet jóval prózaibb.
Szokás mondani, hogy akit lehet, azt vigyék is. De lehet-e bárkit is “elvinni”? A felnőtt emberek nem maguk hozzák a döntéseiket? A férfit, aki otthagy egy családot, csupán megbabonázta egy szirén éneke, tán nem is cselekvőképes? Józan ésszel erre egyetlen válasz adható: dehogynem. Az ő döntése, az ő felelőssége.
Miért hárítja mégis a felelősséget sok elhagyott házastárs és sokszor a környezet is a válóoknak tekintett harmadik félre? És a nagy port kavaró, (köz)felháborodást kiváltó történetekben az a harmadik fél miért nő szokott lenni és szinte sohasem férfi? És az miért van, hogy ha a nő az, aki kilép a házasságból egy harmadikért, ő lesz a ribanc, aki rossz anya is, míg ha a férfi lép ki, bizonyára jó oka volt rá? Miért van, hogy a hibásnak tartott fél szinte mindig nő?
A megcsalt nő biztosan nem volt hajlandó szexelni, elhagyta magát, semmi se volt jó neki, nem csoda, ha más karjába kergette szegény férjét. A válóok, a másik nő pedig nyilván szándékosan hajtott rá más nő férjére, családromboló kurva, aki ellopta a másét. Igen, arra fut ki a gondolatmenet, hogy ebben is megfigyelhető a nők szisztematikus elnyomása. És ahogy lenni szokott, a legnagyobb elnyomói önmaguknak ebben is éppen a nők. A nők, akik az új nőt hibáztatják, nem ritkán a csapodár férj helyett is. Nyilván van felelőssége annak, aki tudatosan házas emberrel kezd, de vajon milyen hányadban, milyen mértékben felelős? Csak akkor az, ha kifejezetten nyomul a foglalt emberre vagy akkor is, ha csak - némi unszolásra - belemegy a viszonyba? Sok nő szerint mindig hibás a másik nő. Még akkor is, ha ezzel bizonyos értelemben áldozathibáztat.
Kivétel mindig van
Üdítő kivétel volt ebben egy végtelenül intelligens ismerősöm, akit néhány éve otthagyott a férje az alig huszonhárom éves beosztottjéárt, amikor a közös gyerekük még egyéves sem volt. A férfi nem először csinálta meg ezt, tizenéve elhagyott már egy feleséget egy óvodás és egy csecsemőkorú gyerekkel. Az ismerősöm bármennyire összetört is, bármennyire ösztönösen hajlott a harmadik fél hibáztatására, két dolgot nagyon hamar tudatosított magában.
Először is azt, hogy bár nem hitte volna, hogy a férfi még egyszer, még egy családdal eljátssza ugyanazt, a dolog benne volt a pakliban. Hiszen egy olyan emberről beszélünk, aki bizonyítottan képes ilyesmire. Másodszor pedig azt véste az agyába, hogy az ő szemével szinte gyereklánynak tűnő új barátnő bajosan rabolhatta volna el az ötvenhez közeledő férfit, ha az nem akart volna eleve menni.
A harmadik fél - ahogy oly sokszor -, csak ürügy volt, na meg kényelmes választás: éppen ő volt kéznél, a férfi pedig tudhatóan nem képes egyedül lenni és gondoskodni magáról, kényszeresen kell neki valaki, aki intézi az életét helyette. Manchild, ahogy az angol mondja. Az ismerősöm keményen ellenállt annak, hogy ő maga is kényelmes legyen, és a lányt gyűlölje azért, amit a férfi tett vele. Egyszer kissé értetlenkedve meg is jegyezte nekem, hogy nem érti, miért tartja mindenki magától értetődőnek a környezetében, hogy elhagyott nőként az új nőre haragudjon.
Mert szerinte az új nőre haragudni a valóság hárítása volna, nem lehet a tünetet okolni a betegségért. Őt azért hagyták ott egy karonülővel, mert annak a gyereknek az apja úgy döntött, hogy nem kíván ebben a családban (sem) élni. Ő volt házas, ő köteleződött el, vállalt közös gyereket és hitelt, ő fogadott örök hűséget, az új barátnő pedig, bár persze menjen a fenébe, csak saját magáért felel, ahogy elszámolással is csak önmagának tartozik. Az pedig, hogy hogy alszik, csakis az ő dolga. Végeredményben pedig még szívességet is tett.
Tényleg mindig a másik nő a hibás?
Az ismerősöm megközelítését nem véletlenül neveztem üdítő kivételnek, nem túl gyakori ugyanis, hogy valaki kettőt hátralépve szemlélje a helyzetét és vállalja a szembenézést azzal, amit lát. Nehéz és teljesen talán lehetetlen is kikapcsolni azt a természetes önvédelmi mechanizmust, ami arra sarkall, hogy inkább egy harmadik felet hibáztassunk ahelyett a szemétláda helyett, akit mi választottunk és aki aztán elárult bennünket. (Már ha az illető egyáltalán szemétláda. Van úgy, hogy mégcsak nem is az.)
Egy ideális világban nem lenne csalás és árulás, mert a csaló áruló nem akarna csalni és elárulni, akivel meg megtehetné, nem lenne hajlandó viszonyba keveredni addig, amíg a helyzet nem tisztázott, amíg a másik tisztességgel el nem rendezte az életét. Azonban abban a világban, amelyben élünk, a dolgok csak ritkán zajlanak tisztán, hiszen a döntéseinkben szerepet játszanak a dilemmáink és a gyengeségeink is. Tisztességes emberek is képesek szarul eljárni, mi több, a tisztességest sokszor csak a lelkiismeret-furdalása különbözteti meg a tisztességtelentől.
Az viszont tény, hogy ha létezik két ember kapcsolata fölött kontroll, azt csakis az a két ember gyakorolhatja, akiknek a kapcsolatáról szó van. Ha nem képesek transzparens, őszinte kommunikációra, ha nem hajlandóak dolgozni sem azon, hogy megértsék egymás szempontjait, érzéseit, problémáit, az a kettejük közti dinamikáról szól. Lehet akár ebben az egyik fél “hibásabb” is a másiknál. Ha külső tényezőket - például egy harmadik felet - engedünk befolyással lenni a kapcsolatunkra, az rólunk szól, esetleg a kapcsolatról, a társunkhoz fűződő viszonyunkról vagy annak megváltozásáról, és csak alig-alig magáról a külső tényezőről.
Ok vagy okozat? Nem mindegy
A harmadik megjelenése szinte sohasem ok, hanem inkább okozat. Annak az eredménye, hogy a kapocs, a szövetség meglazult a két ember között, hogy az egyik vagy mindkét fél kifelé tart már a közösből, nem elég fontos az együttmaradás ahhoz, hogy befelé figyeljünk, egymásra és a kapcsolatra fókuszáljunk. Az, ha ilyenkor valaki egyenesen új fókuszt keres, lehet gyengeség, még akár jellemhiba is, de tekinthetjük egyfajta - más kérdés, hogy milyen minőségű - megküzdési stratégiának. Könnyebb ugyanis azt mondani, hogy szerelmes lettem, nem tehetek róla, mint azt, hogy kipróbáltam ezt a család-dolgot ezzel az emberrel, és hát nem igazán fekszik ez nekem. Vagy hogy meguntam azzal lenni, akivel közös felelősségeket vállaltam, aki felé egyszer elköteleződtem. Hogy nem szeretem már és nem akarok vele élni.
Hogy Ariana Grande mit kap Slaterért, azt hiszem, mind el tudjuk képzelni, nem csoda, hogy a 377 millió követővel rendelkező Instagram oldalán korlátozva van a hozzászólás lehetősége, igaz, hetek óta nem is posztolt semmit az énekesnő. Sajnálom az új barát elhagyott feleségét. Ahogy sajnáltam a férje szeretőjét verbálisan felkoncoló Shakirát is. Azért, mert szerintem mindig tévúton jár az, aki külső okokra mutogat. Azokon ugyanis nemigen tud változtatni az ember, legfeljebb tudomásul veheti a létezésüket. A belső okok sokkal alakíthatóbbak. Például bárki mondhatja, hogy szégyelld magad, amiért átvertél, te csaló, a továbbiakban külön folytatjuk. A lényeg, hogy ne hazudjunk magunknak.
Ha még többet olvasnál Mérő Verától:
- Madonna legalább nem sunyi botoxtagadóként hekkeli meg az időt - De ettől még antifeminista lenne?
- Mi várt egy színésznőre a forgatáson az intimitás koordinátorok előtt ötven évvel? Semmi jó
- „Nem félsz, hogy beteg lesz?” - Miért bünteti a társadalom a nőt, ha 40 felett vállal gyereket, és miért nem gáz, ha a férfi elmúlt 80?
