„Egyik percben szeretett, a másik percben ütött, sosem tudtam igazán, mi lesz a következő cselekedete”
„Apu fáradt, le kell dőlnie.” Emlékszem, ez volt a rutin minden hétvégi ebéd után. Ilyenkor már nagyon furcsán nézett ki, úgy eltorzultak a vonásai. Nekünk persze csöndben kellett maradnunk, amíg fel nem ébredt, mert abból baj lett volna, ha felébresztjük. Rothmann Gabriella addiktológiai konzultáns, egészségfejlesztő szakember mesél tabuk nélkül a saját gyerekkoráról.
Ezeket láttad már?
A szenvedélybetegségek a magyar társadalom alapvető problémájának számítanak, mégis indokolatlanul keveset beszélünk az alkoholfüggőség, a drogfüggőség, a játékfüggőség, a munkafüggőség problémájáról és következményeiről, pedig nagyon őszinte párbeszédre lenne szükség ahhoz, hogy valamelyest változhassanak a dolgok.
Az érzelmi hullámvasút
Miután nem volt otthon alkohol, ezért a délutánok sétálással teltek, mikor is meg- megálltunk a kedvenc kocsmáiban, egy deci cseresznyére vagy egy shoot vodkára, a kedvenc pezsgőjére. Általában rövidet ivott, gyógyszerre. Ilyenkor jókedve volt, öröm volt vele lenni. Nevetett, kérdezett, mesélt, bohóckodott. Gyerekként szerettem ezeket a perceket. De meddig? Abban nőttem fel hogy próbáltam alkalmazkodni a hangulatváltozásaihoz. Egyik percben szeretett, a másik percben ütött, sosem tudtam igazán, mi lesz a következő cselekedete. Rettegésben éltem. Emlékszem, ha nem tudtam valamelyik ország fővárosát, már csattant is a pofon vagy belém öklözött egyet.
Azt is megtanultam, hogy jobb, ha csendben maradok. hiszen „most Apa feszült, sok a teher rajta". Nem tudtam, amit mondok, milyen reakciót vált ki majd belőle, így megtanultam hallgatni. Magamra maradtam. Megtanultam elfojtani, tagadni, semmissé tenni az érzéseimet. Szinte nem is éreztem már semmit, kialakítottam egy fantáziavilágot, amiben minden szép és könnyed volt. Ott éltem és álmodoztam. Emlékszem, amikor kettes lett az év végi bizonyítványomban, és rettegésemben megpróbáltam meghamisítani, eltüntetni valahogyan a jegyet, miután megtudta ezt, annyira bedühödött, hogy a földön rugdosott, leköpött és mindennek lehordott.
Máskor reggelente, ahogy olvasott, a mellkasán feküdtem, odabújtam, simogatott és puszilgatott, biztonságban éreztem magam, mert édes volt, annyira közeli, hogy szinte összeolvadtunk. Követelte a puszikat, és hogy mondjam, hogy őt szeretem a legjobban a világon. Ez olyan viccesnek tűnt akkor. Mára persze máshogyan látom a dolgokat.
Ismétlési kényszer
Így nőttem fel. Nekem ilyen volt a családom. Ezt tartottam „normálisnak”. De sokszor éreztem bűntudatot amiatt, mert valamiért a barátaim családjaiban jobban éreztem magam. Olyan furcsa volt, mintha ott otthon lettem volna. Folyamatosan lelkiismeret-furdalásom volt, hogy szégyent érzek a családom miatt, nem akartam, hogy eljöjjenek hozzánk a barátaim. Nem beszéltem erről senkivel. Nem is tudtam, hogy kell-e, vagy hogy kivel is lehetne.
Kívülről minden jól festett. Befutott pszichiáter apuka, jó anyagi körülmények, intellektuális háttér. De belül ott volt a titok, az addikció, amiről nem beszéltünk. Az alkoholista családok kényes egyensúlyban működnek, ahol mindenki játssza a maga szerepét. A miénkben is mindenki ezt tette. A normális család látszata rendkívül romboló, miután arra kényszeríti a gyereket, hogy elnyomja valódi érzelmeit. Akinek folyamatosan hazudnia kell, arról amit érez, szinte lehetetlen, hogy stabil, erős önbizalma fejlődjön ki.
Az alkoholista szülők gyermekei azt tanulják, hogy akiket szeretnek, azok bántják őket és rettenetesen kiszámíthatatlanok, ezért félnek attól, hogy közel kerüljenek egy másik emberhez. Érzelmileg elérhetetlen személyeket választanak (alkoholistát, szerfüggőt, munkafüggőt, nárcisztikus személyt), akikkel csupán egy illúziót élhetnek meg igazi, mély kapcsolódás nélkül. Van egy hajtóerő, hogy megismételjük a fájdalmas családi mintákat, amit “ismétlési kényszernek “is nevezhetünk. Ez ismerős és ez biztos. Fájdalmasan biztos.
Itt a kontroll, hol a kontroll...
Az alkoholista szülők felnőtt gyermekei bebiztosítják maguknak, hogy még véletlenül se evezzenek az intimitás vizeire, hiszen ehhez elengedhetetlen a sebezhetőség, a megadás, az elengedés, amit ők nem is ismerhetnek. A hit és a bizalom hiányából adódóan kontrollálni akarják a környezetet, akár irányítással, akár túlzott kedvességgel, segítőkészséggel, mert igy azt érezhetik, hogy kézben tartják a dolgokat, kvázi biztonságban vannak. De ezek csak szerepek, pajzsok, amiket az évek alatt kialakítottak, hogy megvédjék magukat a fájdalmaktól. Ezek felnőttkorban rendszerint már nem funkcionálnak úgy, ahogy gyerekkorban, és ekkor kezdődnek a problémák.
A felépülés a diszfunkcionális mintákból egy hosszú, nehéz, de csodálatos folyamat. A cél az, hogy egyszer képesek legyünk intim kapcsolatot kialakítani először is magunkkal, aztán egy egyenrangú partnerrel. Felismerés, megbocsátás, elfogadás, elengedés. Szerencsére már rengeteg hasznos könyv jelent meg a témában, illetve segíthet az önsegítő csoportok rendszeres látogatása is.
Két könyv, amit ajánlok elolvasásra: Békési Tímea és Dr. Kassai Szilvia Újraépített életek című könyve és Lindsay C. Gibson Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermekei című könyve, a csoport pedig az Alkoholisták hozzátartozóinak és barátainak közössége.
