Hogyan lett a kötögetésből aktivizmus, vagyis a lázadás eszköze egy hagyományos női elfoglaltságból? Elmeséljük!
Vajon mit csinál egy feminista a szabadidejében? Ha napjaikra a többség előtt világossá is vált, hogy nem leláncolt férfiakat kínoz a háza alagsorában, akkor is kevesen tippelnének arra, hogy köt vagy éppen hímez. Pedig ez egyáltalán nem ritka - sőt, furcsamód még felforgató tevékenység is válhat belőle.
Ezeket láttad már?
Emlékszel még a 2017-es Nők Menetére, ahol a résztvevők tízezerszám rózsaszín puncisapkát viseltek? Az ominózus fejfedő a frissen megválasztott Donald Trumpra utalt, aki - mint ahogy az előkerült felvétel is tanúsította - korábban azzal hencegett, hogy híres emberként bármit megtehet a nőkkel, és a nemi szervüknél fogva ragadhatja meg őket. Mivel az angol „pussy” kifejezés puncit és cicát egyaránt jelent, Krista Suh és Jayna Zweiman kitalálták a macskafüleket formázó kiegészítőt. Hamarosan szerte az USA-ban csattogtak a kötőtűk, és az egységes jelkép világszerte emlékezetessé tette a (más országokban, így hazánkban is megtartott) tüntetést. Így lett a kötögetésből aktivizmus.
Könnyed elfoglaltságnak indult, szimbólum lett belőle
A kézimunkázás politikai célú felhasználása azonban ennél sokkal régebbre nyúlik vissza. Ártalmatlannak tűnő tevékenység, mely lefoglalja a nőket, akik addig is nyugodtan üldögélnek és nem kevernek bajt - legalábbis látszólag. Kifinomult, aprólékos mozdulatokat, koncentrációt és nyugodt, egyhelyben ülést kíván – így tökéletesen alkalmasnak vélték a türelem és az engedelmesség „női” erényeinek kifejlesztésére. Napjainkban (nemtől függetlenül) gyakran méltatják a kézimunkázás stresszoldó funkcióját, a lányiskolák tananyagában azonban elsősorban fegyelmező funkciója miatt szerepelt - hiába ostorozták a reformpedagógia hívei (nálunk például Fáy András) a „szemrontó hímzést”, és láttak volna szívesen helyette több tudományos tárgyat.
Mindezt a gyanútlanságot használta ki az amerikai függetlenségi háború idején Molly Rinker – vagy, ahogy inkább emlegetik, Rinker mama –, aki egy sziklán üldögélve kötögetett. Látszólag csak élvezte a kellemes erdei levegőt, valójában azonban a fogadójában esténként kihallgatott hadászati értesüléseket fonalgombolyagba rejtett üzenetekben dobálta le Washington elhaladó katonáinak. Soha nem bukott le, még csak fel sem merült, hogy az apró termetű idős hölgy lehet a titokzatos informátor.
A huszadik század elején a szüfrazsettek - akkor még nem a filctollal kartonlapra írt üzenetek dívtak - gyönyörűen hímzett, színes transzparenseken követeltek szavazati jogot a nőknek. Ezek a művész tagok tervezték a mozgalom számára és látványosan lobogtak a szélben a tömegrendezvényeken - mára pedig a múzeumokban őrzik készítőik hősiességét.
A nőiesség sokszínű
Később azonban háttérbe szorult a kézimunka. A második hullám feministái a hatvanas-hetvenes években az USA-ban és Nyugat-Európában a nőktől addig elzárt területekre akartak inkább merészkedni, és sokszor – a felismerés okozta örömükben, hogy nem csak egyféleképpen lehet nőnek lenni – kifejezetten berzenkedtek a tradicionálisan nőiesnek számító tevékenységektől.
A kilencvenes években útjára indult harmadik hullám azonban a DIY (do it yourself, azaz csináld magad) különböző formáit a nagyvállalatokkal való szembenállásként értékelte. 2004-ben jelent meg Debbie Stoller Stich n’ Bitch című könyve - a szerző ugyanis megelégelte, hogy csak a hagyományosan maszkulin tevékenységek elsajátítása számít menőnek feminista körökben - joggal mutatott rá, hogy a feminin nem egyenlő az antifeministával. Úgy döntött, hogy (ahogy a harmadik hullám tette a nem túl hízelgő bitch vagy slut szitokszavakkal), ő visszaigényli a kézimunkázást a feminizmus számára. A kötőklubok illetve hímzőkörök ugyanis meglátása szerint összehozzák a nőket, és alkalmat teremtenek a tapasztalataik megosztására.
Ez persze még kevés a felforgatáshoz - azonban a kreativitást, kézügyességet feminista célok szolgálatába lehet állítani, és a hagyományosan nőies, ártalmatlan csatorna csak fokozza a meghökkentő hatást. Erre a tiltakozási módra találta ki 2003-ban Betsy Greer a „craftivism” kifejezést (melynek lehetséges magyar változata, a „kézimunkaktivizmus”, lássuk be, kevésbé frappáns).
A férfiakról sem szabad megfeledkezni
A Snatchel Project aktivistái például helyes kis női reproduktív szerveket kötöttek (illetve horgoltak), melyeket az abortuszt betiltani akaró konzervatív politikusoknak küldtek a következő szöveg kíséretében: „El a kezekkel a méhemtől! Tessék, itt a sajátod, ezt kedvedre kontrollálhatod!”
Shannen Dowley – akinek munkáit a badasscrossstich Insta-oldalon találod –, feldühödve Harvey Weinstein napvilágra került üzelmein, hímzés formájában értelmezte át a népszerű mondást miszerint „a fiúk már csak ilyenek” (boys will be boys). Az ő verziója a mentegető szöveget feketével áthúzza, és kijavítja: „a fiúkat felelősségre vonjuk az elb**tt tetteikért” (boys will be held accountable for their fucking actions). Dowley nem viccel: a fent említett Women’s Marchon a következő felirattal jelent meg: „Olyan dühös vagyok, hogy ezt hímeztem, hogy 3000-szer beleszúrhassak valamibe.”
Ha lazítani akarunk a nemi sztereotípiákon, akkor nem csak a nőiességet, de a férfiasságot is újra kell értelmeznünk - ha a férfias elfoglaltságokat elérhetővé tesszük a nők számára, akkor ennek fordítva is meg kell történnie. Ezt képviselte a sokoldalú, sportoló, színész, később politikus afro-amerikai (és heteroszexuális) férfi, Rosey Gier, aki nemcsak titokban hímzett és makramézott, de könyveket is kiadott hasonló érdeklődésű férfiak számára, már a hetvenes években.
És végezetül, ne becsüljük alá azokat a nőket sem, akiknek a kézimunkái hagyományosak. Ők is a fogdán végezhetik, mint 2015-ben az akkor 92 éves Shirley Morrison. Pedig ő csak születendő kilencedik dédunokája számára kötött egy kezeslábast. Igaz, közben hintaszékestől összeláncolta magát a többi Seattle-i Dühöngő Nagymamával a helyi kikötőben, hogy megakadályozzák a Shell egyik fúróállványának kihajózását. Ezek után ki ne akarna sokáig élni és kötőtűt ragadni?
