Az áramimport nem kockázat, hanem a klímasemlegesség feltétele

Az EU 2050-es klímasemlegességi célkitűzésének egyik legfontosabb alapköve az energiaszektor dekarbonizálása és a megújulókra való mielőbbi átállás. Ugyanakkor az időjárásfüggő megújulók arányának növekedésével a jövőben Európában egyre jellemzőbb lehet a bizonyos időszakokra korlátozódó magasabb arányú import vagy export egyes országok vonatkozásában – az ezt biztosító rendszer, az átviteli hálózat fejlesztése alapvető fontosságú; nyilvánvaló, hogyaz ellátásbiztonság garantálására és a klímacélok elérésére huszonhét, szigetként működő rendszer nem képes.

A hatékony infrastruktúra és piac tekintetében Európa igen jól áll, és a világ egyik leghatékonyabb villamos hálózatával és piacával büszkélkedhet, mely képes nagy valószínűséggel garantálni az ellátásbiztonságot és a villamosárammal való határokon átnyúló kereskedelmet.

Ennek alapvető letéteményesei a hálószerű villamos rendszerben a következők:

• az összekapcsoltság magas foka,
• a földrajzi diverzifikáltság,
• a harmonizált és tovább fejlődő uniós-, és nemzeti szintű jogszabályi környezet és
• az országos (néhol regionális) villamos-rendszerirányítók és energia szabályozó hatóságok európai szintű együttműködése.

Nézzünk a „magas” magyar áram import mögé

Magyarországon a villamosáram-import aránya az elmúlt évtizedben stabilan harminc százalék körül ingadozott. Hogy ez az érték magas-e, vagy alacsony? Ennek megítélése nem attól függ, hogy szubjektíven az importarányt önmagában magasnak érezzük-e vagy sem. Közgazdaságtani szempontból ezt az arányt úgy kell megítélnünk, hogy milyen költségű alternatív lehetőségeink lettek volna, mellyel az import kiváltható, az ellátásbiztonság pedig legalább ugyanolyan szinten garantálható.

Konkrétan, Magyarország képes lett-e volna ezt az importot itthon termelt villamos árammal úgy kiváltani, hogy a felhasznált összes villamosenergia költsége azonos, vagy alacsonyabb legyen úgy, hogy az elvárt ellátásbiztonsági szint nem csökken? Ha nem, akkor a társadalmi jólét szempontjából nem érte volna meg az importarány csökkentése. Természetesen, amennyiben az ország a külföldnél versenyképesebben tudja megtermelni a saját maga által elfogyasztott villamos áramot, akkor azt tegye is meg és ne ”függjön” az energiaimporttól, sőt mi több, exportáljon. A napelemes beépített kapacitások felfutásával és főként a két új paksi blokk (tervezett) belépésével a nettó importarány várhatóan csökkenni fog, sőt az időszakos export volumene és időtartama is növekedhet; pláne, ha nem túl szerencsésen az új blokkok párhuzamosan fognak termelni az akkor még üzemben lévő eredeti blokkokkal.

A helyzetet némileg bonyolítja, hogy a versenyképes ár fogalma komolyan megváltozott: szenes erőművekben nagyon olcsón, és rendkívül szennyező módon lehet(ett) áramot előállítani – a magyar import egy része Ukrajnában, a V4-eknél vagy a Nyugat-Balkánon így előállított áramot jelent. Ez azonban nyilvánvalóan nem fenntartható lehetőség: a klímasemlegességi célokkal nem összeegyeztethető, szennyező technológiák árelőnyét az uniós szabályozás (karbonkvóták, karbonvám) fokozatosan eltünteti.

Márpedig ha egy ország nem, vagy csak felár mellett képes magát ellátni, akkor a kérdés az, hogy milyen jóléti veszteséget hajlandó az adott ország elszenvedni (felárat hajlandó fizetni) azért, hogy a saját villamos áram fogyasztását maga állítsa elő. Amennyiben nem áll fenn ellátásbiztonsági kockázat, mert az adott ország egy hatékonyan működő, nagyságrendileg nagyobb közös piac része, akkor a válasz várhatóan az, hogy nem éri meg a felár kifizetése, a jóléti veszteség felvállalása. Ez nem jelenti azt, hogy nem kellene mindent megtenni azért, hogy a saját maga előnyeit kihasználva az ország versenyképesen növelje a saját termelését és ezzel csökkentse az import arányt vagy növelje az exportját.

A villamosáram-import aránya tehát önmagában nem sokat jelent. Ahhoz, hogy ezt megértsük, a 19. század fordulóján élt brit üzletember, politikus és az elméleti közgazdaságtan egyik megalapozója, David Ricardo komparatív előnyökről szóló elméletét hívhatjuk segítségül. Vegyünk egy nagyon leegyszerűsített, szándékosan sarkított, de az alapvető közgazdasági folyamatokat megragadó példát.

Tegyük fel, hogy Svédország vízerőművel 10 eurócent / kWh-ért képes villamos áramot előállítani, míg ezt Magyarországon 30 eurócent / kWh-ért lehetne nagy mennyiségben megtenni. Magyarországon viszont naperőművel lehet 10 eurócent / kWh-ért villamos áramot előállítani, Svédországban viszont ez kerül 30 eurócent / kWh-ba. A költségkülönbség oka főként a természeti adottságokban rejlik. Tehát Magyarországnak komparatív előnye van Svédországhoz képest a naperőmű-alapú termelésben a napsütéses órák száma miatt, Svédország viszont földrajzi és éghajlati viszonyai miatt sokkal alkalmasabb a vízerőművi áramtermelésre. Ilyen körülmények között nyilvánvalóan Svédország fog vízerőművel megtermelt elektronfolyamot exportálni, míg Magyarország a napelemekben megtermelt elektronfolyam exportjában lesz versenyképes. Cserébe viszont importra szorulhatnak egy száraz tél és melegebb nyár után, illetve amikor nem süt a nap.

A fenti példában, megéri-e Magyarországnak vízerőmű kapacitásokat kiépítenie, -vagy bármely olyan kapacitást, amellyel más kapcsolódó ország olcsóbban állít elő áramot- arra az esetre, amikor nem süt a nap? Vagy ilyenkor inkább importálja a máshol, olcsóbban előállítható villamos áramot a papajához, a parafadugóhoz vagy a lazachoz hasonlóan? Ezzel párhuzamosan pedig specializálódjon arra, hogy minél versenyképesebben exportáljon minél több, napenergiával előállított elektront, ami ellensúlyozza a máskor felmerülő importot?

A való életben megszülető döntéseknél természetesen előkerülnek a példában nem szereplő, de alapvető nem közgazdasági szempontok is. Ezek az egyes országok rendszeregyensúlyának biztosításához szükséges objektív technológiai és szabályozói követelmények – mint a meghatározott tartalékkapacitások –, az elvárt ellátásbiztonsági szint és a technológiai diverzifikáció szükségessége a biztonságos termelésben, az iparpolitika, vagy akár társadalmi, munkaerőpiaci, szociális és kulturális tényezők is. Így a valóságban elképzelhetetlen, hogy Svédországban csak vízerőművek legyenek, Magyarországon pedig csak napelemek. A fenti példa pusztán azt próbálja érzékeltetni, hogy önmagában az importarány nem jelent sokat és nem lenne szabad kontextusból kiemelve, csak erről az egy számról véleményt formálni.

A kérdés nyilván sokkal bonyolultabb 27 tagország és az európai szinkronterületben szintén érdekelt szomszéd országok (pl.: Nyugat-Balkáni Hatok-WB6 az Energiaközösségben) komparatív előnyeinek vonatkozásában. A komparatív tényezőket nemcsak a földrajzi és éghajlati viszonyok jelentik, de például a munkaerő relatív költsége és minősége, a tőkeellátottság és a tőke ára, az intézményi-, és jogrendszer hatékonysága, technológiákhoz való hozzáférés is közéjük tartozik.

Az európai villamos infrastruktúra képes biztosítani a komparatív előnyök kihasználását

Az Európai Unióban a javak és szolgáltatások szabadon áramolnak, köztük a villamos energia is. Egy példa erejéig mégis maradjunk az előbbieknél, megvilágítva az utóbbi fontosságát. Az szép dolog elméletben, hogy a franciák az egy főre jutó Michelin-csillagos éttermek számában, míg a németek az egy főre vetített legyártott sportautók számában szerepelnek előkelő helyen a mögöttes komparatív előnyök miatt – természetesen nem leértékelve a francia mérnöki teljesítményt vagy a fehér bajor kolbászt.

Viszont ha a német mérnök nem tud egy strassbourgi étterembe beülni, vagy a francia sztárséf nem tud a világpiacon 911-es Porschét vásárolni az ezen tranzakciókat lehetővé tevő infrastruktúrák hiánya miatt, akkor hiába a kulináris vagy a mérnöki teljesítmény és a mögöttes komparatív előnyök, nem lesz szó kereskedelemről, és mindenkinek külön-külön kell létrehoznia a saját, jó eséllyel rosszabb minőségű csúcséttermeit és sportautóját.

Az európai villamos rendszer az emberiség által valaha épített legnagyobb komplex fizikai hálózat. Az elektromos áram esetében az átviteli hálózat biztosítja azt, hogy az elektronfolyam eljusson a nagy erőművektől az elosztóhálózatokhoz, illetve a legnagyobb fogyasztókhoz. Továbbá ez, a legtöbbször országok vagy nagy régiók szintjén üzemeltetett hardver az, ami lehetővé teszi a villamos áram határokon átnyúló kereskedelmét. A villamos rendszerirányítók legfontosabb feladata, hogy a termelés és a fogyasztás minden pillanatban egyensúlyban legyen az adott országban. Az ellátásbiztonságot garantáló egyik legfontosabb tényező a rendszer háló jellege, és annak komplexitása.

Minél több szomszéd van összekapcsolva egymással, annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy az adott helyzetben a ”felesleges” áramot az egyes országok értékesítsék a piacon, vagy megugró igény esetén áramot importáljanak.

2022 tavaszától, a szlovén-magyar határkeresztező távvezeték kereskedelmi üzemének indulásától Magyarország (a Magyar Villamos Rendszerirányító – MAVIR) mindegyik szomszédjával össze lesz kapcsolva, mely a magyar ellátásbiztonság egyik záloga. Ez lehetővé teszi Magyarország számára, hogy a körülményekhez igazodva importáljon vagy exportáljon áramot.

Az összekapcsoltság és a közös kereskedelem előfeltétele a klímacélok teljesülésének is

Az európai hálózat az Egyesült Államok hálózatával több indikátor alapján összevetve is hasonló, vagy inkább jobb megbízhatósági adatokat produkál. Mind a két rendszer esetében vannak kiugró országok vagy területek, ahol megfelelő ráfordítással erőteljes javulás érhető el, de összességében az európai rendszerek, köztük a magyar átviteli rendszer megbízhatósága magas.

Ez alapján pedig el tudja látni hardver szerepét, és lehetővé teszi az egyes országok (régiók) komparatív előnyeinek kihasználását és nagy biztonsággal le tudja bonyolítani a – például megújulókból származó – szükséges importot és exportot az alaposan definiált és szigorúan felügyelt egyensúlyi kritériumok mellett.

Ennek ellenére előfordulnak olyan speciális helyzetek a körülmények alacsony valószínűségű együttállása folytán (ezek valószínűségi alapon részben modellezhetők), vagy emberi mulasztás miatt, melyek nem kívánt eseményekhez, adott esetben helyi, vagy regionális áramszünetekhez vezetnek. Fontos jelezni, hogy a 2021. január 8-i esemény nem az időjárásfüggő megújulók ingadozó termelése miatt következett be. A hivatalos vizsgálat ugyan még nem zárult le, azt azonban talán kijelenthetjük, hogy a nemzeti rendszerirányítók viszonylag gyorsan és hatékonyan kezelték a problémát, összhangban az európai szinten meghatározott protokollokkal.

Az átviteli hálózat (csak úgy mint az elosztóhálózat) folyamatos fejlesztés alatt áll, melynek tervezése európai szinten koordinált. A fejlesztés célja az, hogy a hálózat a jövőben is minden pillanatban, nagyon magas valószínűséggel képes legyen kielégíteni a pillanatnyi, és a hosszútávú nemzeti és európai igényeket úgy, hogy a villamosáram-termelés megfelelhessen a hosszútávú uniós és az abból következő tagországi klímacéloknak.

A komparatív előnyök kihasználása, így a megfizethető villamosáram biztosítása, az ellátásbiztonság és a klímacélok teljesülése miatt előnyös a villamosáram kereskedelem.

Ebből pedig az is következik, hogy lesz olyan ország mely nettó importőr, és olyan is amely nettó exportőr pozícióba kerül. Ez viszont egy egységes hálózaton, közös piacon, az ellátásbiztonság szigorúan szabályozott és felügyelt keretei között önmagában nem jelent problémát, hanem hozzájárul az európai energiarendszer dekarbonizációjához.

Az írás a szerző véleményét mutatja be, és nem tükrözi az Energy Community vagy annak Titkárságának, illetve szerződő feleinek hivatalos álláspontját.

Szerző: Balogh Ádám - Közgazdász (Szegedi Tudományegyetem, Bécsi Közgazdaságtudományi Egyetem), a bécsi székhelyű Energy Community nemzetközi szervezet energia-infrastruktúra szakértője.

Ha szeretnél még több izgalmas cikket olvasni az éghajlatváltozásról, akkor mindenképpen érdemes ellátogatnod a másfelfok.hu oldalra, ahol rengeteg érdekes téma közül választhatsz.