Fogantatás, öt nap szabadság és munka kifulladásig - hogyan lehet egy apa szerepe több, mint amit a rendszer enged?
Magyarországon – a Központ Statisztikai Hivatal mérései szerint – körülbelül huszonötezren válnak el évente. Ez a szám igen magas (40%-os arány), hiszen a házasodási kedv egyre csökken. Az elvált szülők gyerekeinek nagyrésze pedig az anyával nő fel. De hova tűnnek a képből az apák?
Ezeket láttad már?
Anyu csak pár évvel volt idősebb, mint most én, amikor apu, hogy úgy mondjam, új vizekre evezett. Szerelmesnek lenni, egy rosszul működő párkapcsolatból kilépni teljesen érvényes dolog, ami viszont utólag igen meglep: egy pillanatig sem kérdőjeleződött meg a válásnál az az axióma, miszerint a gyerekek (vagyis én tizenhárom évesként, és a tizenegy éves húgom) helye az anyjuk mellett van. Így a gyereknevelés kellemetlenebb része természetesen anyura hárult, emellett próbált dolgozni és új párt keresni – így visszagondolva elég nehéz helyzetben volt, de mindenki megnyugtatására közlöm: happy end lett a vége. Mostanában kortársaim között nézem végig – pár üdítő kivételtől eltekintve – ugyanezt. A különbség csak annyi, hogy itt jellemzően egészen pici gyerekek maradnak az anyukákkal, ami karrier szempontjából is elég nehéz helyzet. Azt nem is kell taglalnom, hogy milyen randizási lehetőségei vannak egy nőnek egy kétéves gyerekkel. A srácok új életet kezdenek, a csajok meg arra kényszerülnek, hogy a régit sokkal nagyobb erőbedobással folytassák. Cikkemben arra szerettem volna választ kapni, hova tűnnek a férfiak a családi életből, és hogy mi lesz vajon velük utána, miért szívódnak fel teljesen, amikor felszívódnak.
„Nem eltűnnek, soha nem is voltak ott”
Szél Dávid pszichológus, az Apapara című blog szerzője szerint „sokan nem kihátrálnak az apaságból, hanem benne sincsenek soha. Eleve csak vasárnapi apukákat látunk, de nem azért, mert elköltöztek otthonról, hanem mert éjjel-nappal dolgoznak. Az állam öt szabadnapot ad az apáknak a szülés után, de az orvosi vizsgálatok a terhesség során, a baba-mamafoglalkozások szinte mind munkaidő alatt vannak.”
Meglepő adat, hogy a magyar apák számára 1981 óta nyitva áll a lehetőség, hogy az első hat hónapot követően GYED-re menjenek kisgyermekükkel, ugyanakkor Szél Dávid szerint ez pusztán egy látszatlehetőség, hiszen nem nőtt jelentősen azon férfiak száma, akik valóban éltek is vele. Ha igen, döntésük inkább anyagi, mint érzelmi jellegű volt. „Hogy az apák szülési szabadságra menjenek, sem a társadalom, sem a munkaerőpiac, sem az oktatás nem támogatja. Azoknál, akik a létminimumon élnek vagy alatta – ez négymillió embert jelent –, ez a kérdés meg sem fogalmazódik. És ott van még a megszűnőfélben lévő középosztály: elvileg törvény írja elő, hogy a szülési szabadság után vissza kell venni az alkalmazottakat a korábbi pozíciójukba, de tudjuk, hogy ez a gyakorlatban nem teljesen így működik, és ez igaz a férfiakra is. Átlagosan egy férfi jóval többet keres ma Magyarországon, mint egy nő, tehát ha mindketten dolgoznak, akkor is ő a családfenntartó, és ha kirúgják az állásából vagy szülési szabadságra megy, akkor megszűnik ez a családban betöltött szerepe, és emiatt sérül az identitása – ez talán az egyéni pszichológiai vetülete az egésznek.”
És hogy mivel lehetne változtatni a kialakult helyzeten? Szél Dávid úgy látja, hogy a nemek közti esélyegyenlőség jó megoldás lenne erre. „Jó lenne, ha össztársadalmilag el lehetne törölni azt az erősen berögzült kódot, miszerint a gyerek a nő dolga, az apák pedig csak besegítenek a gyereknevelésbe. Ezek nagyon káros mondatok, és azt eredményezik, hogy mire egy lányból nő lesz, addigra már tudja, hogy olyan egyetemet, majd pedig olyan munkát kell választania, ahol nem baj, ha három évre szabadságra megy. Pedig pszichológiailag a világon semmi nem indokolja, hogy az anyának kéne három évig otthon lennie a gyerekkel, és gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan és pszichológiailag elképesztően hamar megtérülne, ha ez arányosan oszlana meg a két szülő között. Akkor a nő nem fásulna bele az otthon töltött időbe, a férfi pedig a munkába, a nő nem esne ki a munkából, a férfi pedig könnyebben tenné sajátjává az apaszerepet. Plusz hozadéka lenne ennek, hogy a nők is vezetői beosztásokba kerülnének a munkahelyeken.”
A pszichológus szerint a gyerekvállalás iránti elkötelezettség már a fogantatás pillanatában el kell, hogy kezdődjön az apák számára is. „Fontos, hogy a férfi tudja, min megy keresztül a nő: milyen vizsgálatokon; hogy milyen lesz a szülés; ha ő is bent lesz, mire készüljön fel; hogy tudja, mi a farfekvés, vagy hogy kinyílt a méhszáj; mi az, hogy magzatvíz. Ez a jelenlét segít az apának túljutni azon az érzésen, hogy ő csak egy spermadonor. Hogy ne csak két pillanat legyen, amikor az apa apává válhat: az egyik a szex, a fogantatás pillanata, a másik az öt nap szabadság gyermeke születése után. Lássuk be, ez elég kevés arra, hogy megismerkedjen új élethelyzetével.”
A válás után
Szalma Ivett az MTA Szociológiai Intézetének munkatársa azt kutatja, milyen tényezőktől függ Európában, hogy az apák a válás után mennyi időt töltenek gyermekükkel. Az egyik az életkor: a kutatásokból az derül ki, hogy harmincéves koruk alatt kevésbé tartják a kapcsolatot az apák gyermekeikkel. Mindez korrelál az iskolai végzettséggel is, amely szintén fontos tényező, hiszen minél magasabb a végzettség, annál valószínűbb a rendszeres kapcsolattartás. „Ez összefügg az érettséggel is, hiszen azok az elvált apák, akik új családot alapítottak, sokszor úgy néznek vissza a korábbira, hogy hibáztak, amikor nem alakítottak ki mélyebb érzelmi kapcsolatot gyerekükkel” – mondja Szalma Ivett.
Rendkívül fontos komponens a fizikai távolság is: akik közel laknak gyerekükhöz jellemzőbben látogatják gyereküket, mint akik például egy másik városban élnek. Ugyanakkor a kutató szerint nehéz megállapítani az ok-okozati folyamatot: azért erősebb-e a kapcsolat, mert eleve közel laknak, vagy az apák azért választanak-e gyerekükhöz közeli lakhelyet, hogy ne szakadjon meg vele a kapcsolatuk. Vannak olyan országok, ahol az állam különböző szabályozásokkal motiválja az apákat az utazásra. Norvégiában az utazás költsége például levonható a tartásdíjból, Németországban adójóváírásként kaphatják vissza ezt a pénzt.
A tartásdíjfizetési hajlandóság is összefügg a gyerekláthatással – sokszor előfordul, hogy az anya csak akkor engedi az apjához a gyereket, ha az kifizette a gyermektartást. És persze, nagyon fontos a jó szülői partnerség: ha jó a kapcsolat a két fél között, az megkönnyíti, rugalmassá teszi a felügyelettel kapcsolatos kérdéseket. Szalma Ivett hangsúlyozta azt is, hogy nemcsak a szülők helyzetétől függ, hogy milyen erős az apa és a gyerek közti kapcsolat a válás után, nagyon fontos a gyerek neme és életkora is. „Az apák nagyobb valószínűséggel látogatják a fiúgyereküket, mint a lányt. Ez nyilván abból is következik, hogy több a közös témájuk, egyszerűbben találnak közös programot. De kamaszkorban például az apáknak már a gyerek kortársaival is fel kell venniük a versenyt – ilyenkor jellemzően megritkul a találkozások száma.”
Az anyák énideje
A cikk végére már csak egyetlen, kissé illetlen kérdésem maradt: dönthet-e úgy egy egyedülálló anya, hogy kicsit kevesebb időt szeretne gyerekével tölteni? Illetve van-e arra példa, hogy az anya azért fordul bírósághoz, mert azt szeretné, hogy az apa több időt töltsön közös gyerekükkel? Ezt sem Szalma Ivett, sem pedig Gulya Fruzsina jogász, szociológus nem tartja túl valószínűnek, bár mindketten elismerik, hogy az igény jogos és logikus lenne.
Gulya Fruzsina szerint ez elsősorban azért van, mert „a bíróság drága, hosszú idő, mire döntenek az ügyekben, és egy ilyen igényt nagyon nehéz képviselni. Valójában meg sem fogalmazódik az anyák részéről, hogy joguk lenne ehhez, hogy a gyerek közös felelősség. Túl erős minta még mindig, hogy a gyerek helye az anyja mellett van, és pusztán a neme miatt kompetensebb szülő, mint az apa. Ráadásul a bíróság egy lassú mamutszervezet, igen hosszú idő alatt építi magába a kulturális változásokat, maga a jog is ilyen lomha és maszkulin társadalmi konstrukció. El tudom képzelni, hogy emiatt még soha nem fordult senki a bírósághoz.”
