Amikor a felfokozottság a normális - Szuperérzékeny vagyok

Egy bevásárlóközpont közepén állok. Épp leemelném a vécépapírt a polcról, amikor hirtelen megszédülök. Úgy érzem, mintha minden kiélesedett volna, ahogy körbenézek, mintha mindent, amit látok, felsokszorozott színnel és kontúrral látnám. Sok a fény, a zaj, sok a szín, a forma, a mozgó testek, a sok ember. Egyszerűen minden sok.

Egy átlagos helyzet, nem átlagosan megélve

Tudom, hogy nem pánikrohamom van, mert már sokszor átéltem ilyet - és azt is -, egyszerűen csak érzem, hogy az elmúlt hét hatásai, a sokszoros leterheltség, az idegeskedés, a szellemi kimerültség és a rengeteg inger - ez kulcsszó lesz a történetünkben - megtették a hatásukat, és már bánom, hogy miért jöttem a bevásárlóközpontba, mert tízből kilencszer így járok. Szólok a férjemnek, hogy nem vagyok jól, gyorsan összekapkodjuk a maradék vásárolnivalót, fizetünk és szó szerint kimenekülünk - ez természetesen rám érvényes, ő könnyed hangulatban élvezi a közös programot, mert már sok ilyet látott tőlem, és nem ijed meg, na meg jót sem tenne vele, ha parázna - , majd az autóban bekucorodom, behunyom a szemem és ez már tökjó. Csend van és a szemhéjam által létrehozott biztonságos sötét. Hazamegyünk, befekszem az ágyba és húsz percig relaxálok, hogy kipihenjem azt, ami másoknak mindennapos.

Túlpörgetve

A helyzet ellenpontja, egyúttal mégis párhuzamos élmény a valódi jó program, amikor szintén sok inger ér. Például egy munkahelyzet, egy kreatív megbeszélés, amikor ezerrel gondolkozom, poénkodom, röhögök és szuperül érzem magam, flow-ban, a fejem búbjáig belemerülve az élménybe és a közösség pozitív energiáiba. Vajon Csíkszentmihályi Mihály írt a flow-beli túlpörgésről? Kérdezem ilyenkor magamtól. Nem emlékszem. Ez is tud túl sok lenni: ha túlpörgök, ha túlpörög az agyam, és nem szabom meg magamnak a határokat, ha nem indulunk haza időben, szintén minden "sok" lesz. A pánikszerű magas pulzus, vagy a derealizációs élmény - olyan, mintha nem valósnak érzékelném a dolgokat - ilyenkor általános.

Más vagy

Negyvenéves kellett, hogy legyek, mire rájöttem, hogy nem érdemes erőltetni és bűntudatot érezni amiatt, hogy nem vagyok olyan, mint a többség (mondjuk ki olyan?, na mindegy). Amint rájöttem, hogy szuperszenzitív vagyok, elkezdtem megtanulni, hogy mik azok a jelek, amiket a testem lead, és próbáltam örülni annak, hogy segít nekem, mikor kell leállnom. Ez egy folyamat, a mai napig tanulom mindezt, lehet, hogy örökre fogom.
A túlingereltség mindenkire lehet jellemző, de mivel a hiperszenzitív emberek idegrendszere részletesebben szelektálja a beérkező információkat, hamarabb túlingerlődnek. (Ez viszont nem azt jelenti, hogy az ő ingerküszöbük alacsonyabb.) a hiperszenzitív embereknek alacsonyabban van az ingerküszöbük. Ha kimerültem, sokkal gyorsabban kiborulok egy látszólag bántó mondaton, és sokkal hamarabb kimerülök, mint a környezetem, viszont amikor a dolgomat teszem, sokszor ezerszer gyorsabban, mint a környezetem. Ez így hullámzik, nem mondom, hogy kényelmes, de meg lehet tanulni. Viszont az engem körülvevő világot nem tudom befolyásolni, s ezzel megtanulni együtt élni a legnehezebb. Ha negyven fok van nyáron, csak légkondiban bírom fél óránál tovább. Ha nem alszom nyolc-tíz órát, a teljesítőképességem látványosan csökken, viszont ha húsz percig meditálok, ismét működőképes vagyok. Folyamatos tanulás. És a legdurvább, hogy a legtöbb esetben nem veszem észre, mikor léptem túl a saját határaimat.

Százával tudnám még sorolni a sztorikat, melyek egyrészt az intuícióm ijesztő erejét, másrészt érzékelési felfokozottságomat példázzák. A családban ma már én vagyok a tesztalany a romlott kajára, amit más nem érez, azt én tuti kiszaglom, mint egy erre kiképzett kutya. Viszont vajon ennek az ellentéte is igaz lehet? Hát persze. Megérzéseim kifejezetten jól jönnek – emberekkel, eseményekkel kapcsolatban, de akár olyan egyszerű esetben is, amikor megveszem az orrsprayt a gyógyszertárban, a férjem értetlenül bámul, hogy minek, majd másnap már fújni is kell a gyereknek. Empata is vagyok, azaz ha valaki, aki fontos számomra, idegesen beront a szobába, én is tiszta ideg leszek, átveszem a hangulatát – ellenben ha valami problémája van, ami feszíti, szintén egyből leveszem, és sokszor tudok is segíteni (aminek két oldala van: sikerélményem van, hogy jót tettem, és lemerítem az energiaállományomat, mert mind mindenben, ebben is a maximumot akarom nyújtani).

Szuper vagy hiper?

Dr. Elaine N. Aron szerint a szuperérzékenységnek négy fontosabb jellemzője van: a beérkező ingerek mélyebb szintű, alaposabb feldolgozása (depth of processing), az idegrendszer inger túltelítődésre való hajlama (overstimulation), fokozott empátia vagy fokozott érzelmi reakciókra való hajlam (empathy/emotional responsivity) és a finomabb részletek magasabb szintű érzékelése (sensitive to subtleties). Kövesdi Eszter pszichológus-coach gyakorlatilag az egyetlen szakember Magyarországon, aki komolyan elmélyedt a témában, kutatásokat is végzett, és gyakorlati szinten is igyekszik minél többet tenni a szuperérzékenyekért, így pszichoterápia többek között - stresszkezelés, mindfulness, coaching - sématerápia keretében is foglalkozik a hozzá fordulókkal. "Érdekes, hogy a pácienseim, klienseim nagy része szuperérzékeny , - magyarázza -, és jómagam is az vagyok. Valahogy rám találnak, vagy rátalálunk egymásra." Eszter fontosnak tartja, hogy tegyünk különbséget a "hiperérzékeny" és a szuperérzékeny szavak között, ugyanis valamennyire mindkettő elterjedt, de az átlagember számára nem egyértelmű, melyik a megfelelő szóhasználat. Elaine N. Aron, a világ első számú szuperérzékenység-kutatója - hopp, ki is derült, melyik szó a prompt - a témában írt könyvei magyarul is megjelentek, mindkettőben a szuperérzékeny szót használja a fordító, így teszünk hát mi is. "A hiperérzékeny kategória sokszor összemosódik a túlérzékenységgel a pszichológiában, ezért különítjük el a szuperérzékenységtől, mert egész mást jelent, és fontos lenne, hogy a szuperérzékenység szó terjedne el a köztudatban" - mondja a szakember. Na de mi ez a szuperérzékenység, hogyan fogja meg a témát a szakember, s miként ismerhető fel?

Ki szuperérzékeny?

A szuperérzékenységnek számos ismérve van, ha egy - az interneten is megtalálható - tesztet elvégzünk, ahol huszonegy, huszonhárom kérdésre igen-nem válaszokat kell adni, ha tizenkettőnél többször válaszoltunk igennel, nagy a valószínűsége, hogy szuperérzékenyek vagyunk. Ami nem egy ijesztő tény, nem egy betegség, sőt, sok szuperérzékeny számára épp az okozza a revelációt és megkönnyebbülést, amikor tisztába kerülnek azzal, mi is van valójában velük. Hogy nem betegek, sőt, tök normálisak, csak épp, akár így fogalmazhatnánk, ha a történet szebbik oldalát akarjuk megfogni; van egy szuperképességük, ami maga a szuperérzékenység. És most jöjjön egy meglepő adat: a társadalom nagyjából 15-20 (!) százaléka szuperérzékeny, tehát öt emberből egy az. "A szuperérzékenyeknek mindig arra kell nagyon oda kell figyelniük, hogy ne ingerlődjenek túl, - mondja Eszter -, és a te hipermarketes helyzeted tipikusan olyan, amiben ez megtörténhet." A szuperérzékeny idegrendszere ugyanis másképp, érzékenyebben és részletgazdagabban fogadja be az ingereket, ezért hamarabb túl is telítődhet velük. Ez így nagyon egyszerűen hangzik, azonban egy szuperérzékeny számára egyáltalán nem az. Honnan tudom, mikor értem el azt a határt, amit már nem szabadna átlépnem? El tudom kapni ezt a pontot, ezt a pillanatot? Mi a teendő, amikor már késő, átléptem és csak a totális ingerszegénység segít? Münchausen is jól tudta: a saját hajánál fogva kell kihúznia magát. "Ezt csak tudatosan lehet csinálni" - mondja Kövesdi Eszter. "Egy szuperérzékeny ember nagyon végletes, és ha ösztönösen él, az nem tesz jót neki. Én is megfigyeltem magamon, hogy hullámvölgy hullámhegyet követ, az ember egyik végletből esik a másikba. Az lenne a cél, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Hogy ne legyen túl sok az inger, de ne legyen túl kevés sem. És ez bizony nagyon nehéz. Egy szuperérzékenynek épp ezért olyan rutinokat kéne kialakítania, amelyek során úgy tud magáról gondoskodni, mint egy jó szülő a gyermekéről" - folytatja szakértő. Ezt bárhogy el lehet képzelni, mindenkinek a saját rendszerét kell kialakítania, de azt tudni kell, hogy egy ingergazdag időszakok, napok után regenerálódni kell. Vagy kimenni a természetbe, vagy pihenni, a nekünk legfeloldóbb módon. Ahogy nekünk, szuperérzékenyeknek jó, akárki akármit gondol is.

Szöveg: Szajki-Vörös Adél