Anyák napi vallomás

Anyák napja. Az ünnep, amely minden május első vasárnapját díszbe öltözteti. A nap, amikor odaléphetünk Édesanyánkhoz, Nagymamánkhoz, hogy megköszönjük nekik a tényt: élünk. A nap, amelynek valójában egész évben, minden percben dominálnia kéne. Mert amíg itt vagyunk, amíg lélegzünk, érzünk, addig minden nap az Anyák Napja!

Édesanyám a hősöm, nem csak egyszerűen a példaképem. Szeretnék rá hasonlítani: kitartásban, akaraterőben, küzdelemben. Az, hogy én cipelem a keresztemet nem nagy dolog, hiszen nincs más választásom, ezt szabta rám az élet. De ő? Ő végig mellettem állt jóban, s rosszban egyaránt. Fogta a kezemet a kemoterápia közben, etetett a tenyeréből, mint egy fiókát, amikor az intenzívről ellilult szájjal kikerültem, s őrizte az ágyamat a veséim leállása után a kórházban. Mindig, és mindenkor támogatott. Ő nem csak a világra hozott, nem csak az életemet adta, hanem azon küzd születésem pillanatától fogva, hogy életben tartson. Ha éjjel egykor süteményt kívántam betegen, akkor felkelt, és elkészítette. Ha palacsintát ettem volna, akkor megsütötte. Nem számított, hogy futotta-e az erejéből, mert ha a gyermekéről volt szó, akkor semmi sem állíthatta meg. S ez a mai napig így van. Elkísér az orvoshoz, megveti az ágyamat kétnaponta a dialízisben, s a gondolatai körülöttem járnak. Pedig ha valakinek, hát neki igazán nehéz sorsot osztott az élet. Nem csak azért, mert tragikus hirtelenséggel vesztette el Édesanyját, akivel oly szoros kapocs kötötte össze. Nem csupán amiatt, mert eltemette férjét, aki élete szerelme is volt egyben. Hanem leginkább amiatt, mert végig kell néznie a lánya küzdelmét, anélkül, hogy segíthetne. Mert igen: mindent megtesz, ami csak tőle telik, de meggyógyítani nem tud. A tehetetlenség malmai őrlik szívét, hiszen nap, mint nap ezzel a tudattal kell élnie. S ő mégis küzd, megy előre, megannyi akadályon, buktatón, nehézségen át. Ő egy csoda, egy igazi hős, egy ritka gyémánt. Gyémánt, amely úgy edződött, mint a valódi drágakövek a kagylók gyomrában: megannyi keserves fájdalom árán.

Hős, példakép, barát, társ – egyszerre. Amikor a minap zabkása készítés közben megfogta a fakanalat tartó kezemet, hogy elmagyarázza a mozdulatot, amit már a Mama is tanított elakadt a lélegzetem. A boldogság hullámként söpört át rajtam. Hirtelen rádöbbentem arra, az egyébként alapvető tényre, hogy nélküle én senki sem lennék. Nem ütném most a klaviatúrát, nem dobbanna nagyokat a szívem, nem ismerném Lilit, a barátaimat, s nem élném ezt, a szerintem csodálatos életet. Neki köszönhetem mindenemet, s köszönöm is nem csak május első hétvégéjén, hanem az év minden pillanatában, szívem összes dobbanásával!