A magány egy olyan téma, ami mindenkit érint

A cikk megírása előtt szembejött velem a Miafemme Podcast Instagramján egy poszt azokról a nőkről – és férfiakról –, akik egyedül állnak helyt a világban. A posztban benne volt az a bizonyos „nem vagy magányos?” kérdés is, amit minden egyedülálló megkap. A podcast alapítóival és egy pszichológussal beszélgettünk a témáról.

A magány létünkben elengedhetetlen, normális dolog

Mindig azt éreztem, hogy a magányól beszélni tabu. Antonia Vai énekesnő, dalszerző, zenei producer és Wilson Luca kulturális antropológus közösen alapították a Miafemme podcastot, ahol semmi sem tabu. „A magányos szó számomra érzelmileg nagyon telített. Gyakran összekapcsoljuk az egyedülléttel, pedig a kettő nem ugyanaz. Van, hogy küzdök a magánnyal, viszont az egyedüllétet imádom. Azt hiszem, időnként mindannyian érezzük a magányt, de ritkán beszélünk róla, mert ez majdnem olyan, mint egy támadás az életünkben élő emberek ellen, mintha a mi magányérzetünk azt jelentené, hogy ők elbuktak abban, hogy ott legyenek mellettünk. De lehet, hogy csak normalizálni kell, hogy a magányosság valós. Nem leszünk áldozatok, ha magányosnak érezzük magunkat, csak elismerjük” – mondja Antonia.

Fogalmam sem volt, hogy a magány szükséglet, kialakult dolog, negatív vagy pozitív, annyit viszont tudtam, hogy milyen érzés, és egy dologban biztos voltam: a köztudatban a magány nem egy jó dolog. Dienes Angéla pszichológust megkértem, hogy magyarázza el. „A magányt mindenki ismeri, attól függetlenül, hogy a legtöbb ember számára negatív asszociációk társulnak hozzá. Az egzisztenciális pszichológiának alapvető fogalma: magányosnak lenni időről időre teljesen normális, sőt létünknek elengedhetetlen érzése. Bizonyos értelemben mindannyian magányosan halunk meg – még akkor is, ha fogják a kezünket –, és olykor magányosan döntünk dolgokról az életünkben. Ugyanígy alappillére az életnek a kapcsolódás is, és hogy tartozzunk egy csoporthoz, mert ez a túlélésünket segíti. Egy ősi, belénk kódolt igény, hogy valakihez kapcsolódjunk.”

„Elcsendesíti a zajokat körülötted”

„Sok dolog miatt lehetünk magányosak. A kérdés az, hogy vajon a magány állapotában tudunk-e magunkhoz kapcsolódni. Van, aki igazán nagy mélységeket él meg a saját magányában, és lehet, hogy olyan dolgokon is gondolkozik és olyan érzésekkel is találkozik, amelyekkel más helyzetekben nem találkozna. De ez egyáltalán nem biztos. Ez attól is függ, hogy milyen az illető személyisége, milyen az önismerete, és igen, elképzelhető, hogy bizonyos élethelyzetekben új, saját magunkkal való tapasztalásoknak ad teret a magány” – mondja Angéla.

Antonia is tapasztalta a magány pozitív oldalát: „A művészetek, a zene gyakran a magányosságból jön. Ennek köszönhetek sok-sok dalt, amit megírtam.” Luca hozzáteszi: „Valóban az alkotó folyamatokhoz nem árt néha a magány. Szándékosan nem azt a szót használom, hogy egyedüllét, mert a magány valahogy teljesen beborít, a saját gondolataimmal, érzésvilágommal ott maradok lecsupaszítva. Olykor nagyon félelmetes tud lenni, de jót tesz. Elcsendesíti a zajokat körülötted, és segít tisztázni néhány dolgot magaddal kapcsolatban. Valamint alázatossá tesz, rájössz, hogy igenis lehetsz te magányos, nem mindig körülötted forog minden, és sokszorosan tudod majd értékelni a jó társaságot, őszinte beszélgetést egy magányosabb periódus után.”

Fontos az önreflexió

Annyiszor hallottam már az egyedüllét szót a magánnyal egy mondatban. „Az egyedüllét azt jelenti, fizikailag egyedül vagyok, de a magány az a fajta érzelmi egyedüllét, amikor azt a hiányt élem meg, hogy nem kapcsolódom más(ok)hoz. A legtöbb ember igényel valamilyen szintű egyedüllétet. A két dolog egyértelműen összefonódhat, ezért tisztázni érdemes, hogy mi magány és mi egyedüllét. Az is előfordulhat, hogy van egy széles baráti kör, ám senkivel sem tudjuk megtapasztalni az igazi kapcsolódást. Mindenkivel jól elvagyunk, de felszínesek maradnak a kapcsolatok, magányosak vagyunk. Az is lehet, hogy egyedül vagyunk, de nem érezzük magunkat magányosnak. És vannak olyan személyiségtípusok, akik kifejezetten sok egyedüllétet igényelnek, és akiknek nagyon nehéz a kapcsolódás. Ez nemcsak introverzió-extroverzió kérdése, hanem ennél egy kicsit árnyaltabb a dolog” – mondja Angéla. „Igen, ezek gyakran kéz a kézben járnak. De van az a kifejezés, hogy társas magány. Párkapcsolatban, házasságban, barátságban, egy óriási koncert közepén is lehetsz nagyon magányos. Lehetsz egy olyan periódusban is éppen, amikor érzelmileg jobban el vagy szigetelődve valami miatt. Csak reménykedni szoktam, ha így érzek, hogy majd elmúlik. És el is szokott, egy kis önreflexió után” – teszi hozzá Luca.

Vannak következményei

„A magány járhat szomorúság-, üresség-és céltalanságérzéssel, motiválatlansággal, és ez a fajta érzelmi izoláció – mert ez nem feltétlenül fizikai izoláció –, növeli a rizikóját bizonyos mentális problémák kialakulásának, például a depressziónak, a szorongásnak, addikcióknak, mint például az alkoholizmus. Bizonyos betegségek kialakulásának is rizikófaktora a magány érzése, csak néhány ezek közül: kardiovaszkuláris betegségek, Alzheimer-kór, ízületi gyulladás. Ha valaki azáltal lesz magányos, hogy elveszíti a párját egy válás vagy egy haláleset miatt, akkor sajnos megnő ezeknek a kockázata, és bizonyos esetekben akár a halál kockázata is. Ezzel szemben tudjuk, hogy ha van egy erős szociális hálónk, vannak stabil kapcsolataink, ezekben a kapcsolatokban mélységet tudunk megélni, akkor ez óriási megtartó erővel bír: segíti a betegség utáni regenerációt vagy a betegség alatti megküzdést, és kevesebb kockázatot jelent bizonyos mentális és fizikai betegségek kialakulásának szempontjából is” – mondja Angéla.

A XXI. századi egyedüllét

Van az a helyzet, amikor döntés az egyedüllét. Ez nem feltétlenül jár magánnyal, de ha mégis, akkor mindenképp kérjünk segítséget, már csak a fent említett következmények megelőzése miatt is! Luca szerint: „Az alapállítás az, hogy az ember társas lény. Nem tudom, tényleg mindenkire igaz-e ez. Az egyedülálló életmódja anyagilag sokszor megterhelőbb, mint ha megosztaná valakivel a terheket. De mindennek ára van, így a kapcsolatban ott az a rakás kompromisszum, ami nem mindenkinek olyan vonzó. Teljesen megértem. Közben viszont látni a Budapestnél sokkal nagyobb városokban, és a szintén öregedő társadalmakban, milyen durva elidegenedés zajlik. Nagyon sok felmérés is azt bizonyítja, hogy az erős, megtartó közösség és az emberi kapcsolataink jelentősen meghatározzák az életminőségünket. De hangsúlyozom, nem mindenki magányos, aki egyedül él. Én például hét évet éltem egyedül, és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor éreztem magam magányosnak, mert ott volt az a bizonyos közösség.”

Angéla hozzáteszi: „aki egyedül van, arról nagyon gyakran gondoljuk, hogy magányos is, és lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem. Lehet úgy élni egy párkapcsolatban, hogy az ember mégis magányos, és párkapcsolat nélkül is lehet úgy élni, hogy az ember nem magányos, mert azokat a muníciókat, amikre érzelmileg szüksége van, megkapja, és nem éli meg a magányt. Az egy fontos kérdés egy ilyen helyzetben, ő magányosnak érzi-e magát. Talán azért kérdezik, mert sokszor társítjuk azt, hogyha nem párkapcsolatban élsz, akkor lehet, hogy sok egyedül töltött estéd van otthon, és vajon ebben élsz-e meg magányt – ami, valljuk be, egy releváns kérdés, függetlenül a választól.”

A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2022-es májusi lapszámában jelent meg.

Szöveg: Pongrácz Dóra