A romantikus filmek 6 hazugsága a szerelemről

A romantikus filmek túlnyomó többsége a férfi-női karaktereket illetően vaskos sztereotípiákkal dolgozik. Ráadásul manapság mindezt a píszíség és a nemek közötti egyenlőség álcájába bújtatva. Így jönnek létre az erős, határozott nők, akikről azért kiderül, hogy mégis csak hiányzik az életükből egy racionális férfi, akire támaszkodhatnak, és aki megmondja, hogy merre hány méter. Illetve az önmagáról gondoskodni képes férfi, aki még a saját érzelmeivel is tisztában van, ám végül csak szüksége lesz egy bölcs és mindent megbocsátó anyucira, aki megsimizi a kis buksiját a nap végén. Ha ezekre gondolunk, nem is csoda, hogy a történetek nagy része bárgyú, de legalábbis minden valóságalapot nélkülöző tündérmese. Mi ezzel a baj? Nyilván egy Mr. Bean filmen sem azért röhögünk, mert elhisszük, hogy van ilyen ember!

Sajnos azonban attól tartok, a romantikus filmek valósághűbbnek akarják beállítani magukat, és nagyobb hatással vannak szerelmi életünk alakulására, mint azt szeretnénk - de legalábbis bennük van a potenciál, hogy hamis szetereotípiáikat a nőkről, a férfiakról és a szerelemről sunyin elültessék bennünk. Pedig ez akár nagyon káros is lehet. Nézzük a romantikus filmek legnagyobb hazugságait!

Ha bántottak, te sosem vagy hibás

Most így hirtelen nem jut eszembe olyan film, ahol az egyik szereplőt a párja megcsalja, és szó lenne arról, hogy ő ezért mennyiben hibás. Még mit nem?! A filmek nagy részében a félrelépés még mindig fekete-fehér, azaz, aki megcsal, az a sötét gonosz, akit megcsalnak, az a feddhetetlen, rendes. A valóságban azonban kénytelen leszel szembenézni azzal a keserű ténnyel, hogy: ha megcsaltak, ahhoz neked is közöd van, még akkor is, ha a világ legrendesebb embere vagy. Ha másban nem, hát abban, hogy egy olyan emberrel voltál együtt, aki nem osztozik az értékeidben. Ezt természetesen nem abból a mazochisztikus okból fontos tisztázni, hogy a fájdalom mellett még bűntudatot is érezhess, hanem azért, mert ha nem dolgozol magadon, és nem deríted ki az okokat, akkor könnyen lehet, hogy a következő kapcsolatod sem lesz fényesebb. Mert természetesen az sem igaz, hogy a "természet törvényei szerint" akivel a párja csúnyán elbánt, az a következő kapcsolatában automatikusan a szőke herceget kapja ki.

Ha nő vagy, nem kell megváltoznod ahhoz, hogy rád találjon a szerelem

Ez egy tipikus nemi szeterotípia a romantikus filmekben: a nő a passzív fél, tehát "rátalál" a szerelem, neki csak várnia kell. Ennek a filmek szerinti előnye, hogy neki - a filmbéli férfiakkal ellentétben - nem kell alapos önvizsgálatot tartania, változnia. Még akkor sem, ha totál zizi, és fogalma sincs, mit akar az élettől, a férfiaktól, egy kapcsolattól. Mert ez a zavarodottság abban a pillanatban elmúlik, amikor jön "a férfi", aki neki való, és aki mint egy iránytű igazítja el az életben. Persze fontos, hogy a nagy ő önmagadért szeressen, minden csacskaságoddal együtt, de ha pszichiátriai eset vagy, azért a szerető pasi mellé nem árt egy jó pszichiáter sem.

Ha elköteleződésre képtelen férfi vagy, csak egy nő tud kihúzni a csávából

A filmbéli legkeményebb macsók is képesek lemondani a hajnalig tartó ivászatokról, a csajozásról és végre jó útra térnek, amikor belép életükbe "az a nő", akiért érdemes megváltozni. Csak összetehetjük a két kezünket azért, mert a férfiak viszonylag kevés romantikus filmet néznek, ha ugyanis minden lumpen macsónak lenne egy ilyen titkos ideálja, nagy bajban lennének a valódi nők. Ez ugyanis ismét csak egy nagy hazugság. Az ember elsősorban önmagáért, de mindenképpen csak is önmaga elhatározásából képes változni. A való életben is lehetséges, hogy valakire olyan hatással van egy másik ember, hogy komolyan átgondolja addigi életét, de akkor kezdődik csak a kemény munka, amit nem a másik végez el helyette.

Igaz történet: ez volt életem első szerelmi leckéje

Igaz történet: ez volt életem első szerelmi leckéje

Az emberek vagy összeillenek vagy nem

Ebben van némi igazság. Kutatások azt mutatják, hogy a hasonló személyiségű emberek kielégítőbb párkapcsolatot ápolnak. Ugyanakkor azt - a romantikus filmek alkotóit kivéve - senki sem gondolhatja komolyan, hogy a jó párkapcsolat titka mindössze annyi, hogy megtaláljuk a hozzánk illő embert. Egy remek kapcsolatot is számtalan erőpróba fog érni az évek, évtizedek alatt, még az olyan csodás események is, mint az összeköltözés vagy a gyerekek születése is krízisként jelentkezik, amelyet odafigyeléssel kell megoldani. A hosszú, boldog házasság titka, hogy az egymáshoz inkább hasonló személyiségű emberek tudatosan és okosan küzdenek azért, hogy fenntartsák a tiszteleten és szereteten alapuló intim viszonyt egymással.

Az idősebb férfi + fiatalabb nő = könnyfakasztó romantika. Fiatalabb férfi + idősebb nő = térdcsapkodós komédia vagy morálisan fölkavaró művészfilm

Mivel evolúciós szempontból a párválasztásban a férfi a minél fiatalabb, azaz szaporodásra minél inkább képes nőt, a nő pedig a minél gazdagabb, azaz jó erőforrás-megtartó képességgel rendelkező férfit részesíti előnyben, általában megfigyelhető, hogy az ember párok esetében a férfi néhány évvel idősebb a nőnél. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy kínos lenne az olyan páros, ahol a nő a néhány évvel idősebb. Az a páros viszont, ahol a férfi harminc évet ráver korban a párjára, erősen apakomplexust sejtet a nő részéről. Nem biztos, hogy ennek a sztorinak romantikus filmek alapjául kellene szolgálnia. Ha pedig pusztán az evolúciós stratégiákat nézzük, bizony 45-50 év felett a férfiak genetikai állománya is romlik annyira, hogy az már nagyobb rizikót jelent az utódra nézve.

Ha valakit nekünk szánt az ég, azt nem veszíthetjük el

Ez talán a legszomorúbb hazugsága a romantikus filmekben: teljenek el akár évek vagy évtizedek(!), történjenek a legváratlanabb dolgok, mindenki házasodjon meg valaki mással, két összetartozó szív végül egymásra lel. A valóságban sajnos igenis el lehet rontani egy nagy szerelmet is. Vannak olyan történések, amelyek után már nem lehet újra ugyanolyan két ember viszonya. Előfordulhat bizony, hogy valakik egymás ideális partnerei lettek volna, de eltolták a dolgot, és egymás nélkül kell leélni az életüket. Persze, nem baj, ha fatalistaként erre is azt mondjuk: így kellett lennie. Hiszen az életnek mindig tovább kell mennie. Amíg azonban ott van velünk "az igazi", addig azért ne felejtsük el, hogy igenis elveszíthető, ha nem vigyázunk rá.