Nálunk nincs erősebbik nem. Nálunk mindenki erős, és ezt apámtól tanultam
Gondolkodtál már azon, mit köszönhetsz a szüleidnek? Mármint azon túl, hogy itt vagy, és ez tényleg nem kevés. Apák napja margójára szerkesztőnk nagyon személyes cikkben emlékezik meg a saját tanulságáról.
Ezeket láttad már?
Pontosan tudom, milyen értékeket kaptam anyámtól, de időbe telt, mire rájöttem, milyen szerepe volt apámnak abban, hogy az a nő legyek, aki ma vagyok. Tökéletes mosolyú Barbie-k, süti babák, Disney hercegnők nélkül. Csupa olyan kategória, amivel sem gyerekkoromban, sem pedig felnőtt nőként nem tudtam mit kezdeni. Akkor még nyilván nem állt össze – hogyan is állhatott volna –, hogy apa egészen más narratívát, és ezzel együtt más életet szán nekem.
A lányok is lehetnek hősök, ugye?
A mi narratívánkban nem volt, és a mai napig nincs helye a megmentésre – főként a férfiak megmentésére - váró, toronyban ücsörgő, passzív hercegnőnek. Akinek nem kell megoldania semmit, hiszen meseszép, derékig érő szőke haja van és VIP bérlete a Happy End Fesztiválra, ahova úgyis bejuttatja majd egy befolyásos szőke herceg - fehér Maseratin. Szerencsére nem terheltek ilyen típusú mesékkel, az identitásomat sem ingoványos vattacukorra építették (amit valószínűleg úgyis felfaltam volna félúton).
Viszont megtanultam, hogy a semmiből, ha vannak elképzeléseim és kitartó vagyok, bármit létrehozhatok. Ez valahol ott kezdődött, amikor néhány éve azt mondta apám, úgy enne egy jó kemencés pizzát. Beülhettünk volna valahova, vagy csak simán rendelhettünk is volna, de nem. Apám tervezett, majd épített egy kemencét. Nyilván kétszer is megjárta Frodó Mordort, mire saját készítésű, kemencében sült pizzához jutottunk, de ezzel együtt egy olyan forgatókönyvhöz is, ami eddig sosem hagyott cserben: támaszkodj a képességeidre, és ha nincsenek meg, hát sajátítsd el őket, és gyakorold, gyakorold, gyakorold. (Ugyanezt egyébként nemrég eljátszotta egy lakóhajóval is.)
Nem sokkal később megmutatta, hogyan kell felrakni egy álmennyezetet. Azt nem mondom, hogy egyedül is menne. Azt sem, hogy kifejezetten sok hasznomat látta. Viszont bevont, és soha nem ültetett a kispadra csak azért, mert lány vagyok. Ezzel rávezetett, hogy próbálkozni ér, a megoldás korántsem nemspecifikus, és különben is: ugyanúgy lehetek űrhajós, atomfizikus, sportoló, mint bármelyik srác az utcából, és ha focizni támad kedvem, hát hajrá, éljem meg, de nem ám ímmel-ámmal, ha csinálok valamit, minden erőmmel repüljek rá.
Apa éretlenje
Nemrég olvastam egy tanulmányban, mekkora szerepe van a kamaszlányok hormonális fejlődésére és változására az, milyen a kapcsolatuk az apjukkal. Akiknél erős és meghatározó, ott bizonyítottan később indul a nemi érés. Ahol az apa nincs jelen, ott félelmetesen korai.
Hát nálam lassabban senki nem ért az osztályból, viszont mire eljutottam odáig, hogy rájöttem, a srácokkal nem csak focizni lehet, meg – csúnyán – lehagyni őket futásban, addigra elkezdett kialakulni, mit keresek a másikban. És ez nem önmagam kiegészítése volt, nem is megoldás vagy elvárt biztonságérzet. Így a szerelem számomra olyan luxuscikk maradhatott, amit soha nem terheltek az anyagiak, miután azt tanultam, csak arra építhetünk, ami már a miénk, és ezért mindig nagyon hálás leszek. Ahogy azért is, hogy apám feministának nevelt, és még csak nem is tud róla. És különben is: kinek kell a szőke herceg fehér Maseratija, amikor lehet egy sajátod?
