A légtorna az a sport, ami után hálás leszel a testednek
Mindig tiszteltem azokat az embereket, akik heti rendszerességgel képesek eljárni edzeni a konditerembe. Valamiért én ezt soha nem tudtam megtenni, és általában az első hét kezdeti lelkesedése után hagytam is a fenébe az egészet. Egyszerűen nem köt le, hogy egy teremben fussak, vagy gépeken erősítsek. A csoportos órákat pedig soha nem éreztem igazán hatékonynak, kivéve a kangoo-t, de ott a belső szerveim is felcserélődtek a végére, úgyhogy abból sem csináltam rendszert. Az egyetlen edzésforma, amit hosszabb ideig űztem, az a spártai tréning volt. 168 centivel, 50 kilóval sokakat megleptem, de nagyon szerettem, a térdem viszont egy idő után nem.
Ezeket láttad már?
Tehát így a húszas éveim végén már kezdtem elkönyvelni, hogy ideje megbarátkozni a laza izmokkal. Aztán az egyik barátnőm mutatott videókat a légtorna edzésekről. Azonnal egy kalap alá vettem a rúdtánccal, úgyhogy el is határolódtam tőle egy időre. Viszont, jött a nyár, bikini, természetes fény, stb. úgyhogy rávettem magam, hogy próbáljuk ki a légtornát Aerial hammockon.
Először az alap pozíció is nehézkesen ment. Tényleg, olyan szinten nem voltak hozzászokva az izmaim ehhez, hogy még fejben is nehezen raktam össze, melyik testrészemet, hová kéne tennem. Aztán az első óra végére már kb. ráéreztem, milyen fejjel lefelé eldönteni, melyik a jobb, melyik a bal lábam. Ez tényleg nem könnyű. Legalábbis nekem, mivel általában nem rakosgatom semmimet sehová fejjel lefelé.
A másik nehézség az volt, hogy kiderült, hasizmom még csak-csak akad, de a karizmom bizonyos szögben egy lepkét sem bírna el, nemhogy a saját testsúlyomat.
Az első óra után az öltözőben a nadrágomat is remegve húztam fel, annyira fájt minden porcikám. Itt azt gondoltam, hogy oké, ez tényleg megmozgat, nem ez lesz a kedvenc edzésformám, de legalább nem leszek olyan, mint egy zacskós tej. Nagyot tévedtem, mert most, pár hónappal később már azt mondom, ez a kedvencem!
Az agyamnak és a testemnek is át kellett állnia, és fel kellett dolgozniuk, mi a fenét is művelek, de utána gyorsan sikerélményem lett. És valószínűleg ez volt a kulcsa annak, hogy nem hagytam abba a második alkalom után. Azóta több edzőnél is jártam, viszont rájöttem, mennyire fontos, hogy a megfelelő személyhez járjak. Valószínűleg, ha az első pár alkalom után nem találtam volna rá a mostani edzőmre, akkor elmegy a kedvem az egésztől, hiszen mások óráját egyáltalán nem élveztem ennyire.
Fontos, hogy az edző segítsen a gyakorlatok elsajátításában, megmutassa, hogyan tudod megcsinálni a legegyszerűbben, és ha már benne vagy egy pózban, hogyan tudsz abból kijönni, úgy, hogy ne kösd fel magad a saját karoddal. Ha csak 5 másodperc alatt megmutatja, majd megy tovább, biztosan nem tudod úgy megcsinálni (vagy sehogy), ahogy kellene, sőt még meg is sérülhetsz.
Azon kívül, hogy pár alkalom után rájöttem, hogy nem is vagyok olyan kétballábas-kezes, saját magamat is megleptem azzal, hogy mennyit erősödtem. Ez számomra fontos szempont volt, hiszen a sok ülőmunkából kifolyólag sokszor fájt a hátam, és szerettem volna, ha a hátizmaim megerősödnek. Szerencsére sikerült, és ezt azok a gyakorlatok bizonyítják, amiket első körben (izomzat híján) nem tudtam megcsinálni. Most pedig nemcsak, hogy meg tudom csinálni, de mindig rájövök, mennyire hálás vagyok a testemnek azért, hogy képes fejlődni és megcsinálni azt, amit soha nem néztem volna ki belőle, saját magamból.
Persze nagyon az elején járok még a dolognak, és fáj is tőle mindenem, de hosszú évek óta, ez most tényleg leköt és mindig a következő edzést várom!
