Amikor a szingli életstílus és a párkapcsolati életforma elemei vegyülnek: ők a minglik

Az angol mingles elnevezés a mixed singles-ből ered, és arra utal, hogy két szingli párkapcsolatba lép, tehát a szingli életstílus és a párkapcsolati életforma elemei vegyülnek. A mingliség nem jelent nyitott kapcsolatot, a monogámia alapkövetelmény, ugyanis a kapcsolatot épp az állandó partner iránti vágy hívta életre. A minglik leginkább a saját függetlenségükhöz ragaszkodnak, így nem élnek együtt, és nem adják fel megszokott életük kényelmét. Cikkünkben Dávid és Bori osztják meg párkapcsolati tapasztalataikat, s hoznak fel érveket a mingliség mellett és ellen.

Dávid (29) a "régi értékek" mentén ismerkedett meg párjával. Szerinte a minglik örök randizók, tini viselkedésű felnőttek, akik a konvencionális kötelezettségektől mentes kötöttséget választották.

Pedig az együttélés – a maga kötelezettségeivel – igenis izgalmas projekt, és mindenkinek ki kellene próbálnia. Ilyenkor sokkal jobban megismerjük egymást, előjönnek azok a problémák, amiket a külön törött idő alatt nem osztottunk meg egymással, illetve a szőnyeg alá sepertünk, de én állok elébe, hogy minél többet megtudjak a társamról, felvehessem a rezgéseit, ezáltal eggyé válhassunk. Egy nagyon gondoskodó nővel költözöm össze, aki olyanokat csinál, amihez nem vagyok hozzászokva: behozza reggelente a kávét, ebédet készít, amit elviszek a munkahelyemre. Cserébe be kell ágyaznom… Sokaktól hallom, hogy a lakás berendezése gyakorlatilag felér egy kapcsolati próbatétellel, de a párommal szerencsére ebben nem voltak viták köztünk, mert mindketten készek vagyunk a kompromisszumra. Mindketten igényeljük az énidőt és a programokat a barátokkal, de úgy is jól megvagyunk, ha ketten ugyanabban a helyiségben tartózkodunk, és mindenki teszi csendben a maga dolgát. Például az egyik olvas, a másik bámulja a tévét – a legfontosabb, hogy a csend sose legyen kínos, mert akkor ott már valami baj van a kapcsolattal.

Régebben volt hazánkban egy olyan szociális közeg, amely a maga szabályaival biztosított kereteket. Aztán megérkezett a fogyasztói társadalom, majd az információs kor, és az is, hogy az emberek elkezdtek jóval narcisztikusabbak lenni. Nehogy már ne tehessem meg! Nehogy már nekem ez ne járjon! – mondogatják. Ezt tűzték zászlajukra a minglik is.
A mingliség számomra olyan, mint egy elnyújtott randizási folyamat, ahol csak a külvilágnak fenntartott, hibátlan ént kapja a másik. Ha valakinek folyton a saját élete a legfontosabb, és nem gondolkodik a párjával közös jövőben, ott a párkapcsolat lényegi elemei hiányoznak: az elköteleződés és a felelősségvállalás. A távolságtartással és a különéléssel a mindennapok kellemetlenségeitől és rutinjától ugyan megvédik magukat, de a közös élmények, a bensőséges összebújások és reggeli ébredések, a valódi érzelemmegosztás, a közös jövő tervezgetése nélkül a kapcsolat elhalhat, vagy üres, testi szükségletekre korlátozódó viszonnyá válhat. Úgy vélem, hogy a mingliség csak akkor működhet, ha mindkét fél mingli, és az életmódválasztásuk tudatos. Ha ugyanis az egyik fél több együtt töltött időre, összeköltözésre, közös háztartásra vágyik, és ezt csak elfojtja a másik kedvéért, azzal becsapja önmagát, szorongani fog és boldogtalan lesz.

Bori (45) két éve van együtt a párjával, már megszokta a mingli életformát, és úgy véli, hogy az azonos bejelentett lakcím még nem biztosíték a jól működő párkapcsolatra. Hisz abban is, hogy csak arra lehet támaszkodni, amit az ember egyedül önmagának megteremt.

Gyakran megkapom az ismerőseimtől, hogy én afféle wellness kapcsolatban élek, de pontosan tudom, hogy csak kívülről nézve gyönyörű az együtt élős párkapcsolat. Elég, ha csak megnézem, milyen sorsra jutnak az ismerőseim. Sorra szakítanak, pedig a közösségi oldalaik egy időben teli voltak csókolózós képekkel. A párommal megbeszéltük, hogy soha többé nem óhajtunk együtt élni senkivel (hogy a házasságról már ne is beszéljünk), és abban is egyetértünk, hogy erre a járvány sújtotta, kütyüfüggő világra nem szeretnénk gyermeket. Külön kasszán vagyunk, és nem fogadkozunk, hogy köztünk a kapcsolat örökké fog tartani – meglátjuk, mit hoz a jövő. A karrierünk és a magunkra szánt időnk éppolyan fontos, mint a párkapcsolatunk, de ettől még nem vagyunk önző egoisták. Sok kívülálló persze nem éppen ezt az életformát tekinti ideálisnak. Azt mondják, hogy a "szabályainkkal" a párkapcsolatunk alatt vágjuk a fát. De hát miért baj az, hogy a szürke hétköznapokat nem akarjuk egymással megosztani? Miért probléma, ha nem szeretnénk, hogy elvesszen a varázs?!

Mi még mindig izgulunk a randijaink előtt, sokat kirándulunk, szeretkezünk, ott vagyunk egymásnak, ha a másik épp betegeskedik vagy szomorú (vagyis aki azt állítja, hogy nem vagyunk egymás mellett jóban-rosszban, az hazudik), a nap végén azonban mindketten hazamegyünk. Nekem eszem ágában nincs takarítás közben, vagy arcpakolással és hajcsavarókkal a fejemen a kedvesem előtt mutatkozni, és tudom, hogy ő sem szeretné, ha az esti rítusai közben a lakásában lennék. Van nála fogkefém, dezodorom, a kedvenc parfümöm, neki van hova raknia a kontaktlencséjét a fürdőszobámban, de nem több.
Próbáltunk már összebútorozni, de pár nap után egymás agyára mentünk. Ő nehezen viseli, hogy a szobám időnként úgy néz ki, mintha egy hurrikánnal osztanám meg, valamint, hogy elöl hagyom a koszos kávéscsészémet, nekem viszont az nem tetszik, ahogy a kádban énekel, illetve, ha együtt élnénk, folyton lábujjhegyen kellene készülődnöm, mert a párom csak úgy tud aludni, ha csend van körülötte.

Bevallom, vannak azért esték, amikor szívesen átölelném a kedvesem a közös ágyunkban. Sokszor úgy ébredek, hogy az ő hátát keresem, és néha azon kapom magam, hogy szeretnék neki megmutatni egy vicces jelenetet a filmből, amit épp nézek, vagy felolvasni egy elgondolkodtató mondatot. Szeretnék vele együtt főzni, nézni, ahogy borotválkozik, szóval bonyolult ez a mingli dolog, de abban biztos vagyok, hogy kevesebb köztünk a súrlódás így, mint ha együtt élnénk. Szeretjük egymást, de másképp vagyunk részei egymás életének, mint a nagy többség. A jelmondatunk: együtt lenni, de külön lakni!

Szöveg: Jónás Ági