Mi az áldozathibáztatás, és miért kell sürgősen leszoktatni róla a társadalmat?
Létezik egy jelenség, amely a szexuális zaklatás vagy erőszak kapcsán nem az elkövetőkben, hanem annak elszenvedőiben keresi a felelősséget. A neve: áldozathibáztatás.
Ezeket láttad már?
Ha arra kérnek, magyarázzam el egy konkrét példával, hogy mit jelent pontosan az áldozathibáztatás, elsőként minden alkalommal a Baranya megyei rendőrfőkapitányság 2014-es kisfilmje jut eszembe, amelynek mottója „tehetsz róla, tehetsz ellene” volt. Az alapvetően preventív célra szánt videóban három húsz év körüli lányt látunk egy lakásban, amint készülődnek az esti bulira, sejtelmes zenére csinálnak olyan felháborító dolgokat, mint öltözködés, sminkelés, hamburgerevés. Aztán elindulnak bulizni, isznak két-három felest, táncolnak és csókolóznak srácokkal, végül egyiküket megerőszakolja egy fiú. A videó azt üzeni, hogy ha nem öltözöl kihívóan, nem sminkelsz, illetve otthonodban kötögetéssel töltöd a szombat estét, akkor biztosan nem fog téged senki megerőszakolni. Ez persze nem így van, hiszen, ha valakinek, épp egy rendőr-főkapitányságnak kellene tudnia, hogy a szexuális bűncselekmények nagyobb részét olyanok követik el, akik már korábban is ismerték az áldozatot, nem kis arányban van azok száma, akikkel épp párjuk, házastársuk erőszakoskodik. De a történet lényege mégsem ez, hanem a felelősség részleges áthárítása.
Számtalan olyan esettel találkozunk napjainkban is a nyilvánosságban, hallunk olyat tágabb vagy szűkebb környezetünkben, hogy a szexuális bűncselekményekért nemcsak az elkövetőt, hanem az áldozatot is felelősségre vonják. Jó példa erre a magyarországi #metoo mozgalom, azon belül pedig Sárosdi Lilla színésznő esete. Őt a Vígszínház egykori igazgatója, Marton László és az ő egyik barátja zaklatta szexuálisan húsz évvel korábban egy autóban. A közvélemény egy része akkor nem az elkövetők ellen fordult, hanem azt firtatta, vajon miért szállt be a fiatal lány Martonék kocsijába, hiszen sejthette volna, mi fog ott történni. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy tudjuk, sem az erős smink, sem a lenge öltözködés, sem a részegség, sem pedig egy kocsiba való beülés vagy egy hotelszobába való belépés nem jelent automatikus igent a szexuális együttlétre. Hogy a társadalom egy része mégis mást gondol erről, annak kulturális és pszichológiai okai vannak.
Kinek az igazsága?
Ervin Staub magyar származású amerikai pszichológuselméletíró az áldozathibáztatás jelenségét az ember igazságos világba vetett hitével magyarázza. Véleménye szerint az embereknek alapvető igényük, hogy okokozati összefüggésekben gondolkodjanak, és saját szorongásaikat és félelmeiket úgy tudják csak legyőzni, ha megmagyarázzák maguknak, a világ igazságtalanságai nem ok nélkül történnek. A torzításra azért van szükségük, hogy elhiggyék, ők maguk nem válhatnak áldozattá, ha előre meghatározott etikai normáik szerint élik az életüket. Nagy Zsófia, a témával foglalkozó szociálpszichológus szerint a jelenség lényege az, hogy „szeretnénk azt hinni, hogy velünk ez a dolog nem fordulhatna elő, ezért keressük a másik történetében a hibát. Ez pedig egyáltalán nemcsak a nemi erőszak és a szexuális zaklatás témakörében fordul elő, hanem például ugyanúgy megjelenik a hajléktalan emberek megítélésében, vagy akármely más marginalizált csoporttal kapcsolatban. Paradox módon ennek az oka éppen a bennünk lévő empátia: nehezünkre esik mások szenvedését látni, és a tagadással próbáljuk meg csökkenteni a bennünk kialakult feszültséget.”
A szakértő szerint érdemes az áldozathibáztatást a szociálpszichológiában használatos, úgynevezett attribúciós elmélet felől is megközelíteni, mely azt vizsgálja, hogyan hozunk életünkben oksági következtetéseket. Az attribúcióinkban két dolog határozza meg, hogy eljutunk-e az áldozathibáztatásig. Az egyik, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik a megfigyelő, vagyis hogy ki vagyok én – férfi vagyok-e vagy nő –, a másik pedig a történetnek vagy az áldozatnak a tulajdonságai. Empirikus kutatásokból nagyon jól látszik, hogy a nőkre kevésbé jellemző az áldozathibáztató magatartás, mint a férfiakra, vagy például, ha az áldozat és az elkövető korábban ismerték egymást, akkor gyakoribb az áldozathibáztatás, mintha idegen lett volna az elkövető.
Az áldozat manipulálása, az elkövető rehabilitációja
Az áldozathibáztatás egyik bevett és sokat használt módszere az áldozat összezavarása, azaz a gázlángolás. A jelenség a Gázláng című 1944-es filmklasszikus után kapta a nevét. Ebben a filmben fiatal pár költözik a feleség gazdag nagynénjétől örökölt hatalmas villába. A férfi meg akarja szerezni feleségétől a mesés örökséget, ezért elhiteti vele, hogy megőrült, és olyan dolgokat lát és hall, amelyek valójában nincsenek is ott. A pszichológiában a gázlángolás az érzelmi bántalmazás egy fajtája. Lényege, hogy a bántalmazó fél folyamatosan valótlanságokat állít a bántalmazottról, amellyel összezavarja önképét és emlékeit. A nemi erőszaknál és a zaklatási ügyeknél kicsit másképp jelenik meg a fogalom, mint a párkapcsolaton belüli bántalmazásnál. Itt ugyanis főképp arról igyekszik meggyőzni az elkövető az áldozatát, hogy ami történt, valójában nem erőszak volt, vagy zaklatás, hanem közös megegyezésen alapuló helyzet. Így a bántalmazott fél összezavarodik, és hiába éli meg áldozatként a történteket, nem mer beszélni róla.
Egy másik érdekes jelenség, amely az áldozathibáztatás egy formájának tekinthető, az elkövető rehabilitációja. Az angol nyelv alkotott erre egy elég kifejező fogalmat, ez a himpathy, amely a him (az angolban az egyes szám harmadik személy férfi megfelelője) és a simpathy szavak összevonásából keletkezett, és valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy „a férfival való szimpatizálás”. A közvélemény ilyenkor nem az áldozat, hanem az elkövető további sorsával, presztízsvesztésével van elfoglalva. Ez jellemzően tehát azokra a férfiakra vonatkozik, akik híresek vagy nagy hatalommal rendelkeznek. Ezekben a szimpátia-megnyilvánulásokban – legyen szó nyilvános kiállásról, újságcikkekről vagy Facebook-kommentekről –, olyan kérdések ismétlődtek, mint hogy az elkövető híres férfi hogyan folytatja ezek után az életét vagy nem bűnhődött-e még eleget vajon. Részben talán ez a jelenség állhat Nagy Zsófi a közösségi médiát vizsgáló kutatásának eredményében, amelyet Sárosdi Lilla zaklatásával kapcsolatban készített. Az derült ki belőle ugyanis, hogy a konfliktus végére sokkal több lett az áldozathibáztató komment, mint az elején volt. „Ez elég megdöbbentő, hiszen közben előkerült egy csomó információ, több más nő, akiket a rendező szintén zaklatott, Marton bocsánatot kért, a sztori mégis úgy ért véget, hogy többen hibáztatták Sárosdit, mint az elején” – mondja a szakértő.
Jó szó egyáltalán, hogy áldozathibáztatás?
Nagy Zsófi a több szempontból problémásnak tartja az áldozathibáztatást mint fogalmi keretet. „Ha azt mondjuk, hogy valaki hibáztatja az áldozatot, akkor az okokat mindig az egyénbe helyezzük. Ez a megközelítés pedig nem alkalmas arra, hogy rákérdezzen mindennek a strukturális vagy társadalmi okaira. A tudományos probléma pedig az vele, hogy nagyon erősen értéktelített kifejezés – ha kimondom, azonnal megbélyegzek valakit, pedig épp az lenne a cél, hogy ezeket a sémákat meg lehessen változtatni. Nem tesz jót semmilyen vitának, ha az az első lépés, hogy egy csoportot azonnal fel is címkézek ezzel a szóval.” Ugyanakkor a szakértő is elismeri, hogy a fogalom széles körű elterjedése hozzásegítette a nyilvánosságot a problémáról való gondolkodáshoz. „Nagy előrelépés, hogy a nyilvánosságot érdekli ez a jelenség, és foglalkozni kezdett a hátterével, rákérdezett arra, hogy mik azok a mechanizmusok, amik miatt emberek egy csoportja nem szívesen beszél arról, ami történt vele. A #metoo épp arról szólt, hogyan változtatható meg ez a gyakorlat.”
Közös cél lenne, hogy a zaklatás bármilyen formáját elszenvedett fél, illetve bárki, aki szemtanúja bárki zaklatásának, merjen felszólalni ellene, és megítélés helyett megértést és támogatást kapjon cserébe!
